Prófétálás a gyülekezetben? Mit kezdjünk vele?
jún 24, 2016 Gyakorlati teológia 10

A prófétálás gyakorlata keresztény körökben gyakran megosztja a különböző gyülekezeti háttérből jövő hívőket. Egy tradicionálisan protestáns (pl. református) ember teljes meggyőződéssel vallhatja, hogy a prófétálás ideje már lejárt, hiszen Pál apostol kijelentette az 1Korinthus 13-ban, hogy töredékes a prófétálásunk, és ha eljön a tökéletes, akkor már nem lesz szükség rá. A várva várt tökéletes pedig nem más, mint a 27 könyvből álló újszövetségi Szentírás, ami bezárta a keresztény prófétálások korát. E teljes nyugalomból a példabeli hívőnket kizökkentheti, ha találkozik egy karizmatikus gyülekezetből érkező testvérével, aki számára a gyülekezeti összejövetelek szerves részét képzi, hogy emberek kiállnak, és az Úrtól való bátorító, intő és feddő üzeneteket átadva mondandójukat így kezdik: „Ezt mondja az Úr…”. Mindegyik keresztény közösség kénytelen szembenézni azzal, hogy a prófétálásról mint hitéleti gyakorlatról állást foglaljon, és ez meg fogja határozni az összejöveteleken engedhető és nem engedhető hitéleti gyakorlatokat. E bejegyzés célja nem az, hogy hitet ébresszen a prófétálás mai relevanciáját illetően (a szerző ebben egyértelműen hisz), hanem inkább a karizmatikus körökben elfogadott és gyakorolt prófétálásokat szeretné megvizsgálni a Biblia fényében.

A prófétálás haszna

A korai gyülekezetekben a prófétálás egyértelműen egy működő és nem meglepő hitéleti megnyilvánulás volt. Pál apostol a prófétálást a Szentlélek látható megnyilvánulásának tartotta (1Kor 12,7), mely valóságos áldást hoz a gyülekezet számára, ezért érdemes törekedni rá (1Kor 14,1.39). A prófétálás tartalmát illetően lehetett bátorítás és vigasztalás (1Kor 14,3), de lehetett ítélet és feddés is (1Kor 14,24). Ez teljes mértékben azonos az ószövetségi próféták prófétálásaival, akik Isten szócsöveként a nehéz időszakokban az Úrhoz könyörgő embereknek bátorítást és reményt adtak, míg az Istentől elforduló embereknek ítéletet és feddést. A prófétálás célja és haszna tehát a gyülekezeti alkalmon nem más, mint Istentől való élő, általa kijelentésként adott ihletett üzeneteket átadni. Ezek az üzenetek a hívő emberek számára épülést szolgálnak, az Istentől eltávolodott vagy nem hívő embereknek pedig megtérést.

A prófétálás haszna ezen túlmenően abban is meglátható, amit Pál apostol a gyülekezetben megjelenő hitetlen vagy érdeklődő emberek szempontjából mutat meg. „De ha mindnyájan prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy avatatlan, az mindenkitől feddésben és ítéletben részesül, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent, hirdetve, hogy bizonnyal Isten lakik közöttetek.” (1Kor 14,24–25) Ebből az igéből látható, hogy az evangélium terjedését és a hívők bátorítását is szolgálta, hogy az emberek újra és újra megtapasztalták, hogy a gyülekezeti összejövetelen az élő Isten valódi társaságát tapasztalhatják és üzenetét vehetik át. Istennek mindig is fontos volt, hogy a népe között éljen és megnyilvánuljon — ahol Ő munkálkodik, ott nem egy halott tanrendszer vagy erkölcsi szabályok követői vannak, hanem emberek, akikkel az Úr tényleg kapcsolatban van. Minden gyülekezetnek újra és újra fel kell tennie a kérdést saját magával kapcsolatban: tudnak találkozni az alkalmainkon az emberek az élő Istennel?

