Elveszíthető az üdvösség? 1.: A lehetőségek
Sze 02, 2016 BibliaRendszeres teológia Nincs hozzászólás

Bevezetés

Keresztény körökben régóta folyik a vita abban a témában, hogy elképzelhető-e, hogy egy őszintén megtért hívő ember, aki Krisztusban bízik, Őt szereti és követi, elveszítheti az üdvösségét — vagyis végső soron elkárhozhat-e — amiatt, hogy súlyos bűnökből nem tér meg, vagy élete során később hitét megtagadja. A kérdés a legegyszerűbb hívőktől a legképzettebb teológusokig sokakat foglalkoztat, érthető módon, hiszen fontos gyakorlati vonatkozásai vannak.

A vitában azonban — szerintem — több (legalább két) hibát is gyakran elkövetnek, amelyeket én szeretnék elkerülni. Az egyik az, hogy a két ellentétes álláspontot képviselők nem keresnek mélyebb megértést a Bibliában található egymással feszültségben álló szövegek között, hanem különböző szentírási helyekről kiragadott mondatokat igyekeznek minél nagyobb számban felhalmozni a saját nézetük mellett, az összeegyeztetés helyett számbeli fölénnyel próbálva meggyőzni a másik oldalt. Ez a megközelítés alapvető bibliaértelmezési elveket szeg meg: nem próbálja a különböző állítások pontos jelentését a szövegkörnyezetek fényében megállapítani, sem a Biblia ellentmondásmentességében való hitből kiindulva a látszólagos ellentmondásokat feloldani.

A másik gyakori hiba a kialakult teológiai rendszerek rákényszerítése a szövegre. Ha valaki például elkötelezetten vall egy kálvinista teológiát, amelyben az eleve elrendelés kizárja az üdvösség elveszíthetőségét, hajlamos lehet ennek fényében a bibliai figyelmeztetéseket elhessegetni, vagy egészen valószínűtlen módokon értelmezni, hogy azok összhangba kerüljenek az előfeltevéseivel. Ugyanígy ha valaki az arminiánus teológia igazáról van meggyőződve, amely szerint az emberi szabad akaratnak meghatározó szerepe van az üdvösségben, akkor a Bibliában olvasható egyoldalú isteni ígéreteket nehezére eshet teljes súllyal figyelembe venni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy helytelen bibliai alapokon rendszerezett teológiát kialakítani — távolról sem! Sokkal inkább azt, hogy ha egy teológiai tanunk látszólagos ellentmondásban áll egy bibliai szöveggel, akkor ne a Bibliát próbáljuk „kimagyarázni”, hanem menjünk vissza az általunk vallott tanítás bibliai alapjaihoz, és a Szentírás egésze fényében próbáljunk dönteni az adott kérdésről — nyitottan arra, hogy valamely teológiai tételünket meg kell változtatnunk.

Szóval ezeket a hibákat szándékom szerint elkerülve próbálok ebben a cikkben választ keresni az üdvösség elveszíthetőségének problémájára. Ennek megfelelően a kérdésem az lesz, hogy hogyan lehet kétféle újszövetségi kinyilatkoztatást összeegyeztetni: az ígéreteket és a figyelmeztetéseket (a konkrét idézetek a későbbiekben majd előkerülnek). Ebben az egyik általam leginkább kedvelt teológus, a baptista Thomas Schreiner Újszövetség-szakértő lesz a segítségemre, aki egy tanulmányában1 a különböző összeegyeztetési lehetőségeket és azok kritikáit veszi sorra, majd javasol egy megoldást — ebben a cikkben a különböző véleményeket, a második részben pedig azok kritikáit és a javasolt megoldást fogom összefoglalni.

Bemutatás

Első nézet: az üdvösség elveszíthető

Az egyik kézenfekvő megoldás az, hogy az üdvösség valóban elveszíthető. Akik ezt az álláspontot képviselik, kiemelik az egyértelmű újszövetségi figyelmeztetéseket: Jézus a szőlőtőről szóló példázatában arra figyelmeztet, hogy „Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad; ezeket összegyűjtik, tűzre vetik és elégetik.” (János 15,6).

