A hitvédelem határai I. – Vita a pozitivista tudóssal
Sze 16, 2016 Apologetika Nincs hozzászólás

E bejegyzés témája egy személyes élményből indult ki. Nemrég volt egy nagyon jó beszélgetésünk egy nem hívő barátunkkal, aki a világnézetének kialakításában elsősorban a tudományos eredményekre alapoz. A beszélgetés során számomra nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy habár igyekeztünk felvértezni magunkat a hitvédelem különböző bölcs logikai cáfolataival, mégis volt egy pont, ahol újra és újra megakadt a beszélgetés. Voltak érvek és ellenérvek, de kívülről nézve e sorok írója sem érezte könnyen eldönthetőnek a „nagy kérdést” csak az érvek szintjén (persze ez azért is volt így, mert beszélgetőpartnerünk egy tiszteletreméltóan bölcs és tájékozott ember).

Napjainkban a két leggyakoribb nem keresztény álláspont a materialista tudomány-alapú  világnézet (vagyis ahol a tudomány vallásként is funkcionál), illetve a posztmodern pluralizmus alapú (minden világnézet jó a maga szemszögéből, ha az egyénnek tetszik). Mivel e kettővel találkozunk a legtöbbször a hétköznapi életben, e bejegyzésben és majd egy következőben ezeket szeretném egy kicsit körüljárni abból a szempontból, hogy miben képvisel ellenkező álláspontot a kereszténység, és mi az a pont, ahol megrekedhet egy ilyen beszélgetés. Az élő, bibliai keresztény hit[1] és az említett másik két világnézet között alapvetően episztemológiai, azaz ismeretelméleti természetű szakadék van. Ez azt jelenti, hogy a világnézetünkkel kapcsolatos tudásunk megszerzésének és annak igazként elfogadásának útja egymást kizáróan különbözik. Véleményem szerint ez az oka annak, hogy egy ilyen vita vagy baráti beszélgetés alkalmával látszólag két teljes mértékben összehasonlíthatatlan világnézet beszél el egymás mellett.

Vita a materialista-tudományos állásponttal

Az általam „materialista-tudományosnak” nevezett világnézetet két olyan filozófiai irányzatból lehet eredeztetni, ami az európai gondolkodást talán a legerősebben formálta az utóbbi évszázadokban. E világnézet kialakulásának csírái a francia forradalom (1789) és a felvilágosodás eszméiben keresendők, melyek megalapozták az európai történelem „modernizmusnak” nevezett időszakát. Ez az időszak egészen az 1960-as évek végéig tartott, és két meghatározó filozófiai alapvetéssel rendelkezett.

Az első a materializmus, ami már az ókori nagy gondolkodók írásaiban is megjelent (pl.: Hérakleitosz, Epikurosz), de a történelem folyamán újra és újra megerősödött, és egy ilyen időszak volt a francia forradalom utáni is. A filozófiai irányzat lényege, hogy csak az anyagi-fizikai világot tartja valóságosnak, vagyis mind a természet, mind a társadalom és az emberi gondolkodás az anyag mérhető, objektíven megismerhető tulajdonságaira és folyamataira vezethető vissza. A materializmus számára nem létezik nem látható, ún. szellemi természetű világ; ebből következik, hogy elvet minden olyan vallásos állítást vagy tapasztalatot, ami az anyagi világ folyamatain túlmutat. A felvilágosodás után a tudományok egyre nagyobb térnyerésével az eszme hatalmas támogatást kapott, hiszen tulajdonképpen a természettudomány módszertana is csak az anyagi/fizikai világra tud irányulni, ezért még könnyebben belátható volt sokaknak, hogy nincs természetfeletti, szellemi világ.

A korszakot hasonlóan meghatározó tudományfilozófiai irányzat a pozitivizmus[2] volt, melynek egyik alapító atyja, Auguste Comte (1798-1857) a mai modern szociológia alapítója is egyben. Az irányzat gyökerei a materializmusban és a természettudomány empirikus módszertanában találhatók meg. Ismeretelméleti szempontból a pozitivizmus szerint csak az fogadható el valódi tudásnak, ami fizikai értelemben mérhető és emberi értelemmel és logikával interpretálható. Ebből következik, hogy az empirikusan megvizsgált természeti vagy társadalmi tényekből olyan törvényszerűségek vezethetők le, melyek függvényszerűen meghatározzák világunk működését. Itt fontos kiemelni, hogy a pozitivizmus emberképe is ebből jön, miszerint az ember nem társadalmi, hanem természeti lény, vagyis a szabad akarata illúzió, a döntéseit természeti törvények együttese határozza meg.

