Istenélmények és keresztény megtérés: csak az agyunk játszik velünk?

Sorozatunk következő bejegyzését egy olyan témával folytatom, amit a nem keresztények és a hitük valódiságával küzdő, kételkedő (igen, van ilyen!) keresztényeknek is hasznos átgondolni. A téma alapvetően arról szól, hogy azok az emberek, akik elhiszik, hogy Jézus Krisztus lassan 2000 éve tényleg meghalt és feltámadt a halálból, sőt a Biblia beszámolóit minden más kérdésben is hitelt érdemlőnek tartják, hogyan jutottak el erre a meggyőződésre. Nem kisebb ember, mint maga Pál apostol, a kereszténység egyik leghíresebb elterjesztője így számol be saját megtéréséről:

„Egykor én magam is úgy véltem, hogy mindent meg kell tennem ama názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem Jeruzsálemben, és a szentek közül sokat börtönbe csukattam a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján. Sőt amikor megölték őket, szavazatommal ehhez hozzájárultam.  Minden zsinagógában sokszor büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, és szerfelett dühöngtem ellenük, még idegen városokban is üldöztem őket.

 Ilyen ügyben éppen útban voltam Damaszkusz felé a főpapoktól kapott felhatalmazással és engedéllyel. Déltájban az úton azt láttam, ó, király, hogy a mennyből a napfénynél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és a velem együtt utazókat. Amikor pedig mindnyájan földre estünk, hangot hallottam, amely héber nyelven szólt hozzám, és ezt mondta: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Én pedig azt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig azt mondta: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” – ApCsel 26,9-15

A modern neurobiológiai kutatásokból kiderül, hogy az ember érzelmi világának változásai összefüggésben vannak a központi idegrendszer működésével. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy amikor valamilyen érzelmet érzünk (pl.: lelkesedés, szomorúság… stb.) akkor különböző műszerekkel kimutatható, hogy az agyunkban is történik éppen valami. Erre épült rá később az ún. neuroteológia „tudományága”, amely a különböző vallásokhoz kapcsolódó istenélményeket az agyunk speciális kisüléseinek tartja[1]. Ez azért érdekes, mert ha bizonyítani lehet, hogy az agyunk normál működésének velejárója, hogy bizonyos esetekben ún. „istenélményeket” tud létrehozni, akkor ez azt is jelentheti, hogy minden ilyen élmény abból fakad, hogy a saját agyunk csap be minket. Ebben az esetben Pál apostol, és minden keresztény, aki azt állítja, hogy Istent megtapasztalta, és ez az élmény vezette a megtérésre és Jézus Krisztus követésére, az végsősoron téved. Ezt pedig azt is jelentheti, hogy az emberen kívüli természetfeletti valóság nem létezik, így nem is várhatunk onnan impulzusokat, hiszen ha tapasztalunk is ilyet, csak az agyunk játszik velünk. Mind keresztényeknek, mind nem keresztényeknek fontos ezzel a kérdéssel szembenéznie: az agyműködéssel kapcsolatos tények képesek-e hitelteleníteni a keresztények 2000 éves üzenetét Isten Fiáról, aki, megváltói munkáját elvégezve a kereszten, feltámadt a halálból.

Mi van akkor, ha az istenélmények és agyi kisülések közötti összefüggés igaz?

Ahogy Szalai András a neuroteológia kutatásáról írott átfogó szakirodalmi összefoglalójából kiderül:[2] legalább két komoly szakmai probléma merül fel az istenélmények és agyi kisülések vizsgálata során.

Az első ellenérv a neurológia tudománya oldaláról érkezik, miszerint megismételhető kísérletekkel nem bizonyítható, hogy az agy adott területeinek külső, tudatos stimulálása istenélményeket hozna létre az emberek többségénél. Vagyis egyértelmű természettudományos bizonyíték nincs arra, hogy az ember valóban úgy működne, hogy „természetfeletti” élmények során csak az agya játszana vele.

