Isten akarata…?
ápr 29, 2016 Gyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Keresztény emberként sokszor használjuk az „Isten akarata” kifejezést különböző helyzetekben. Ha elhívatottnak gondoljuk magunkat valamilyen szolgálatra, ha valami jó vagy rossz történik velünk, vagy egyszerűen csak meg kell hoznunk egy nehéz döntést az életben, Isten akaratát szeretnénk megérteni, és azt a vezetést, amit Tőle kaptunk, a gyakorlatba ültetni. Lelkes hívő emberként teljesen természetesnek érezzük, hogy ha Jézus képes volt mindent feláldozni értünk azért, hogy örök életünk legyen, és megmentsen a ránk váró ítélettől, az a legkevesebb, hogy életünket az Ő tetszése szerint éljük a megtérésünk után. Azonban van néhány felmerülő kérdés arra vonatkozóan, hogy a hétköznapi életvitelünkben hogyan tud megnyilvánulni az Isten akaratában járás. E bejegyzés ezeket a kérdéseket igyekszik körüljárni, és célja, hogy felismerjük azokat a Bibliából nem feltétlen levezethető, mégis keresztény körökben újra és újra megjelenő klisészerű gyakorlatokat, melyek inkább rombolók, mint építők a hitéletünkre nézve.

Mibe szól bele Isten?

Az első felmerülő kérdés Isten akaratával kapcsolatban, hogy az életünk mely területein és milyen mélységben szeretne az Úr irányítani minket. Vannak olyan dolgok, amikbe Isten beleszólhatna, mégis tudatosan hagy minket dönteni, vagy éppen mindent irányít? Fontos-e Isten akaratát keresnem olyan témákba, hogy mennyit költök karácsonyi ajándékra, hová megyek tanulni, váltsak-e munkahelyet vagy ki lesz a házastársam? Életünk olyan döntések sorozatából áll, melyeknek sokszor évekre, akár évtizedekre kiható következményei vannak, ezért nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy Isten milyen módon vezet minket.

Amikor újjászülettünk, Istennel kapcsolatos viszonyunk rendeződött, és több szempontból megváltozott a vele kapcsolatos státuszunk. Az egyik legfontosabb, amit az Újszövetség említ, hogy Isten gyermekeivé lettünk (Jn 1,12), Atyánknak nevezhetjük őt, és Ő tényleg úgy kezel minket, mint a gyerekeit. A másik jelentős változás, hogy eddig a bűn szolgái voltunk, még akkor is, ha ezt megtérésünkig nem vettük észre, most pedig Jézus Krisztus szolgái lettünk (Róma 6,17-18; 1Pt 2,15-16). Tulajdonképpen az ember arra teremtetett, hogy Istent imádva és uralmát elfogadva éljen, és a legnagyobb boldogságot ez hozza neki. De szembe kell néznünk a kérdéssel, ha Isten szolgáivá, sőt „rabszolgáivá” lettünk, ahogy az Újszövetség görög eredeti nyelve kifejezi, akkor vajon mindenben Isten elképzeléseit kell keresnünk az életünk folyamán?

E kérdéshez hozzájárul az a tapasztalat is, hogy nagyon sokféle emberek vagyunk egy gyülekezeten belül is, és egy általános hitelvi kérdésben habár mindannyian nagyjából egyetértünk (pl.: Isten akarata fontos), mégis a gyakorlati életünkben nagyon különböző módon éljük meg ezt. Talán lelkialkattól függően két szélsőség közé kerülünk mindannyian. Az egyik szélsőség a „vakbuzgó” hívő, aki Isten vezetését és célját keresi az életének legapróbb részleteiben is. E lelkesedés az Isten felé való teljes odaszánásból és szeretetből táplálkozik, és alapvetően jóindulatú és jóra törekvő. Az érem másik oldalát azok a hívők jelentik, akik az „önállóságpártiak”, vagyis azt gondolják, hogy Isten az üdvösség megszerzésén és a szent életen kívül szinte semmilyen személyes, gyakorlati életbeli dologba nem szól bele. Ez nem jelenti azt, hogy ők kevésbé szeretnék Istent, egyszerűen csak belőlük természetesen a függetlenség és önállóság fenntartása jön elő nagyobb hangsúllyal. A „vakbuzgó” gyakran vádolhatja az „önállóságpártit” érzéketlenséggel Isten természetfeletti vezetése iránt, esetleg büszkének és önteltnek, sőt hitetlennek gondolhatja. Az „önállóságpárti” a „vakbuzgót” gyengének és szentimentális álmodozónak láthatja, aki nem tud semmiben önálló döntést hozni és nem érzékeny az őt körülvevő gyakorlati életre és annak kihívásaira. Mielőtt azonban pálcát törnénk bármelyik szélsőséges álláspont között, fontos átgondolnunk, hogy milyen mintát látunk a Bibliában Isten személyes életben való vezetésére.