Az eddig tárgyalt két mainstreammé váló filozófiai irányzatnak és a tudományos eredmények dinamikus bővülésének következményeként maga a tudomány pozitivista gondolkodása kitűnő alternatívát jelentett Európában a keresztény egyházak hitével szemben. Nem csak elfogadottá, hanem kifejezetten trendivé vált a tudományt választani az ember vallásának. Fontos észrevenni azonban, hogy a pozitivista és a keresztény gondolkodásnak van egy nagyon kulcsfontosságú közös pontja, és ez az abszolút igazság keresése.

A közös pont

A tudományos világnézet olyan tényeket kíván jó lelkiismerettel elismerni, amik az emberiség jelenlegi tudásának a szintjén a körülöttünk lévő anyagi természetű, eddig megismert és bebizonyított törvényszerűségekből láthatók. Ezek olyan tények, melyeket semmilyen vallási hiedelemvilág nem dönthet meg. Bizonyos aerodinamikai körülmények létrehozásával például a repülőgépek valóban repülni tudnak, az űrkutatás megfigyeléseiből és a Föld különböző tulajdonságaiból kiderül, hogy bolygónk geoid alakú, és a tengelye körül forog. A természet megannyi törvényszerűségét feltárja, leírja és hasznosítja is az emberiség. Ezek a tények, mint a tudományos világnézet igazságai abból, a nemes törekvésből adódtak, hogy az emberiség meg kívánja ismerni az objektív valóságot az őt körülvevő világgal kapcsolatban.

Az objektív és mindenki által elfogadható igazság keresése egyáltalán nem áll távol a bibliai világnézettől sem, sőt mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben megjelenik. Salamon, Dávid fia, Izrael legbölcsebb királya például így szól: „Arra adtam elmémet, hogy bölcsességgel kutassam és vizsgáljam mindazt, ami az ég alatt történik. Gonosz és hiábavaló foglalatosság ez, melyet azért adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele.” (Prédikátor 1,13) Salamon később kifejti, hogy nem erkölcsi értelemben gonosz dolog kutatni a teremtett világ dolgait, hanem azért hiábavaló, mert az ember akármennyi új igazságot felfedez a „Nap alatt”, nem elégíti ki a boldogság utáni vágyakozását, amit csak Isten elégíthet meg. Ézsaiás próféta könyvében az Úr így szólítja meg Izraelt: „Ti vagytok a tanúim és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem jött létre isten, és utánam sem lesz soha. Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító! Én megmondtam, és elhoztam a szabadulást; én hirdettem ki, nem valamely idegen isten közöttetek, és ti vagytok a tanúim – így szól az Úr – hogy én Isten vagyok.” (Ézs 43,10-12) Az Ószövetségen végigvonul az a gondolat, hogy Isten tetteit, melyeket Izrael történelmében az egyiptomi kivonulástól kezdve folyamatosan véghezvitt, mindenki látta, és nyilvánvalók voltak a nép előtt, akik tanúi voltak az Úr természetfeletti beavatkozásainak. Nem titkos, rejtett és csak egy kiválasztott csoport által megérthető és tapasztalható dolgok voltak.

Hasonlóképpen az Újszövetségben az evangéliumok stílusa azért egyedi, mert miközben Jézus életéről és szolgálatáról gyűjtenek össze történeteket, melyek tele vannak az Ő isteni hatalmának megnyilvánulásaival és csodáival, nem kiszínezett mítoszként állítják be művüket az evangélium írói, hanem hiteles történelmi beszámolóknak. Lukács például így kezdi művét: „Mivel sokan megkísérelték már írásba foglalni azoknak az eseményeknek az elbeszélését, amelyek közöttünk beteljesedtek, ahogyan azt ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének, magam is jónak láttam, ki eleitől fogva mindennek szorgalmasan utánajártam, hogy azokat szép rendben leírjam neked nagyra becsült Teofilusz, azért, hogy megismerd azoknak a dolgoknak kétségtelen hitelességét, amelyekre taníttattál.” (Lk 1,1-4) Az a Biblián kívüli forrásokból (pl: Josephus Flavius: A zsidók története, óegyházi iratok) is egyértelműen kiderül, hogy az akkori keresztények teljes mértékben hitelesnek és objektív valóságnak fogadták el Jézus életét, szolgálatát, halálát és feltámadását, melynek sok szemtanúja volt a kortársai között (ld.: 1Kor 15,1-8). A keresztény bizonyságtétel nem egy homályos és bárhogy magyarázható misztikus élményen, hanem egy hiteles történelmi eseményen alapul. Pál apostol például, aki a bebörtönzése után Agrippa zsidó király előtt fejthette ki keresztény hitbeli meggyőződését, arra alapoz, hogy a Názáreti Jézussal történt dolgok teljesen nyilvánosak és mindenki által ismertek a jeruzsálemi zsidó nép körében, és maga a király is biztos tud róla (Apcsel 26,26).