A második ellenérv a teológia és az ismeretelmélet oldaláról jön. Tegyük fel, hogy igaz az, hogy minden egyes természetes (nem stimulált) istenélmény során az emberi agyban ki lehet mutatni, hogy bizonyos területek működésbe lépnek. Ez a tény szükségszerűen hiteltelenítené-e a Biblia vagy a történelem folyamán Jézus Krisztusban való hitre eljutott emberek tömegeinek kijelentését? A válasz természetesen nem. A Szentírás már a kezdetektől egy olyan emberképet mutat, ahol ugyan az ember több részből áll: test, lélek (és esetleg szellem), mégis lényünk egy organikus egészet alkot. Amikor az ember lelke szomorú az a testére is kihat (Zsolt 31,9-10), vagy éppen Isten iránt sóvároghat a lelkünk és testünk egyszerre (Zsolt 63,1; 84,2). Jób könyvében és a Zsoltárokban megannyi bizonyítékot látunk arra is, hogy ha az ember teste beteggé válik, akkor a lelke is rosszul lesz és fordítva. Sőt az Újszövetség legnagyobb reménységének, a hívők feltámadásának is az a célja, hogy az ember test-lélek egysége a maga teljes dicsőségében helyre legyen állítva (1Kor 15,42-48). Ha Pál apostolt a damaszkuszi úton átélt istenélményekor betették volna egy MRI-vizsgálóba, akkor lehetséges, hogy az agyának bizonyos területei igen intenzív működést mutattak volna. De ez ismeretelméleti szempontból nem oldja meg a „mi volt előbb?” kérdését. Természettudományos szempontból egyszerűen nem lehet vizsgálni azt, hogy Pál agyának kisülése volt az első vagy a külső kiváltó élmény hatására „indult be” az agya is. A Biblia világképébe azonban tökéletesen belefér az, hogy amikor Isten megszólítja az embert, akkor azt ő a teljes testi-lelki valójával (agyával, hormonjaival…stb.) érzékeli.

Miért lehet mégis perdöntő a Biblia istenélményekkel kapcsolatos beszámolója?

Mind az ó-, mind az újszövetségi Szentírás írói azzal a meggyőződéssel örökítették meg történeteiket az utókor számára, hogy Isten népének valódi történelmét írják meg. E történelemnek pedig szerves része, hogy Isten időnként meglátogatja népét, és szabadulást szerez nekik. A Biblia által leírt nagy meglátogatások, istenélmények, melyek a nem hívők számára sokszor mesésnek és mitikus kiszínezésnek tűnnek: valójában élménybeszámolók. Ezekben pedig az az izgalmas és egyedülálló, hogy nem arról van szó, hogy egy-egy kiválasztott „guru” magányosan, egy mindenkitől elszeparált helyen Istent tapasztalja, majd a többieknek elmondja élményeit (bár sok egyedi istenélményről is beszél a Szentírás). Hanem Isten népének történelmén végigvonul, hogy az Úr kollektíven meglátogatja népét. Lássunk erre néhány példát:

