Mitől nő a gyülekezet? Ébredési várakozások és tapasztalatok
Júl 22, 2016 Gyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Három perspektíva a megújulásról

Az utóbbi években neoprotestáns, evangéliumi gyülekezeti köreinkben újra és újra beszédtéma a száraz időszak, a megtorpanás és a gyülekezetek növekedésének kérdése. Sokan imádkoznak ébredésért, lelki megújulásért Magyarországon, mások pedig a 20. század utolsó negyedében induló és kiteljesedő ébredési hullámot vágyják vissza. Ebben az időszakban nőtt nagyra például a Hit Gyülekezete, illetve 1994-től kezdett jelentős számbeli növekedésbe a Golgota is. A példákat még tovább bővíthetnénk az időszakban erősen növekedő más kisebb gyülekezetekkel, esetleg nagyobb egyházak helyi közösségeinek a számbeli növekedésével is (e sorok szerzőjének azonban erre a területre kevésbé van rálátása). Hazánk történelmében láthatjuk, hogy mindez a rendszerváltás időszakának közvetlen közelébe esik, amikor az emberek megérezve a változás szelét sokkal nyitottabbá váltak az evangéliumra.

Ma 2016-ban Budapesten és a vidéki városokban is rengeteg keresztény közösség él és néz szembe nap mint nap a túlélés, a fásultság vagy éppen a lassú(nak látott) növekedés jelenségével. Emberek időről időre bekerülnek a gyülekezetekbe ismerősökön, barátokon keresztül, néhányan hitre jutnak és Jézus követőivé válnak, mégis ezek a dolgok nem történnek olyan tömegesen ma, mint ahogy a történelem nagy ébredési időszakaiban láthatjuk egy-egy meghatározott földrajzi területen. Válaszul erre a már sok éve tartó állapotra különböző álláspontok fogalmazódnak meg különböző gyülekezeti körökben attól függően, hogy miben látják ennek a helyzetnek a megoldását, ha egyáltalán problémának látják az eddig vázoltakat. E bejegyzésben három lehetséges és markánsan megjelenő választ járok körül: Isten jelenlétének keresését, az egyház vezetői ajándékainak jobb kihasználását és Isten időzítésének aspektusát.

Isten tapasztalható jelenlétének keresése

Ma egy olyan fiatal nemzedék nő fel a 20 évvel ezelőtt újnak számító neoprotestáns gyülekezetekben, akik fiatal felnőttként vagy éppen kamaszként már nem sokat látnak abból az eufóriából, amit a szüleik az ő kisgyermekkorukban átéltek. A lendületes és fiatalos zene, a lazább és könnyebben érthető istentisztelet, ami oly vonzó volt az akkori „ébredési” nemzedéknek, a mai fiatalok számára sokszor hasonlóan megszokottá, vagy akár unalmassá válik. Azok a külsőségek és díszlet, ami az előző nemzedék számára azzal az üzenettel bírt, hogy „itt van Isten” közöttünk, a fiatal generáció számára már csak szokásokat jelenthet.

Érdekes látni, hogy amikor egy nemzedék elérkezik a fiatal felnőttkorba, sokszor felmerül bennük az igény, hogy megváltoztassák a világot. Chuck Smith egykori hippijei Kaliforniában, vagy a 20-as éveikben járó, korai Hit Gyülekezetét alapító fiatalok pontosan ezzel a lelkesedéssel indultak neki az evangélium hirdetésének és az adott közösségük felépítésének, és ez valami olyan erővel bírt, ami tényleg megváltoztatta ezeknek az embereknek a környezetét. Természetesen nem kérdés, hogy az ilyen megújulások és mozgalmak mögött Isten áll, és az Ő kezdeményezésével és a Szentlelkének kiáradásával történnek a dolgok. De nagyon érdekes látni, hogy az elfoglalt több gyerekes családapák és -anyák vagy éppen a még tanuló és szülők által jelentősen kontrollált tinik közötti fiatal felnőtt, független, de még igen sok szabadidővel rendelkező korosztályt milyen mértékben tudja használni Isten.

Hazánkban idén e korosztály köré szerveződő nagyon népszerű mozgalom például a Felház. Ők artikulálják és testesítik meg a mai fiatal korosztály egy részének Isten iránti különleges szomjúságát, vagy inkább ők kommunikálják ezt a leghangosabban. A mozgalom három alapítója több rádiós interjúban kifejtette, hogy Isten arra hívta őket, hogy egy gyülekezeti hovatartozástól független imaalkalmat hozzanak létre a fiataloknak, ahol heti rendszerességgel több órát tölthetnek „Isten jelenlétében”, Őrá figyelve szabadon. A szervezők nem titkolt szándéka és víziója, hogy ennek a következménye Magyarországon egy valódi ébredés lesz. Más szóval úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyház megújulásának és növekedésének a kulcsa e nézőpontból az Istennel együtt töltött minőségi idő radikális megnövekedése a hívők életében, akik ez által erőt kapva bátran és vonzó módon hirdetik Jézus Krisztus örömhírét a nem hívő embereknek.