Összességében tehát az látható, hogy az „ateista tudós” és a „hívő keresztény” ember gondolkodása nagyon erőteljesen összekapcsolódik az objektív igazság őszinte keresésében. Amíg az első ember számára elfogadhatatlan egy állítás, ami tudományos módszerekkel és kísérletekkel nincs alátámasztva, addig a második számára is teljesen érvénytelen és értéktelen lenne a hite, ha valójában közel 2000 éve azok a dolgok nem történtek volna meg Jézussal Jeruzsálemben. Pál apostol az egyik legnagyobb keresztény is így vélekedik: „Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. … Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,13-14. 19) Ha a kereszténységből kivesszük azt a történelmi tényt, hogy Jézus valóban akkor és úgy feltámadt a halálból, ahogy azt az evangéliumok állítják, akkor teljesen megalapozatlan homályos hiedelemvilág marad, melyben egy becsületes, igazságot őszintén kereső ember nem hihet. Azonban mind a kortárs történelmi beszámolók, mind a korai egyház viselkedése és az a tény, hogy a mai napig vannak valódi keresztények arra enged következtetni, hogy még ateistaként is átgondolandó a lehetőség, miszerint ezek a dolgok tényleg igazak.

A pont, mely elválaszt

A materialista-tudományos világnézet igazságkeresése és a keresztény hité gyakorlatilag egy nagyon lényeges pontban különbözik, és ez az, amit ismeretelméleti gátnak nevezhetünk. A pozitivista tudományt művelő kutatók egy olyan ismeretelméleti keretben dolgoznak, ami csak a műszerekkel érzékelő, mérhető és megismételt kísérletekkel bizonyítható tényeket hoz létre. E sorok írója meg van róla győződve, hogy a tudomány pontosan e módszertan miatt hasznos és nagyon értékes az emberiség számára. Kétség sem fér hozzá, hogy semmi hasznos új találmány vagy technológiai fejlesztés nem jöhet metafizikai síkon való gondolkodásból, ezért a tudomány számára a legjobb döntés, hogy csak a materiális világ tényeit vizsgálja. Ebből az is következik, hogy az olyan kérdések, mint „van-e Isten?”, vagy „létezik-e természetfeletti/szellemi világ?” nem tudományosak, mivel a tudomány hatókörén kívül állnak. Ha valakinek a tudomány a szakmája (mint e sorok írójának is), ezt világosan belátja.

A valódi vita akkor kezdődik, amikor valaki a tudomány szakmai és korrekt ismeretelméleti megkötését a saját világnézetére alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy tudományosan bizonyított tényként állítja be azt, hogy természetfeletti és Isten egyáltalán nem létezik. Ezzel a hozzáállással több probléma is van:

1, A tudomány saját módszertani arzenálja kizárólag a természet és az anyagi világ vizsgálatára alkalmas, ezért a szellemi természetű, nem látható világról sem megerősítő sem cáfoló adatokkal nem szolgálhat. Ebből következik, hogy a „tudományosan bebizonyították, hogy Isten nem létezik” állítás, mely klisé-szerűen elterjedt főleg a tudomány iránt rajongó, de a való életben tudományt nem művelő emberek között, nem helytálló.

2, A tudományos kutatások lebonyolításához valóban nem szükséges Isten létét feltételezni[3], de ez csupán annyit jelent, hogy szakszerű és korrekt kutatás elvégzéséhez a pozitivista tudomány megközelítése szerint a kutató személyének világnézete teljesen lényegtelen. (Keresztény tudósok sem tudnak „Istent” mérő műszert készíteni, de erre nincs is szükség.)