  1. Isten, amikor Mózest elhívja, azzal hitelesíti magát a fáraó és Izrael vénei előtt, hogy amikor eldobja a botját, az kígyóvá változik (2Móz 7,9-10).
  2. Mózes második könyvében az Egyiptomra nehezedő 10 csapás az Úrtól az egész nép számára nyilvánvaló és váratlan természetfeletti jelenség volt.
  3. Izrael egyiptomi kivonulásának utolsó pontja volt, hogy Mózes felemeli a botját egy éjszakán át, amire Isten kettéválasztja a tengert és Izrael népe száraz lábbal kel át a Sínai-félszigetre (2Móz 14,21-22). Itt mind az egyiptomiaknak, mind az izraelitáknak kollektív istenélményük volt.
  4. Jézus születésekor pásztorok csoportját szólították meg az angyalok Betlehem környékén, hogy lássák meg az újszülött Jézust, Izrael szabadítóját (Lk 2,8-19).
  5. Jézus, amikor felvitte Pétert, Jakabot és Jánost egy hegyre, és megláthatták az isteni dicsőségét, miközben Mózes és Illés is megjelent, és az Úrral beszélgettek (Mt 17,4).
  6. Jézus rengeteg gyógyítása, illetve az ördögök kiűzése is nagy nyilvánosság előtt történt.
  7. Jézus feltámadásának hírvivői először angyalokkal találkozó asszonyok voltak (Mt 28,1-7). Aztán megjelent váratlanul Jézus két, Emmausba tartó tanítványának (Lk 24,13-35). Majd a tanítványok nagyobb csoportjának is, sőt együtt is evett velük. (Lk 24,36-43).
  8. Pál apostol szerint (valószínűleg a jeruzsálemi apostolok mondták el neki) Jézus megjelent 500 tanítványnak egyszerre, akik közül még sokan éltek akkor, amikor az első korinthusi levelet írta (1Kor 15,6).

Napjainkban könnyen előfordulhat, hogy keresztények olyan egyszerű és mindenki más által is átélhető élményeket azonosítanak „istenélményként”, mint nagy békesség vagy öröm. Ekkor pedig könnyen gondolhatjuk azt, hogy csak az agyunk vagy a hormonrendszerünk „játékait” éljük meg természetfeletti érintésekként, becsapva magunkat. Azonban a teljesség igénye nélkül fent említett bibliai beszámolókban közös az, hogy…

– sok ember egyszerre látta Isten természetfeletti megnyilvánulását

– erre a megnyilvánulásra nem készültek, nem vártak, így nem vádolhatók azzal, hogy meditatív vagy önszuggesztív csoportnyomásra hirtelen mindenki átélte az élményt

– ezek az élmények Istennel a tanúk számára kitörölhetetlen és feledhetetlen életélménnyé váltak, amit mindenképpen az utókor számára pontos megőrzésre méltattak.

Pál apostol maga fogalmazza meg, hogy ha Jézus feltámadása nem valóságos, vagyis az apostolok és tanítványok százai ezt csak kollektíven hallucinálták, akkor a keresztény hit és reménység semmit sem ér. Sőt a keresztények a legnyomorultabb emberek a világon, hiszen önbecsapásban élnek, sőt valójában a bűneikre nem is nyertek bocsánatot (1Kor 15,12-19). Isten viszont nem véletlenül tette ezeket a dolgokat nagy nyilvánosság előtt. Ugyanis a bukott ember számára Isten meglátogatása és maga a természetfelettiség hihetetlennek tűnik. A korai tanítványoknak, vagy éppen a még korábbi Izrael népének szüksége volt kollektív istentapasztalatra. Ugyanis amikor az ember ilyeneket lát, akkor az első őszinte kérdése a következő: „Biztos nem káprázik a szemem?” vagy „Megőrültem, vagy tényleg valóság, amit tapasztalok?” Ezen a ponton segít az, amikor a többieket megkérdezzük, és tőlünk független más emberek is azt tudják mondani, hogy mindenféle csoportnyomás nélkül és a legnagyobb meglepetésükre ők is ugyanazt látták vagy élték át, mint mi.

A bibliai beszámolók természete ismeretelméleti szempontból valószínűtlenné teszik azt, hogy Isten meglátogatásai és tettei a történelemben csak az emberek agyi kisüléseinek és képzelgéseinek eredményei lennének.  Ez pedig kijózanító lehet napjaink kételkedő embere számára is. Természetesen csak akkor, ha a Szentírást olvasva szembesül azzal, hogy sem az Ó- sem az Újszövetség írói nem mitológiát vagy mesekönyvet kívántak írni, hanem saját és korabeli embertársaik közös történelmi élményét vetették papírra. Abban persze könnyű kételkedni, hogy velük valóban megtörténtek-e azok az élmények, de abban nagyon nehéz, hogy a szentírók komolyan gondolták-e, hogy részesei voltak annak a történetnek, amit maga a Mindenható Isten írt.