Bibliai példák

Már az Ószövetség elején Izrael ősatyját, Ábrahámot egy nagyon személyes hívással szólítja meg Isten: „… Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet én mutatok neked.” (1Móz 12,1) Isten tehát a benne hívő Ábrahámnak személyesen meghatározta az új lakóhelyét, abból a célból, hogy az Ő hatalmas tervét véghezvigye Izrael népével kapcsolatban. Később Ábrahám fia, Izsák úgy kapott feleséget, hogy az apja egy szolgát küldött a régi lakhelyükre, és a szolga imádságára jelent meg Rebeka, Isten vezetése szerint (1Móz 24,12-26). Ebben az esetben Izsáknak nem volt nehéz elfogadnia Isten akaratát, hiszen a lány szép volt és fiatal, teljesen ideális feleségnek. Nem így történt Hóseás esetében, aki az Úr prófétája volt, és Isten azt kérte tőle, hogy vegyen feleségül egy parázna nőt azért, hogy ezzel példa legyen Izraelben az Ő hűségéről (Hós 1,2). Talán még nehezebb megérteni a napjaink hívőjének Jeremiás esetét, amikor Isten felszólította őt, hogy ne vegyen magának feleséget és gyermekei se legyenek, mert úgyis elpusztul az ország (Jer 16,1).

A lakóhelyünk és társunk megtalálása mellett talán még a pénzünk, vagyonunk kezelése is olyan húsbavágó, személyes kérdés, melybe nagyon nehezen engedjük, hogy más beleszóljon. A Szentírásban azonban azt látjuk, hogy Isten még ezen a területen is üzenhet nekünk. Jézus, amikor egy gazdag ifjúval találkozott, és az követni akarta Őt, azt kérte a fiatalembertől, hogy adja el minden vagyonát, és ossza szét a szegények között (Mrk 10,17-22). Az ifjú nem tette meg Isten akaratát, de láthatjuk, hogy Jézus ezzel a kéréssel építeni akarta őt és nem rombolni. Látunk példát az Újszövetségben arra is, hogy egy embert arra kér Jézus, hogy a szakmáját és munkáját hagyja ott. Péter erre az egyik legjobb példa, aki halászember lévén valószínűleg ezzel a munkával élte volna le az életét, mégis Jézus új hivatást adott neki, „emberhalásszá” tette (Mt 4,18-20).

Habár az érem egyik oldalaként számtalan bibliai példát látunk arra, hogy Isten bármikor beleszólhat az életünk annyira személyes és hétköznapokat meghatározó ügyeibe, mint lakóhely, társ, pénz vagy szakma, mégis érdemes meglátnunk azt is, ami nincs leírva a Bibliában. A bibliai hívő emberek többsége számára Isten nem adott az eddigiektől eltérő új lakóhelyre utasítást, nem vezette őket személyes módon a párválasztás kérdésében (pl.: Ábrahámnak Sára adott volt, Dávid feleségei). A legtöbb ószövetségi vagy újszövetségi hívő ember pénzügyi dolgaiba sem szólt bele olyan szinten, mint a gazdag ifjú esetében (pl.: Arimátriai József is gazdag ember volt, de Jézust követte gazdagon), illetve a szakma- és munkaválasztásnál is a többség abban maradt meg, amit eredetileg tanult.

Összességében, amit a hit hőseitől tanulhatunk, hogy nem keresték görcsösen Isten akaratát minden kérdésben, viszont amikor Isten tényleg szólt hozzájuk, akkor készek voltak az életük bármely területén engedelmeskedni a legkisebbtől a legnagyobbig. A fent említett példánk „vakbuzgó” hívője talán túl nagy elvárással van Isten felé, talán túl sok területen várja azt, hogy Isten valósággal vezesse őt. Az „önállóságpárti” ezzel szemben talán alázatból nem gondolja magát annyira fontos figurának Isten országában, hogy az a kiváltság érje, hogy személyesen az Úr beleszóljon a gyakorlati életvitelének egy elemébe, ezért talán túl kevés az a terület, amiről el tudja képzelni, hogy Isten szólna hozzá.