Két téves elképzelés a prófétálással kapcsolatban

A mai gyülekezetek egy részében, ahol a prófétálást teológiai szempontból egyértelműen elfogadhatónak tartják, a hitéleti gyakorlatban úgy írják körül a Szentlélek e megnyilvánulását, hogy csak mondunk egymásnak bátorító és bölcs dolgokat, és sokszor észre sem vesszük, ha prófétálunk. Más esetekben a prófétálásról az az elképzelés, hogy a lelkipásztor a vasárnapi tanítása közben automatikusan prófétál. A prófétálás e definíciója azonban a Szentírás alapján tarthatatlan több szempontból is. Egyrészt mind az Ó-, mind az Újszövetségben amikor példát látunk prófétálásra, minden esetben a megszólaló egyértelműen jelzi, hogy amit mond, az Istentől kapott üzenet (pl.: „Ezt mondja az Úr…” vagy „Ezt mondja a Szentlélek…”). Másrészt amikor Pál tanítja a korinthusiakat arról, hogyan kell a gyülekezetben prófétálni, akkor ezt a megnyilvánulást egyértelműen egy természetes beszélgetéstől vagy pulpitus mögüli tanítástól eltérő gyakorlatként írja le. „A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek, és a többiek ítéljék meg. De ha közben egy másik ott ülő kap kijelentést, az előbbi hallgasson el.” (1Kor 14,29–30) Ebből világosan láthatjuk, hogy az apostol idejében a prófétálás egy isteni kijelentésen alapuló, Szentlélek által adott üzenet volt, amiről az üzenet átadója és a hallgatóság is már az elejétől kezdve tudta, hogy ez prófétálás. Nem azonosítható tehát a prófétálás egy bátorító testvéri beszélgetéssel vagy egy jó igehirdetéssel (bár természetesen mindkettőnek eleme lehet). Érdekes megfigyelés lehet ezzel kapcsolatban, hogy az Újszövetség írói számára nem volt probléma kijelenteni, hogy Isten valakinek a prófétálás/prófétaság kegyelmi ajándékát adta (Ef 4,11). Sőt az Apostolok cselekedeteiben a szíriai antiókhiai gyülekezetben voltak próféták, akik szolgáltak (ApCsel 13,1), emellett a Júdeából Antiókhiába jött szolgálni Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak (ApCsel 15,32). Ma nagyon ritkán hallhatunk arról egyébként nagyon komoly és tiszteletre méltó bibliai alapokon nyugvó gyülekezetekben, hogy valakinek prófétálásra van ajándéka, netán ő egy próféta. Természetesen alázattal elmondjuk (e sorok írója is), hogy felesleges ilyen titulusokat vagy címkéket ragasztani valakire, mert ez csak felfuvalkodottsághoz vezet, de teljes nyugalommal felruházunk valakit pásztor vagy tanító címkével. Véleményem szerint a megoldás erre nem az, hogy ne nevezzük nevén, kinek mire van ajándéka vagy elhívásra, inkább fedezzük fel, hogy mit tartogat Isten számunkra a prófétálással/prófétasággal kapcsolatban. Egy biztos, az újszövetségi gyülekezetekben ez egy teljesen működő, hasznos, alázatos és elfogadott ajándék volt.