[1] A neuroteológiáról bővebben ld. Szalai András kiváló összefoglalóját:
http://site-44438.mozfiles.com/files/44438/Neuroteologia_Isten_az_agyban.pdf

[2] u.o.

Tovább
Birtokolhatja-e ma bárki is a végső igazságot?

Kedves Olvasóink!

Akik már régóta követitek a Webzegézist, láthattátok, hogy elég hosszúra sikerült a nyári szünetünk. Ennek többek között az volt az oka, hogy egy nagy projekt volt készülőben, amit nem is olyan rég fejeztünk be. Ez pedig nem más, mint az Evangéliumi Fókusz – Teológia és Társadalom című folyóirat, ami a blogunkhoz hasonlóan, de sokkal nagyobb tudományos mélységben fog segíteni együtt gondolkozni az igazságról. További infók találhatók róla a www.evangeliumifokusz.hu weboldalon.

Nyáron azt is ígértük, hogy cikksorozatot szeretnénk írni itt a kereszténységgel szembeni leggyakoribb ellenvetésekről. Így megkezdve a sort, az első ellenvetés a következő: „Miért nem blaszfémia (istenkáromlás) azt gondolni, hogy Te megérted Isten akaratát, a többiek pedig nem?” Ezt a kérdést gyakran felvetik nem keresztények, amikor beszélünk nekik az evangéliumról, aminek kikerülhetetlen velejárója, hogy Isten megtérésre hívja őket. Honnan tudod, hogy Jézus az egyetlen út Istenhez? Miért gondolod, hogy neked jogod van azt állítani, hogy Istent jobban érted, mint én? Miért akarod a saját meggyőződésedet ráerőltetni másokra? Értjük, hogy neked ez a vallás jó, de könyörgöm, ne akard már, hogy mindenki a te utad szerint éljen!

Kereszténynek lenni = okosabbnak lenni a többi embernél?

Valóban sok ember ki nem állhatja az állandóan a Bibliáról beszélő, őket megtéríteni akaró hívőket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy rossz élményeik vannak velük beszélgető keresztényekkel, másrészt azonban manapság elég divatos azt mondani, hogy „engem ne térítsen meg senki!”. Akik ezt kijelentik, általában határozott jellemnek tűnnek, akiknek van véleményük és nincs szükségük arra, hogy mások (vagy épp egy többezer éves könyv) átformálja a gondolkodásukat. Amikor pedig keresztényekkel beszélgetnek, gyakran megfordul a fejükben, hogy miért nincs jobb dolguk e buzgó vallásos embereknek, mint hogy őket térítgessék. És egyáltalán miért gondolják, hogy a véleményük Isten dolgairól komolyabban vehető, mint egy keresztény közösségbe nem járó emberé?