A Bibliában azt láthatjuk, hogy Istennek tetszik az, amikor az Ő népe rádöbben arra a belső szomjúságra, amit csak Ő tud csillapítani (Ézs 55,1-3; Zsolt 63; Zsolt 107,8-9; Jel 21,6). Isten vágya, hogy egyre erősebb, valóságosabb és bensőségesebb kapcsolata legyen az emberekkel, így a fiatalok indíttatása, hogy még többet tapasztaljanak az Úrból, teljes mértékben helyénvaló. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy ez a vágy mindig jó, ha Isten helyes és biblikus ismeretéből fakad, vagyis akkor, ha olyan dolgokra vágyunk, amiket látunk leírva a Szentírásban, megtörténhetnek velünk, de valamiért mégsem történnek. Isten sokszor megtette a történelemben, hogy az Őrá szomjazó hívőkre különleges módon kiárasztotta a Szent Szellemét, és mindezt felekezeti hovatartozás nélkül tette. Természetesen Isten az ember szívét nézi, és nem az alapján ítél meg minket, hogy melyik gyülekezetbe járunk, és ez nagyon bátorító lehet számunkra. Egy ilyen nagy, Istent kereső mozgalomnak viszont szembe kell néznie azzal is, hogy előbb-utóbb emberek olyan „Szentlélektől” eredeztetett megnyilvánulásokat kezdenek gyakorolni, melyeknek még a nyomait sem találjuk a Bibliában. Ha ezt jól kezelik, és nem engednek teret neki, akkor nem fog mellékvágányra csúszni a mozgalom.

A vezetés ajándéka

A gyümölcsöző és növekedő gyülekezet eléréséhez vezető másik érdekes, és már hazánkban is egyre inkább terjedő út vagy megközelítés az egyházban lévő vezetői ajándékok jobb kihasználásának hangsúlyozása. A vezetéselmélet egyik nemzetközi hírű szaktekintélye, John Maxwell protestáns lelkipásztorként töltötte és tölti az életének nagy részét, közben pedig a tapasztalataiból és tanulmányaiból olyan vezetési alapelveket vezet le, melyek az üzleti életben is működőképesek, sőt tanítják is azokat. Hozzá hasonlóan Magyarországon könyvei által ismert személyiség Bill Hybels is, aki az Illinois állambeli South Barrington városában működő Willow Creek Community gyülekezet alapító és vezető lelkipásztora. Ő a „Légy bátor és vezess!” című könyvében arról ír, hogy az utóbbi évtizedekben körbejárva a világot és tanulmányozva a gyülekezeteket arra a megállapításra jutott, hogy az igazán gyümölcsöző, aktív és növekedő közösségek ereje elsősorban nem a felekezeti hovatartozástól függ, hanem a gyülekezeten belüli vezetői ajándékok fejlesztésétől és használatától.[1] Ez a megállapítás kissé lerombolja azt a hazánkban, főleg neoprotestáns körökben megjelenő klisé szerű dichotómiát, miszerint vannak a nagy, konzervatív és motiválatlan történelmi egyházak, akik inkább csökkennek, illetve vannak az új kis karizmatikus gyülekezetek, és az utóbbiak hozzák az igazi ébredést és megújulást. Vagyis a teológiai különbségek egyben determinálják az evangélium terjedésének intenzitását is.

A Római levél 12. részében Pál apostol az egyházat Krisztus testének írja le, és ez a szemlélete a gyülekezetről következetesen megmutatkozik több levelében is (pl.: 1Kor 12,12; Ef 4,12; Kol 1,24). A test hasonlatának lényege, hogy ahogyan egy emberi testnek is különböző részei vannak a lábujjtól az agyig, és ezek az egészséges élethez elengedhetetlen, mégis különböző funkciókkal bírnak, így van ez a gyülekezetben is. „Mert a nekem adatott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy ne gondoljon senki többet magáról, mint amennyit kell, hanem józanul gondolkozzék mindenki az Istentől neki adott hit mértéke szerint. Mert ahogy egy testben sok tagunk van, de nem minden tagnak ugyanaz a rendeltetése, úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk. A nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak: a prófétálás a hit mértéke szerint, a szolgáló a szolgálatban, a tanító a tanításban, az intő az intésben, az adakozó a szerénységben, az elöljáró a buzgóságban, a könyörülő örömben.” (Róma 12,3-8) Az apostol néhány szolgálati területet sorol fel itt a teljesség igénye nélkül, melyen keresztül bemutatja, mennyi funkciója is van Krisztus testének. Ami számunkra érdekesség, hogy minden terület mellé egy jellemzőt is ír, és az elöljárói, vagyis a vezetői ajándékkal rendelkezőknek azt írja, hogy buzgók vagy más szóval szorgalmasak legyenek.