Milyen gyakran szól bele Isten az életünkbe?

A bejegyzés eleji kérdésünkhöz, miszerint milyen területeken szól bele Isten az életünkbe, szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy ezt milyen gyakran teszi. A két mintakarakterünk ebben is különbözik. A „vakbuzgó” azt várja, hogy Isten a hétköznapi életében is minél gyakrabban szóljon hozzá és vezesse őt. Ha már egy ideje, akár több hete vagy hónapja nem érzi, hogy Isten valami újat mond neki, akkor megkeseredik, vagy azt gondolja, hogy az Úrral való kapcsolatával valami baj van. Ezzel szemben az „önállóságpárti” a bibliai alapelveket lelkesen követve szinte fel sem teszi a kérdést, hogy Isten mikor vezette személyesen bármiben is, hiszen le van írva a Szentírásban, hogy Isten mit akar tőlünk, kell-e ennél több?

Ha ebben a kérdésben is józanul végigkövetjük az Isten által megszólított embereket a Szentírásban, akkor néhány lényeges dolog szembeötlő. Az Ószövetség sem történeti, sem prófétai könyveinek műfaja nem napló. A történeti könyvekben (pl.: 1Mózes, 1Királyok… stb.) világosan láthatjuk, hogy Isten újra és újra szólt az Ő embereihez (pl.: Mózes, Dávid, próféták), de ezek a személyes üzenetek kinyilatkoztatásai között sokszor hónapok, akár évek teltek el. A történeti könyvekben is legtöbbször azok a történetek szerepelnek, amikor Isten megszólal vagy közbeavatkozik, ezért a köztes időről hallgat a Biblia, de így van ez a próféták könyveinél is. Jeremiás könyve például több évtizedet fed le, és habár a stílusa miatt úgy tűnik, hogy Jeremiás minden nap üzenetet kapott az Úrtól, mégis két üzenet között akár hónapok vagy évek is eltelhettek.

Az újszövetségi idők történetileg talán leghosszabban és legrészletesebben lekövethető személye Pál apostol. Az ő élete nagyon mozgalmas, igen sok helyet bejárt azért, hogy az evangéliumot hirdethesse és gyülekezeteket alapíthasson. Az Apostolok cselekedeteiben azt láthatjuk, hogy az ószövetségi hívőkhöz hasonlóan Pált is rendszeresen meglátogatta Isten útmutatással, próféciával vagy vigasztalással. E meglátogatások között azonban gyakran hónapok és évek is elteltek. Ezekről az időszakokról hallgat a Biblia, de Pál leveleiből kiderül, hogy ezek az időszakok sem voltak gyümölcstelenek.

Mit tettek tehát a Biblia hősei azokban az időszakokban, amikor Isten nem mondott nekik semmi újat vagy személyeset? Pontosan azt, amit az „önállóságpárti” hívő ember talán egész életében: az Úrból eddig megismert dolgok alapján, az Ő már eddig kinyilatkoztatott igazsága szerint élték a hétköznapjaikat, nevelték a gyermekeiket és dolgoztak. Megmaradtak abban az élethelyzetben hűségesen, amibe beletette őket az Úr, mikor legutóbb szólt.

Mit kezdjünk tehát Isten akaratával?