Biztos vagyok benne, hogy minket, keresztényeket jogosan ér kritika azzal kapcsolatban, hogy túlzottan rámenősek vagyunk, vagy olykor idegesítő módon tukmáljuk rá másokra a hitünket. Az is biztosan előfordul, hogy Jézus Krisztusban nem hívő embertársaink időnként lenézve érzik magukat, mert ők nem fújják kívülről a bibliai idézeteket. De ha a személyes rossz tapasztalat érzelmi kavalkádjától ellépünk egy kicsit, és megpróbáljuk megérteni azt a valóságot, amiben a hívő ember él, akkor talán sok mindent más színben láthatunk. Ha például egy idős hölgy nagyon mogorván viselkedik velünk a buszon, és nem értjük, miért kell éppen nekünk kellemetlenséget okoznia, akkor nagyon tudunk rá haragudni. De ha közben megtudjuk, hogy azon a héten veszítette el a férjét, vagy kiderült róla, hogy halálos betegsége van, akkor rögtön megértjük az érzelmi állapotát, és azt gondoljuk, ilyen helyzetben bizony mi is gorombák és nyűgösek lennénk. Hasonlóképpen van ez az evangéliumban hívő keresztényekkel[1]. Lehet, hogy nagyon idegesítőnek tartod azt a barátodat, aki állandóan Jézusról, a Bibliáról vagy a gyülekezeti életről beszél, és el sem tudod képzelni, miért ilyen izgalmas neki mindez. Viszont tudnod kell, hogy Ő ráébredt arra, hogy Isten tényleg létezik és Jézus feltámadt. Ráadásul annyira szereti őt, hogy a saját Fiát képes volt a kereszten feláldozni, hogy megbocsáthassa minden bűnét. Megértette azt is, hogy az emberiség számára semmilyen más igazi reménység nincs Jézus megváltó munkáján kívül. Ráadásul ez a munka készen áll mindenki számára, akik hajlandó Isten felé fordulni és kérni Tőle, hogy az Ő életükben jelen legyen. A barátod megváltója, Jézus pedig arra kért minden keresztényt, hogy hirdessék a megmenekülés jó hírét minden olyan embernek, aki még nem részese a megváltásnak, ezért veled is örömmel megosztja. És itt van a feszültség benned: azt gondolod, ha az ő helyében lennél, te nem így csinálnád. De mivel nem tapasztaltad meg, milyen az ő helyében lenni, ezért nem biztos, hogy reálisan látod ezt. Sőt az igazság az, hogy teljesen logikus az és a személyes hitének része, amit csinál. Így ha keresztény lennél, és te is komolyan vennéd a hitedet, akkor bizony nagyon valószínű, hogy hasonlóan viselkednél (persze az idegesítő részeken kívül).

Ha ezen a lépésen túl vagyunk, vissza is térhetünk az eredeti kérdésünkhöz. Tegyük fel, hogy nem keresztényként el tudom fogadni, hogy megtért ismerőseim a saját, hitelesen megélt hitüknek megfelelően „zaklatnak” az evangéliummal, sőt talán én is ezt csinálnám, ha benne lennék. Mégis, hogyan állíthatják, hogy mindketten azonos valóságban élünk, ennek ellenére nekik megadatott, hogy Istent megértsék, érzékeljék és pontos információkat szerezzenek Róla; nekem pedig sajnos nem? Nem büszkeség és istenkáromlás azt állítani, hogy az ő valóságérzékelésük pontosabb, mint az enyém?

Melyik Istent is káromoljuk tulajdonképpen?

Istennel és az érzékelésünkkel kapcsolatban három opció létezik a keresztények és nem keresztények által érzékelt közös valóságunkban:

  1. Nem létezik sem Isten, sem természetfeletti. Így annak megtapasztalása a biológiai létünk érzéki csalódásának tekinthető.
  2. Létezik természetfeletti vagy isten(ek), de ez nem feltétlen egyenlő a Biblia Istenével. Ekkor tapasztalhatunk természetfelettit, de a keresztények tévednek az Ő Istenük kizárólagosságát illetően.
  3. Létezik természetfeletti, mégpedig a Biblia Istene és az általa teremtett egyéb természetfeletti lények, mint például angyalok. Ekkor minden természetfeletti megtapasztalásunk a Szentírás világképébe illeszkedik.

Ha az első opció igaz, akkor a Biblia hazudik, és a keresztények is tévednek. Ebből következik, hogy a Szentírást vagy naiv emberek írták, akik érzéki csalódások tömegeit tapasztalták meg, és azt gondolták: „ez Isten”, vagy tudatosan elferdítették az igazságot, és ezzel igen sokat ártottak az emberiségnek. Ebben az esetben, amikor a keresztények azt állítják, hogy közelebbi kapcsolatban vannak Istennel, mint a nem hívők, akkor hatalmasat tévednek. Habár ez nem istenkáromlás, hiszen nincs Isten, de mindenképpen ártalmas dolog, hiszen a nem hívő társaikat egy valóságtól független álomvilágba igyekeznek belerángatni.