Magyarországon alapvetően az ún. „teljes evangéliumi” karizmatikus mozgalom gyülekezeteire (tisztelet a kivételeknek!) jellemző, hogy időnként talán túlzottan fontosnak tartják, hogy a prófétálás ajándéka megnyilvánuljon az alkalmaikon. Ez egy nagyon természetes és igei vágy, hiszen Pál apostol is arról tanít, hogy Isten jelenlétének egyik (de nem egyetlen) meggyőző bizonyítéka a prófétálás egy keresztény összejövetelen, ahogy erről már fentebb volt szó. De ezekben a gyakorlatokban időnként megjelennek olyan elemek, melyek a Bibliában nem érhetők tetten. Természetesen itt felmerül a kérdés, hogy Isten szuverén, ezért nem használhatja a prófétáló embert úgy, ahogy akarja? A válasz erre természetesen: igen. Mégis néhány elemet e gyakorlatok közül érdemes istenfélelemmel, az Ige fényében átgondolni, ugyanis bűnös emberek vagyunk, és ahol az Úr csodálatos munkája folyik, ott ugyanúgy a mi önző és tudatlan dolgaink is megnyilvánulhatnak, és ez inkább romboló, mint építő. Lássunk hát három átgondolandó elemet ezek közül!

Az első, amikor a prófétáló egyén elkezd egy hosszú igerészt felolvasni, és aztán magyarázni, miközben az Úr tekintélyére hivatkozva valamilyen változást, megtérést és megújulást szeretni elérni Isten népében. Ezzel az a probléma, hogy előfordulnak olyan igeszakaszok, melyeket esetleg a valóban tanítói ajándékkal rendelkező, a Szentírást eredeti nyelvén imádságos szívvel tanulmányozó emberek sem tudnak egyértelműen értelmezni, a próféta azonban a Szentlélek kijelentésére hivatkozva megoldja ezt a problémát. A durvább eset ebben a műfajban, hogy prófétálás közben valaki konkrétan téves dolgokat állít adott igeszakasszal kapcsolatban. Ami átgondolandó, hogy mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben, amikor prófétálást látunk a gyakorlatban, az egyszer sem olyan új teológiai összefüggések feltárásában nyilvánult meg, mely ellentmondást hozott Isten korábbi kinyilatkoztatott és megértett szavával kapcsolatban, hanem konkrét személyeknek vagy csoportoknak bátorító vagy intő üzenet volt, esetleg jövendölés egy bekövetkező esemény kapcsán.

A második előforduló jelenség, amikor a buzgón prófétálni vágyó testvér úgy kezdi a mondandóját, hogy „van itt valaki a teremben…”, a folytatás pedig egy olyan titkos dologra irányul, amit a prófétáló nem tudhat. Fáj a bal veséje valakinek, ma tudta meg, hogy a nagymamája repülője lezuhant, vagy hatalmas konfliktusa támadt a szüleivel. Ez eddig akár rendben is lenne, hiszen ez bizonyítaná az 1Kor 14 alapján, hogy Isten olyat árul el valakinek, amit nem kellene tudnia, a címzett pedig leborulva imádja Istent, hogy valóban közöttünk van. Általában az ilyen prófétálás (tisztelet a kivételnek!) nem azzal folytatódik, hogy a címzett jelentkezik, és közli az egybegyűltekkel, hogy róla van szó, majd könnyek között dicsőséget ad Istennek, hanem soha nem tudjuk meg, hogy volt-e ilyen ember valóságban a teremben. A Szentírást végignézve egyetlen esetben sem látható, hogy amikor Isten egy prófétát egy személyes üzenet átadására indított, akkor ne tudta volna, ki a címzett. Nátán prófétának Dávid elé kellett mennie, és közölni az ítéletet a király paráznaságáért (2Sám 12,1–12), de az Újszövetségben is Agabosz próféta személyesen Pál apostollal közölte, hogy szenvedés fogja érni Jeruzsálemben (ApCsel 21,10). Bennem felmerül a kérdés: ha egy keresztény összejövetelen egy embernek kell prófétálnom, akkor miért nem mondja meg Isten, kinek? Valószínűleg azért, mert nem kért Isten, hogy adjak át egy üzenetet. A bibliai próféták onnan tudták, hogy tényleg Istentől volt az üzenet, hogy megkapták kijelentésben a pontos címzettet is.