Az újszövetségi történeteket olvasva láthatjuk azt, hogy a vezetők „buzgó” munkája volt, hogy a gyülekezeti tagoknak segítettek megtalálni a szolgálati területüket (ApCsel 6,1-3; ApCsel 11,25-26; ApCsel 18,24-28). E munkának fontos része volt, hogy a vezetők új vezetőket képeztek, és átadtak nekik feladatokat a gyülekezet építésére. Így került végül a Pál missziós csapatában felnövő Timóteus az Efezus városában lévő gyülekezet élére (1Tim 1,3), vagy éppen Titusz a krétai misszió élére (Tit 1,5). Bill Hybels szerint a gyülekezetek nagy tragédiája manapság, hogy a vezetői ajándékokat nem kezelik jól és nem aknázzák ki a helyi gyülekezetekben, és ebből következik, hogy a test többi tagja sem tudja jól betölteni a funkcióját, mert a vezetők nem segítenek abban, hogy mindenki hasznos szolgálattal tudjon hozzájárulni a gyülekezet életéhez. Hazánkban is szinte felekezeti hovatartozástól függetlenül (mindig tisztelet a kivételnek!) megjelenik a „lelkipásztor csinál mindent a gyülekezetben” jelenség, akár néha azzal is párosulva, hogy ő kiadná a feladatot másnak, csak nem talál rá alkalmas jelentkezőt. Legrosszabb esetben pedig, az alkalmas jelentkezők beválogatási kritériuma olyan „magas”, hogy csak a lelkipásztor érheti el.

Érdekes tapasztalat volt látni, hogy 2016 februárjában, amikor Bill Hybels egy kis vezetői szemináriumot tartott a Golgotában, akkor a különböző magyar felekezetek vezetői, presbiterei milyen kérdéseket tettek fel. Többek között, hogy mi van akkor, ha a fölém rendelt vezető lelkipásztor nem látja azokat a súlyos vezetői hiányosságokat, amiket én? Vagy, mi van az adott szolgálatra alkalmatlan szolgálók elmozdíthatatlanságának kérdésével? Ez számomra azt mutatta, hogy hazánkban bőven van mit tanulnunk a vezetés témájában.

Türelmes várakozás Isten időszakára

A harmadik megközelítés az ébredéssel kapcsolatban, hogy Istennek megvannak a maga történelmi időszakai, melyekben vagy nagy megújulásokat, vagy nagy szárazságot tapasztal Isten népe. A két szélsőség között pedig persze a paletta minden árnyalatát. Akik erre teszik a hangsúlyt, azt mondják, hogy nem a mi dolgunk azzal foglalkozni, hogy mikor jön az ébredés, csak tegyük hűséggel azokat a dolgokat, amit Isten ránk bízott.

Valóban láthatjuk például az Ószövetségben, hogy voltak nemzeti megújulási időszakok Izrael életében, és voltak hanyatlások is. Ennek kiváló példája a Bírák könyve, de tulajdonképpen a Sámuel és Királyok/Krónikák könyveiben is hasonló dolgokat olvasunk. Voltak olyan időszakok, amikor Isten népének az Úrral való kapcsolata virágzott, és az emberek egyre lelkesebben követték az Urat, sőt sok jel és csoda történt (pl.: Dávid királysága, Jósafát király győzelmei). A száraz időszak talán legszélsőségesebb példája Jeremiás próféta élete, amikor a nép túlnyomó többsége nem akart Istenről hallani, és szinte a próféta volt az egyetlen, aki kiállt a hitéért. Természetesen ez a történelmi időszak Isten ítéletét készítette elő, ami a babiloni fogságban jelent meg Izrael számára.