Ha inkább a „vakbuzgó” típushoz állunk közelebb, elkövethetjük azt a hibát, hogy túl gyakori vezetést várunk el Istentől az életünk túl sok területén. Ha pedig ezt az elvárt vezetést nem kapjuk meg, akkor csalódunk Istenben, vagy kárhoztatjuk magunkat, mert biztos nem figyelünk eléggé a szellemi füleinkkel Isten hangjára. A Szentírás azonban nem fektet le még csak alapelveket sem azzal kapcsolatban, hogy Istennek milyen gyakran vagy milyen témákban kellene szólnia egy hívő emberhez személyesen. Egyben azonban biztosak lehetünk, ha Isten szólni akar hozzánk, azt senki nem akadályozhatja meg, még mi sem. Ámosz próféta szavaival élve: „Ha az oroszlán ordít, ki ne rettegne? Ha az Úr az én Istenem szól, ki ne prófétálna?” (Ámosz 3,8) Mi válaszolhatunk nemmel Isten szólítására, de azt nem akadályozhatjuk meg, hogy Ő megszólítson bármivel kapcsolatban akkor, amikor Ő szeretne. A „vakbuzgó” emberek számára ebben az a veszély, hogy amikor Isten nem vezeti őket különleges módon, de hoznak egy döntést bármivel kapcsolatban, mégis úgy tálalják mások számára, hogy az Úr vezette őket. Ez talán akkor válik gyanússá, amikor egy keresztény túlontúl gyakran hivatkozik arra, hogy az Úr vezette őt. Ezzel azért érdemes a „vakbuzgó” hajlamú embernek bölcsen bánni, mert ha a saját (egyébként teljesen bölcs és korrekt) döntéseit is az Úr személyes vezetésével magyarázza (teljesen feleslegesen), akkor a körülötte lévő (egyébként teljesen egészséges) hívők azt érezhetik, hogy ők nem elég lelki/szellemi emberek. Ezek a barátok arra is juthatnak, hogy valami baj van velük, mert Isten nem szól annyira hozzájuk, mint a „vakbuzgó” barátjukhoz.

Ha inkább az „önállóságpárti” alkathoz hasonlítunk jobban, akkor inkább az a veszély leselkedik ránk, hogy Isten személyes vezetését elbagatellizáljuk, és egy álmodozó hóbortnak tartjuk, melyet a döntésképtelen emberek használnak arra, hogy Istenre hárítsák az életükkel járó felelősséget. Azonban látnunk kell azt is a Bibliában, hogy sokszor nagyon határozott elképzeléssel rendelkező emberek akaratát módosította jobb irányba Isten személyes vezetéssel. Amikor József megtudta, hogy Mária várandós Jézussal, kemény lelki harc által, de mégis döntött, hogy elbocsátja csendben a menyasszonyát, habár szereti őt (Mt 1,18-21). E döntés után szólította meg Isten, hogy mégse tegye, mert a méhében való fiú a Szentlélektől van. József ősének, Dávid királynak is határozott elképzelése volt arról, hogy templomot épít az Örökkévalónak Jeruzsálemben, mégis mikor elkészült a tervekkel, Isten szólt neki, hogy Ő nem építheti meg, csak majd Salamon, a fia (1Krón 22,6-10). Pál apostolnak határozott elképzelései voltak a missziós útjainak útvonaláról, mégis volt olyan, amikor Isten módosította ezt a tervet, és például Jézus Lelke nem engedte Bitíniába (Apcsel 16,7). A józanság az „önállóságpárti” ember nagy erénye, de gyengesége is lehet, ha az életében megszokott és jól bejáratott keresztény életét nem hajlandó engedni kizökkenteni, ha az Úr akarja.

Összességében tehát láthatjuk, hogy Istennek van akarata, és amikor Ő úgy látja jónak, ezt egyértelműen közli velünk, és ha kell, az életünk bármely területén beavatkozik. Nem kell félnünk attól, hogy eltévesztjük az akaratát, ha egyébként Istent kereső, őszinte hívő emberek vagyunk. De fontos, hogy Isten akaratából és vezetéséből ne csináljunk egy olyan keresztény klisét, ami által többet várunk el az Úrtól és hívő emberektől, mint amit a Biblia valóban mutat nekünk. A „vakbuzgó” erőssége, ami követésre méltó, hogy kész arra, hogy Isten bármikor felforgassa az életét egy világot megváltoztató személyes kéréssel. Az Úr viszont nem csak „vakbuzgókat” kér néha ilyen döntések meghozatalára. Az „önállóságpárti” erőssége abban az időben mutatkozik meg, amikor Isten nem szól semmilyen személyeset, ezt a „száraz” időszakot az általa bemutatott hitbeli kitartásban lehet jól átvészelni. Ha valami tényleg utánzandó ebben a témában a hit hőseinek életéből, vagy bátor keresztény testvéreink életéből, az nem az, hogy pontosan hogyan szólt hozzájuk Isten, vagy mit kért tőlük. Azt a bátorságot és felelősségteljes döntést érdemes utánozni, ami azt a felismerést követte, hogy Isten megszólította őket és kért tőlük valamit. Ne féljünk igent mondani Istennek semmiben.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.