3, Az ilyen típusú érvelések sokszor beleesnek abba a csapdába, amit C. S. Lewis „kronológiai sznobizmusnak”[4] nevez, miszerint a természetfeletti vagy vallási tapasztalatok régiek, idejét múltak és meghaladottak, miközben a tudományos-materialista világnézet korszerű, modern és trendi. Itt felmerül a kérdés, hogy miért befolyásolja bárminek is az igazságtartalmát a kora? Egy beszélgetésben ehhez sokszor hozzátartozik, hogy a tudományos világnézetű emberek kissé égőnek és szégyellni valónak tartanák a saját részükről, ha egy olyan régi könyv, mint a Biblia igazságait el kellene fogadniuk. Természetesen ez érzelmi síkra tereli a dolgokat, és a tudomány hideg és racionalista tényei hirtelen az emberi büszkeség védelmére valók lesznek. (Természetesen az ilyen teljes mértékben érzelmi síkú érvelési csapdába mi keresztények is legalább hasonló gyakorisággal belesétálunk, ha nem többször…) De a kérdés újra megismételhető: mit befolyásol valaminek az igazságtartalmán az, hogy a társadalom nagyobb része trendinek tartja-e éppen azt elképzelést?

A feszültség feloldása…

A bibliai kereszténység mindig is hitt abban, hogy az ember hitre jutásában kulcsfontosságú szerepet játszik a feltámadott Jézus Krisztus személyével való találkozás (történjen ez bármilyen formában is), vagyis az ember a saját filozófiai útkereséseiből és a világ értelmes (akár természettudományos) vizsgálatából arra juthat el, hogy van reális esély arra, hogy Isten létezik (Róma 1,19-20). Ezután viszont arról, hogy Jézus Krisztus valóban a Messiás, és Ő meghalt a bűnös emberért, de harmadnap feltámadt és ezzel örök üdvösséget szerzett már, valamiféle személyes kinyilatkoztatásra van szükség, amit Isten az Ő Szentlelkével hoz létre a hitre jutó emberben. Jézus ezt a következőképpen fogalmazza meg: „…Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Lk 10,21-22) Ezt a kijelentést nevezi a Szentírás újjászületésnek, mikor az ember belsejében valami megváltozik, és hinni tud Jézus Krisztusban.

Mindezekből az következik, hogy a pozitivista tudományos világnézet materialista képviselői felé a keresztény hitvédő csak azt tudja megmutatni, hogy a világnézetüknek vannak gyenge pontjai. Vannak olyan vitatható dolgok, melyekből arra következtethet, hogy talán mégis van Isten. De ami ez után jön, az a legnehezebb: valóban elkezdeni keresni a kapcsolatot Istennel. Ez pedig egyedül a „vitapartner” személyes döntéséről szól. Hiszen hiába látja be valaki, hogy „nem zárható ki Isten létezése”, ha ezután nem kezdi el keresni Őt. Ezen a döntésen mindenkinek egyedül kell átmenni, ebben a lelkes hitvédő barát nem segíthet.

[1] A blogon többször előforduló „élő, bibliai keresztény hit” alatt az újszövetségi Szentírásban olvasható ősegyház által megélt és hirdetett hitet, kereszténységet értjük szó szerint. Véleményünk szerint ez a hit megismerhető az Újszövetség olvasásával, és ez a kereszténység eredeti és egyetlen értelme. Akkoriban Jézus Krisztus egyháza új és teljesen egységes volt, ma viszont a különböző keresztény felekezetek, önmagukat kereszténynek nevező, de tartalmukban nem bibliai szekták és a kulturális címkeként felvett kereszténység világában ez időnként nem egyértelmű. Továbbá azt is hisszük, hogy élő, bibliai hitet valló emberekkel nagyon sok katolikus, protestáns és neoprotestáns gyülekezetben találkozhatunk.

[2] Ez a pozitivizmus az előfutára a 20. századi ún. „bécsi kör” által képviselt logikai pozitivizmusnak.

[3] A tudományos kutatások legitimitásáról és Isten létének feltevéséről érdemes e korábbi bejegyzésünket is elolvasni.

[4] C.S. Lewis: Az öröm vonzásában. Harmat Kiadói Alapítvány, Budapest. p. 200.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.