Ha a második opció az igaz, akkor a Biblia hazudik, hiszen azt állítja, hogy csak egy Isten van, és ha más istenségtől vagy természetfelettitől van az embernek megtapasztalása, az démoni, sátáni eredetű. Sőt, ebben az esetben valószínű, hogy a Biblia Istene vagy nem létezik, vagy egy nagyon torz képet mutat róla a Szentírás, így az írói tévedtek vagy tudatosan torzítottak. Ebben az esetben is kártékony a keresztény „bizonyságtevők” szolgálata, hiszen ha közös valóságunkban kapcsolatba léphetünk a bibliaitól független istennel vagy istenekkel, és ők az emberiség javát szolgálják, akkor miért kellene mindezeket a találkozásokat tiltani egy torz információkat adó könyv (a Biblia) instrukciói alapján? Úgy is fogalmazhatunk ebben az esetben, hogy a Biblia kijelentése istenkáromlás, mert bizony „káromol” minden Biblián kívüli istent, és a keresztények is „káromlók”.

Ha a harmadik opció az igaz, akkor a Teremtő Isten gondosan ügyelt arra a világtörténelem során, hogy Őt az emberiség megismerhesse. A Biblia sok-sok különböző írójának pedig olyan tapasztalatokat és kinyilatkoztatásokat adott saját magáról, melyek hitelesek és igazak. E kijelentések egyike Jézus Krisztustól személyesen ez: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú kijelenti.” (Mt 11,27) Így tehát ahhoz, hogy az ember meg tudja ismerni Teremtő Istenét, szükséges, hogy a Fiú, a feltámadott Jézus Krisztus megszólítsa őt. Az Újszövetség világos tanítása, hogy mi, emberek egy Istentől elszakadt, elveszett állapotban születünk meg erre a világra. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a valóságot (legalábbis Istennel kapcsolatban) torzan, vagyis a valóságnak nem megfelelő módon érzékeljük. Isten terve viszont az, hogy személyesen és egyenként megszólítsa az embereket és megnyissa a szemüket a valóság helyes érzékelésére. Ekkor pedig rádöbbenünk, hogy Istentől elszakadt állapotban vagyunk, lázadunk ellene (erről szól a bűn maga), de Ő szeret és hív egy új életre, amiben a kapcsolatunk helyreáll Vele. Amikor pedig ezt hirdetjük másoknak, az inkább Isten dicsőítése, mint káromlása.

A megváltott ember jól tudja, hogy csak és kizárólag azért ismeri és érzékeli jobban Istent, mint a nem hívő társa, mert Jézus Krisztus személyesen úgy döntött, hogy megmutatja magát neki. Ezt nem az érdemeink vagy tudásunk miatt kapjuk, hanem Isten személyes jóindulatából, amire maximum nyitottak lehetünk vagy éppen elutasítók. Amikor tehát egy hívő ember egy nem hívő barátjával Istenről beszélget, akkor a szíve mélyén azzal a reménnyel teszi, hogy hátha őt is Jézus személyesen megszólítja és elhívja. Hiszen tudja jól, hogy egyedül Isten tudja megnyitni az ember szívét a hitre, ahogy vele is így történt megtérésekor.

Konklúzió

Hogyan tudhatod meg, hogy melyik opció az igaz? Mondhatnánk, hogy ezt minden embernek magának kell eldöntenie. Ez gyönyörűen hangzik, azonban illúzió. A valóság független tőlünk, ezért mi maximum annak értelmezését dönthetjük el, vagyis azt, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük azt. Amit tehetünk, hogy a kommunikáció útját választjuk. Megszólíthatjuk a semmit (1. opció), de az nem fog válaszolni. Vagy kereshetünk kapcsolatot a világtörténelem során valaha tisztelt sok (nem bibliai) istenséggel (2. opció) – ez elég sok ideig fog tartani. Esetleg megszólíthatjuk a Biblia Istenét (3. opció), és megkérhetjük, hogy ha Jézus Krisztus tényleg az Ő Fia, és úgy vannak a dolgok, ahogy a Bibliában le vannak írva, akkor jelentse ki magát nekünk. Ha erre Isten válaszol, és a kijelentés megtörténik az életünkben, akkor az első két lehetőséget már biztosan ki fogjuk zárni…