A harmadik átgondolandó jelenség igazából az első kettőből következik, mégpedig: amilyen intenzitással vágyunk arra, hogy prófétálás legyen, olyan fontos kell legyen az a vágy is, hogy megítélhessük (1Kor 14,29). A Szentlélek többi látható megnyilvánulásával kapcsolatban nem hívja fel a figyelmet olyan súllyal a Biblia, hogy ítéljük meg. Isten ehhez az ajándékhoz ezt a kényelmetlenséget csatolta, és ezt gyakran nem merjük vállalni, mert emberi konfliktusokhoz vezethet. A konfliktus elkerülésének egyik bevett gyakorlata, hogy habár hisszük, hogy van prófétálás, de nem gyakoroljuk, mert olyan kényelmetlen leállítani esetleg valakit, és szembesíteni, hogy ez nem volt biblikus prófétálás. A másik bevett gyakorlat, hogy vezetőként az embereket hagyjuk prófétálni, és ha elhibázzák, vagy nem lesz biblikus, akkor szemet hunyunk felette, és nem vállaljuk a konfliktust. Így viszont sok zavart, sebet és visszaélést okozhatunk Krisztus testében. Szeretném hangsúlyozni, hogy egyik „rossz” megoldás követőit sem ítélem el, hiszen emberileg mindannyian küzdünk a konfliktusok és nehéz helyzetek megoldásával, mégis Isten arra bátorít, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból ezen a téren is, ha azt szeretnénk, hogy egészséges tanításunk és gyakorlatunk legyen a prófétálással kapcsolatban. Nagyobb áldás a prófétálás annál, hogy ne lenne érdemes harcolni érte.

Konklúzió

A Bibliában látható, hogy ha a gyülekezetekben egészségesen van kezelve a prófétálás, azokkal a hangsúlyokkal, melyeket maga Isten jelöl ki, akkor csodálatos áldás forrásává tud válni. Timóteus például a kegyelmi ajándékát és a szolgálati elhívását a gyülekezetében lévő vének kézrátételével és prófétálásával kapta meg (1Tim 1,18; 4,14). Mivel Pál látta ezeket a dolgokat, nem hiába írja, hogy a „prófétálást meg ne vessétek!” (1Thessz 5,20), vagyis ne becsüljük alá a jelentőségét a közösségeink életében. Ebben a részben az apostol arra figyelmeztet egy mondattal hamarabb, hogy a Szentlelket ki ne oltsuk, vagyis engedjünk teret annak, hogy embereknek kijelentsen üzeneteket. Fontos, hogy a Szentlélek iránti szomjúság és az Ige bölcsességének való alárendeltség egyszerre határozza meg a viszonyulásunkat a prófétáláshoz. Használjuk és ítéljük meg!

Zárszóként egy ilyen témánál mindig fontos látni, hogy a prófétálás Isten országának és a kegyelem megnyilvánulásainak csak egy része. Jézus a Máté 7,22-ben arra figyelmeztet, hogy lesznek emberek, akik a keresztény külsőségeket, így a prófétálást is leutánozzák majd, de a valódi megtérés, az önfeláldozó szeretet és az Atya akaratának cselekvése nem fogja jellemezni az életüket, és ezért Jézus azt fogja mondani a mennyei trón előtt, hogy nem ismeri őket. A prófétálás önmagában soha nem lehet cél, inkább az, aki adja.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

10 comments on “Prófétálás a gyülekezetben? Mit kezdjünk vele?

  1. Kedves Péter!
    A tradicionális protestáns egyházak is hisznek a prófétálás ajándékában, olyannyira, hogy léteznek karizmatikus közösségek is – többek között az Általad példaként említett Református Egyházon belül is. De még a katolikusok is hisznek a karizmák működésében. Jehova tanúi esetében már igaz az állításod, ők valóban az 1Kor13-ra hivatkozva tagadják a karizmák működését, ám ők nehezen tekinthetők keresztényeknek.
    Amúgy hasznos, hogy cikkeket írsz, csak így tovább!
    Áldással,
    Tivadar