Pál apostol pedig inti a korinthusiakat, hogy „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12), sőt, saját küzdelméről is úgy ír, hogy számol üdvössége elveszítésének lehetőségével: „megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,27) Érdemes megfigyelni, hogy Pál aggódik az evangéliumtól eltévelyedő galatákért, hogy „talán hiába fáradozott értük” (Gal 4,11), és nyíltan szembesíti is őket tévedéseik kárhozatra vivő következményeivel: „Ha törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestetek.” (Gal 5,4)

Arra az ellenvetésre pedig, hogy ezek csak elméleti lehetőségek, amelyek sosem valósulnak meg, ennek az álláspontnak a képviselői ismét Pált idézik, aki név szerint említi Himenaioszt és Alexandroszt, akik „a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim 1,19–20), illetve Démászt, aki elhagyta őt, „mivel ehhez a világhoz ragaszkodott” (2Tim 4,10). Mindezek mellett azonban sokan egyetértenek abban, hogy ezt az álláspontot legerősebben a Zsidókhoz írt levélben olvasható két szakasz támasztja alá. Ezek a következők:

Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt. — Zsidókhoz írt levél 6,4–6

Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tiporja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek.” És ismét: „Az Úr megítéli az ő népét.” Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. — Zsidókhoz írt levél 10,26–31

Ezen nézet támogatói közül többen arra mutatnak rá, hogy ha megnézzük teljes kontextusukban, majd összevetjük a Zsidókhoz írt levélben található összes figyelmeztetést (2,1–4; 3,7–4,13; 5,11–6,12; 10,19–39; 12,1–29), világossá válik, ami már elsőre is valószínűnek tűnt: ezek a szövegek valóban megtért, újjászületett keresztényeknek szólnak, és az üdvösség elveszítésének valós lehetőségéről beszélnek.

Mit jelentenek az ígéretek ebben az értelmezésben? Nos, a figyelmeztetésekkel úgy egyeztehetők össze, ha az utóbbiakat észben tartjuk, miközben az előbbieket olvassuk. Valóban elrendeltettünk arra, hogy hasonlóvá legyünk Jézushoz és megdícsőíttessünk (Róma 8,29–30) — de mindez csak addig igaz, ameddig hiszünk Jézusban; a végső tényező a mi döntésünk. Hiába hivatkoznak az üdvösség elveszíthetetlenségét pártolók a János 6,37-re („Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el”), hiszen — írja a nézet egy neves képviselője, Dwight Moody — az Atya Júdást is Jézusnak adta, ő mégis elveszett.

A hitehagyás magyarázatánál a másik oldal gyakran hivatkozik az 1János 2,19-re amellett, hogy akik elhagyták a hitüket, sosem voltak valójában hívők: „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.” Azonban — érkezik a válasz — ezt valójában úgy kellene fordítani, hogy „már nem voltak közülünk valók”, így pedig már nem mond ellent az elveszíthető üdvösség tanának. Valóban semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől (Róma 8,35–39), de mi dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk Krisztust.

Második nézet: a jutalmak elveszíthetők

A második nézet egyetért az elsővel abban, hogy a figyelmeztetések valódi hívőknek szólnak, de azt állítja, hogy az ígéretek fényében lehetetlen, hogy az üdvösséget el lehessen veszíteni. A feszültség feloldásához azt kell megkérdeznünk, hogy mire figyelmeztetnek az adott szövegek — a jelen álláspont képviselői szerint pedig nem az üdvösségnek, hanem a mennyei jutalmaknak vagy a boldog hitéletnek az elveszítésére. Mire alapozzák ezt?