[1] Itt fontos kiemelnünk, hogy a „keresztény” szó alatt egyszerre értenek kulturális értékeket, vallási tradíciót és evangéliumi hitet is a magyar szóhasználatban. Mi viszont, ha hívőkről vagy keresztényekről beszélünk, akkor kizárólag azokra az emberekre gondolunk, akik hisznek a Biblia igazságában, Jézus valóságos halálában és az ő feltámadásában.

Tovább
Kell-e végső tekintély az életünkbe?

Az élet hétköznapi dolgaiban ezernyi döntést hozunk, és hoznak körülöttünk mások, melyek hatással vannak ránk. Amikor elromlik egy villamos szerelvény, valaki dönt, és egyszer csak pótló buszok árasztják el a síneket, hogy elvigyék a várakozó utasokat. Ha gyermekünknek megtetszik valami a játékboltban, szülőként el kell döntenünk, hogy megvásárlása belefér-e a családi költségvetésbe. Ha egy megoldandó probléma merül fel a munkahelyen, akkor végső soron gyakran a főnök dönti el, hogy merre tovább. E kis döntések nélkül életünk káoszba fulladna, a hétköznapi rutinok leállnának, és egy megbénult emberi társadalmat látnánk magunk előtt, ezért általában és végső soron elfogadjuk ezeket a döntéseket még akkor is, ha időnként tökéletlenek.

Tovább
Kereszténység és a „gender”

Bevezetés

Az Európában és Észak-Amerikában dúló kultúrharc egyik fő hadszíntere a nemek kérdése. Mindenki férfinak vagy nőnek születik, és ez meghatározza a társadalomban betöltendő szerepét? Vagy ezeket a szerepeket csupán a társadalom neveli bele az emberekbe, ezzel létrehozva egy olyan struktúrát, amely rendszerszinten elnyomja a nőket? Esetleg a nemekhez kapcsolódó megfelelési kényszernek és az abból fakadó szenvedésnek az az oka, hogy elhittük: pusztán férfi és nő létezik, pedig valójában mindenkinek magának kell megtalálnia (vagy megalkotnia) az ő személyiségét leginkább kifejező nemet?

Tovább
Le a helyi gyülekezetekkel!?

A magyar evangéliumi keresztények életében a rendszerváltást követő két évtizedben igen hangsúlyos kérdés volt, hogy ki milyen gyülekezeti közegben tudja megtalálni a helyét. Mivel Isten az embert társas lénynek teremtette, és a Bibliában már a kezdetektől látható, hogy a hívő, Istent kereső emberek időnként összegyűltek imádni az Örökkévalót, nem csoda, hogy ez napjainkban is sarkalatos kérdés.

Tovább
Mit kezd Isten a teológiai pontatlanságainkkal?

Az előző bejegyzésemben, miközben igyekeztem körüljárni a keresztény hitélettel kapcsolatos tanítások fontossági sorrendjét, sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy hol van itt az ember. Mi a helyzet azzal az emberrel, aki egy bizonyos felekezethez tartozik, de gyakorlati hitében teljesen más nézeteket vall? Mi van azzal a katolikussal, aki hitét szinte teljesen protestáns módon éli meg? Összefoglalva: vajon Isten a menny kapujában az alapján fog megítélni minket, hogy kognitívan elég pontosan megértettük az elsőrendű keresztény doktrínákat, vagy csak a szívünk szándéka lesz fontos a trón előtt?

Tovább