    1. Kedves Tivadar!
      Valóban, főleg nemzetközi szinten, de Magyarországon is előfordul, hogy például református vagy evangélikus körök is karizmatikussá váljanak az egyházon belül. Azzal is abszolút egyetértek, hogy a katolikusoknál pedig főleg így van ez, tulajdonképpen az egész egyháztörténelmen végigvonul a sok misztikusabb, természetfelettire jobban nyitott katolikus mozgalom. Azért írtam a bejegyzés elején ezt a hipotetikus példát, mert nekem úgy tűnik, hogy hazánkban a református „main stream” talán inkább arra hajlik, hogy a Szentlélek karizmái a teljes újszövetségi Szentírás elkészültével a harmadik századig megszűntek. Szóval ez egy teljesen valós élethelyzet lehet, hogy két ilyen hívő találkozzon. De valóban a tradicionális protestáns egyházak is sokkal sokszínűbbek, ez így igaz. Köszönöm a bátorítást!

      1. Kedves Péter!

        Azt írtad: „(…)nekem úgy tűnik, hogy hazánkban a református „main stream” talán inkább arra hajlik, hogy a Szentlélek karizmái a teljes újszövetségi Szentírás elkészültével a harmadik századig megszűntek.”

        Péter, vajon az „úgy tűnik” elég indok ahhoz, hogy az ember ilyesmiket írjon egy keresztény közösségről? Nem, nagyon nem. A válaszod alapján látom, hogy egyáltalán nem tudod, hogyan állnak hozzá a reformátusok ehhez a kérdéshez, s ez nagy probléma, ha róluk írsz.
        Kérlek legyél/legyetek sokkal, de sokkal alaposabbak! Járjatok utána a dolgoknak, s ne tegyetek megalapozatlan kijelentéseket! Egy teológus munkája következményekkel járhat az örökkévalóságra nézve. Kérlek ne tartozzatok azok közé, akik felületességük és lustaságuk miatt lejáratják a kereszténységet!

        Ezt az üzenetemet nem kell nyilvánossá tenned, de a helyedben javítanék a cikken.

        1. Kedves Tivadar!
          Ha megengeded, én (is) válaszolnék. A református teológiai hagyományban az ún. „jelajándékok” (látványos gyógyulás, nyelveken szólás, prófétálás) megszűnésének tana (szesszacionizmus) mindig többségben volt. Nagyjából ezt vallotta Kálvin is, az őt követő protestáns ortodoxia és református skolasztika időszakában is a nagy többség,* egészen mostanáig (mind a konzervatív, mind a liberális ágon). Valóban vannak karizmatikus reformátusok, de ők kisebbség. Én tisztelem és követem a munkásságukat, nagyra tartom a teológiai kifinomultságukat, de mindez nem változtat azon, hogy nem képviselik a református többség álláspontját.

          Ezt írod: „Kérlek legyél/legyetek sokkal, de sokkal alaposabbak! Járjatok utána a dolgoknak, s ne tegyetek megalapozatlan kijelentéseket!” A jelenlegi témán kívül (karizmák a Református Egyházban) látsz más területeket is, ahol szerinted megalapozatlan kijelentéseket tettünk? Komolyan vesszük ezt a vádat, hiszen semmiképpen nem szeretnénk azok közé tartozni, „akik felületességük és lustaságuk miatt lejáratják a kereszténységet”.

          Szeretettel,
          Bálint

          *Ehhez ld. G. H. Milne: The Westminster Confession of Faith and the Cessation of Special Revelation: The Majority Puritan Viewpoint on Whether Extra-Biblical Prophecy is Still Possible. Paternoster, 2007.