Először is az ígéretek (szerintük) teljesen világos voltára. Lássunk ebből pár példát:

Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. — János evangéliuma 5,24

Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. — János evangéliuma 10,28–29

Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. — Pál levele a filippiekhez 1,6

Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét. — Péter első levele 1,8–9

A fentiek és néhány további bibliai szöveg (pl. János 6,37–44; Róma 10,9–10) alapján azok, akik ezt az álláspontot támogatják, elképzelhetetlennek tartják, hogy az üdvösség elveszíthető legyen, vagy hogy feltétele legyen a hitben való kitartás vagy az engedelmesség. Mivel az üdvösség kegyelemből, hit által nyerhető el (Efezus 2,8–9), a cselekedetek bármilyen bevonása súlyosan eltorzítja az evangéliumot, aláássa a hívők üdvbizonyosságát, és ajtót nyit a kegyelem üzenetével ellentétes törvénykezésnek a gyülekezetekben.

A figyelmeztetések értelmezésében az egyik meghatározó szöveg Pál korinthusiakhoz írott első levelében olvasható, amiből (más helyek mellett: Máté 6,19; Róma 14,10; 1Kor 9,24–25; 2Kor 5,9; 2Tim 4,8 stb.) a jutalmak elvesztésére vonatkozó értelmezés származik (3,11–15):

Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.

Az egyik legerősebb ellenvetés ezzel az értelmezéssel szemben a figyelmeztetések konkrét szövegeiből származik: hogyan értsük például azt, hogy a bizonyos bűnöket gyakorlók „nem öröklik Isten országát” (1Kor 6,9–10; Gal 5,19–21)? A válasz így hangzik: „Isten országa” ezekben a részekben nem a mennyet vagy az üdvösséget jelenti, hanem Isten akaratának a megnyilvánulását a jelenlegi életünkben. Amikor a Zsidókhoz írt levél 6. fejezete arról beszél, hogy lehetetlen újra megtérniük azoknak, akik „elestek”, ott az elesést ismét nem az üdvösség elveszítéseként kell értenünk, hanem a keresztény életben való eredménytelenségként, ami a mennyei jutalmak elvesztését fogja okozni.

Hasonlóan, amikor Pál azt írja a galatáknak, hogy „aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet” (Gal 6,8), ott az „örök élet” nem jelentheti az üdvösséget, hiszen akkor azt állítanánk, hogy azt cselekedetek által nyerhetjük el, amiről viszont tudjuk, hogy nem igaz. Ugyanígy amikor Jakab arra figyelmeztet, hogy a „hit halott cselekedetek nélkül” (Jak 2,26), ott a cselekedetek nélküli hitről nem azt állítja, hogy nem elegendő az üdvösséghez, hanem azt, hogy a tanítványsághoz nem az — vagyis az elkötelezett, eredményes keresztény élethez. Ugyanis ennek a nézetnek a követői különbséget tesznek a keresztények körében azok között, akik „csak” megtértek és Isten gyermekeivé lettek, és azok között, akik Jézus tanítványai és engedelmes követői.

Harmadik nézet: a valódi megtérés próbája

Ezt az értelmezést a következőképpen lehetne összefoglalni: az üdvösség nem elveszíthető (akárcsak a második nézet szerint), de a hitben való kitartás és a (persze nem tökéletes) engedelmesség feltétele az üdvösségnek (mint az első nézetnél), azonban ezek az üdvözítő hitnek bizonyítékai, és abból szükségszerűen következnek. A figyelmeztetések olyan emberekről szólnak, akik valójában nem tértek meg — így arra szolgálhatnak, hogy a magukat megtértnek mondók próbára tehessék magukat és másokat, hogy valódi-e a hitvallásuk: ha illenek rájuk a figyelmeztetések, akkor jó okuk van megkérdőjelezni ezt, ellenben ha a megtérés Bibliában olvasható gyümölcseit tapasztalják az életükben, akkor bátran bizakodhatnak.