Az Újszövetségben már nehezebb ilyen időszakokat lehatárolni, hiszen mind a 27 könyv az első században készült el, és a kereszténységnek a kezdeti, euforikus és ébredési hangulatát adja vissza. De azért látható a későbbi iratokban (pl: 1Péter, 2Péter, Zsidókhoz írt levél), ahogy az apostolok bátorítják a hívőket, hogy ne lankadjanak meg, hogy kitartással és állhatatossággal fussák meg a pályájukat akár az üldözések közepette is (2Péter 1,5-19, Zsid 12,12-13). Természetesen minden újszövetségi szerző hangsúlyozza, hogy Jézus nem változott, a menny erőforrásai pontosan ugyanúgy a hívő számára rendelkezésre állnak, mint a pünkösd utáni ébredési évtizedekben, mégis a kereszténység a század második felében már nem volt akkora újdonság, mint korábban.

Itt mindenképpen érdemesnek látom kiemelni, hogy a keresztény közösség életvitele, tanítása bizonyos időszakokban tényleg az újdonság erejével hat egy adott társadalomban (ld. szocializmus vége, kínai kommunizmus, első századi hellenisztikus római birodalom). Amikor a társadalom nagy része egy adott földrajzi területen már nagyon elszokott attól, hogy hús-vér keresztényeket lásson maga körül, akik hitelesen követik Jézust, akkor talán könnyebben alakul ki tömeges ébredés vagy egyáltalán érdeklődés a nem hívőkben a keresztények iránt. Más esetekben azonban azt láthatjuk, ha tele van egy ország sok jól működő keresztény gyülekezettel, és a társadalom nagyobb része legalább kívülről látja, hogy miről van szó, akkor talán kevesebb tömeges eufóriára lehet számítani. Természetesen, ha szabad így fogalmazni egy ilyen társadalomban is a „piaci rés” mindig az új nemzedék, akik nem hívő közegben nőnek fel, és sokkal nyitottabbak a kereszténység megismerésére, mint a már sokat látott szüleik.

Konklúzió

Véleményem szerint az ébredésekkel kapcsolatos mindhárom megközelítés hasonló módon helytálló, fontos, mindemellett önmagában elégtelen. Isten jelenlétének keresése és maga a Felház is egy hatalmas felkiáltójel lehet hazánk keresztényeinek életében arra nézve, hogy keressük az Úrral való személyes közösséget. Természetesen az egyetemistákon (és a gyerekeket lefektetés után némi időt nyerő anyukákon/apukákon) kívül a hívő emberek többségének nem lesz ideje arra, hogy a Felházban heti 8 óra terjedelemben keresse az Úrral való személyes közösséget. De hiszem, hogy Isten a mozgalmon keresztül rávilágít arra, hogy az egészséges Istennel való kapcsolatunkhoz szükséges a „belső szobánkat” kialakítani, és újra időt elkülöníteni az Úrral való kettesben együtt töltött időre. Számomra bátorító, hogy ezt Isten fél-egy órában is ugyanúgy megáldja.

A tanítványok az Újszövetségben azonban nem csak Isten jelenlétét keresték elvonulva, hanem az elveszetteket is. Ezért véleményem szerint hasonlóan fontos, hogy a gyülekezeteinkben mindenki megtalálja a helyét Krisztus testének építésében. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy az az ember tud hosszú távon szívesen szolgálni (vagy akár dolgozni is), aki a helyén érzi magát. Nagyon rossz hallani olyan beszámolókat, amikor egy őszinte Istent szerető ember a gyülekezetét sok-sok év után elhagyni kényszerül, mert ugyan jó a tanítás és a közösség, de unatkozik egyre jobban, mert nem látja, hogy Isten milyen projektben használná őt szívesen. Vezetőként hiszem, hogy felelősségünk megismerni az embereket, és ajándékaikat, valamint sok imádsággal és bátorítással segíteni a hívőknek, hogy megtalálják a helyüket a szolgálatban is, ahol virágozhatnak. Ha az emberek a gyülekezetben a helyükön tudnak lenni, akkor a sok bátor szolgáló még több ember felé tud menni, és a közösség még több embert be tud fogadni.

Végül pedig fontos látni, hogy ha egy gyülekezetben mindenki nagyon intenzíven megéli az Úrral való személyes kapcsolatot, és a vezetők kitűnően vezetnek és mindenki a helyén van, akkor is kizárólag Isten kezében van, hogy ennek milyen számszerű eredménye lesz. Fontos látni azonban, hogy ha az ember az Úrhoz és a saját szolgálati területéhez, ajándékaihoz is egészségesen tud hozzáállni, akkor ez egy olyan elégedettséget és boldogságot hoz számára, hogy a nehézségeken és emberpróbáló időszakokon is könnyebben túl tud jutni. Más szavakkal, a bejegyzés első két témájában tudunk változtatni, a harmadikat Isten kezébe kell tennünk, hiszen mást nem is tehetünk.

[1] Bill Hybels: Légy bátor, és vezess. Új Remény Alapítvány. Debrecen, 2008. 296 p.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.