  2. Kedves Péter!
    A második eset a legjellemzőbb azokra a körökre, ahol megfordulok. Én rengetegszer kaptam ilyent, mármint hogy rám irányult, és mindig nagy segítséget, bátorítást, vagy irányt adtak. Sokat megőríztem és fel is vannak írva, és nehéz pillanatokban, amikor semmit nem látok előre, sokat erősítenek. Van, amelyiket fokozatosan látom beteljesedni. Ezek általában nem annyira rögtön kézzelfogható eredmények, ezért azonnal nem tudtam visszajelezni. Viszont kaptam olyant is, amit ha nem is a helyszínen, de már aznap emailben visszajelezhettem volna, csak sajnos nem tettem… Több esetben tanúja voltam, hogy valaki konkrétabb üzenetet kapott (ami csak rá vonatkozott) és hát elég egyértelműen lehetett látni a reakciójából, ki az. Ott nem igen van visszajelzés, de később tanúságtételben sokat lehet hallani. Igen, illene visszajeleznünk… Nekem az a kérdésem, hogy aki prófétál, biztos, hogy nem tudja kire vonatkozik, vagy szándékosan fogalmaz általánosan, egyrészt mert valamelyik többekre is vonatkozhat (ezek a nehezebben visszajelezhető, kevésbé egyértelműnek látszóak, pl. valaki megerősít, megvígasztal az Úr, stb) vagy egyszerűen csak kevésbé merünk manapság közvetlenek lenni. Ezen az oldalon nekem nincs tapasztalatom.

    1. Kedves Gabriella!
      Köszönjük, hogy leírtad a tapasztalataidat. Igazából én személyesen is prófétáltam már így, és talán abban lehet fejlődni vezetőként is meg az üzenet meghallójaként, hogy mindenképpen világosan és egyértelműen ragaszkodjunk ahhoz, hogy jelezzen vissza bátran akire vonatkozik. Ha ilyenkor van reakció, hogy „én voltam” a címzett, az sokat emel, akár a kívülállók szemszögéből is a prófétálás hitelén. Habár a Szentírásban tényleg úgy tűnik, hogy a gyakorlati példáknál van konkrét tudott címzett, mégis Isten azt csinál, amit akar, és úgy ahogy akar, és ezt semmiképp nem akarom kisebbíteni. Az ószövetségi prófétatanítványok is prófétáltak Illés és Elizeus idejében, mégsem tudhatunk sokat ezeknek a tartalmáról. Emellett az Újszövetségben sem biztos, hogy a gyülekezeti prófétálások összes technikai részletét megtudjuk, ezért lehetnek kicsit ilyen szürke területek. Másrészt itt vannak szimplán fogalmi viták is, hiszen egy jó prédikáció után is tapasztalhatja az ember, hogy rá vonatkozik, és lassan kezd beteljesedni az életében. Talán a bejegyzésem fő céljának az tekintem, hogy keressünk alapos bölcsességet e téren is a Szentírásból, és ne csináljunk gyakorlatokat csak azért, mert így szoktuk meg.

  3. Szia!
    Más szellemi ajándékról is írtál, vagy csak a prófétálásról?
    Nem találtam ugyanis ezzel kapcsolatban más írást az oldalon…
    Csak érdekelne a véleményed.
    Üdv,
    Judit

  4. Így:
    1 Kor 1, 4-9 Mindig hálát adok Istenemnek értetek azért a kegyelemért, amelyet Krisztus Jézussal együtt ajándékozott nektek. Mert Jézusban Isten mindennel megáldott benneteket, különösen a beszéd és az ismeret sokféle ajándékával. Ezáltal minden kétséget kizáróan megerősítette mindazt, amit nektek a Krisztusról mondtam. Így hát az összes kegyelmi ajándék megvan közöttetek, és örömmel várjátok Urunk, Jézus Krisztus megjelenését. Isten mindvégig megerősít majd titeket, hogy Urunk, Jézus Krisztus Napján senki se vádolhasson benneteket. Isten teljesen megbízható, és megtartja ígéreteit! Ő hívott el bennünket, hogy teljes életközösségben éljünk a Fiával, Urunkkal, Jézus Krisztussal.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.