Mi ennek a bibliai alapja? Nos, a már korábban idézett Jakab 2 szerint „ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,26) Azonban a szövegkörnyezetből kiderül — az előző nézet állításával szemben — hogy a halottságot Jakab az üdvösség tekintetében érti: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt az ilyen hit?” (Jak 2,14) De eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy az üdvösség hit által van (Ef 2,8–9, ahogy már korábban is idéztük), és az üdvösség láncolata a megigazulástól a megdicsőülésig megszakíthatatlan (Róma 8,30) — tehát ezeknek a viszonyát úgy képzelhetjük el, mint egy növényt, amelyben a hit a gyökér, a cselekedetek pedig a gyümölcsök. Jól megérthetjük a megközelítést az által, ahogyan pl. a Kolossé 1,21–23-at értelmezi:

Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.

Itt Pál azt mondja, hogy Isten akkor fogja a kolosséiakat majd mint szenteket a maga színe elé állítani, „ha ugyan megmaradnak a hitben szilárdan és egyenesen”. Míg ebből az első nézet képviselője arra következtetne, hogy egyes hívők nem maradnak meg a hitükben, jelen felfogás szerint a „ha ugyan” egyfajta mérce vagy próba, hiszen Isten „megőrizhet… a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben” (Júd 24); az Úr szolgája pedig „meg fog állni, mert van hatalma az Úrnak arra, hogy megtartsa” (Róma 14,4) és megerősítse (Róma 16,25).

Tudván tehát, hogy a valóban hívők egész életükben kitartanak a hitükben, a figyelmeztetésekből — állítják ennek a nézetnek a képviselői — azt tudjuk megállapítani, hogy aki azokat nem követi (akár magunkról is lehet szó), tehát elhagyja a hitét vagy nem tér meg a bűneiből, az valójában sosem tért meg, ha a megtérés alatt az újjászületés lelki-szellemi valóságát értjük. Ennek az értelmezésnek az igazolását látják sokan a már korábban emlegetett 1János 2,19-ben: akik nem maradtak meg közöttünk, azokról nyilvánvalóvá lett, hogy nem is voltak közülünk valók.

A legkérdésesebb pont ezzel az állásponttal kapcsolatban az, hogy — a másik két opcióval szemben — azt állítja, hogy a figyelmeztetések egy részének a címzettjei nem valóban megtért keresztények. Példaképpen hozható a korábban már idézett Zsidók 6,4–6 (javaslom most újraolvasni), amely arról beszél, hogy bizonyos emberek, miután „elestek”, lehetetlen, hogy ismét megtérjenek. Lehetséges, hogy „akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit”, ne legyenek valóban megtértek?

Egyesek szerint erre a válasz: igen, hiszen a szakasz folytatásában a szerző azt írja, hogy a levél címzettjeiről „jobbat gondol” (9. v.), és őket cselekedeteik, szeretetük és szolgálatuk miatt dicséri (10. v.). Tehát — hangzik az érvelés — ezek a valódi megtérés jelei, míg az előbbiek azokat jellemzik (vagy legalábbis jellemezhetik), akik majdnem megtértek, majdnem keresztények. „Megvilágosíttattak” — de nem fogadták be a világosságot. „Megízlelték a mennyei ajándékot”, „Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit” — de a megízlelés után elutasították. „Részeseivé lettek a Szentléleknek” — vagyis részesültek a Szentlélek másokon keresztül történő munkálkodásában. Így tehát a többi, világosabb ige fényében érthelmezhető ez a szakasz is úgy, hogy összeegyeztethető legyen ezzel a nézettel. Nagyon hasonlóan alakul a szintén fentebb idézett Zsidók 10,26–31 magyarázata is.

Konklúzió

Végére értünk annak, amit ennek a kétrészes cikknek az első felében el szerettem volna érni: bemutattam a témában leggyakrabban hallható három nézetet, főbb érveiket és a legalapvetőbb kritikákra adott válaszaikat. A folytatásban feladom tettetett elfogulatlanságomat, bemutatom az általam meggyőzőnek látott kritikákat és válaszokat a különböző álláspontokkal kapcsolatban, végül pedig megfogalmazok egy olyan értelmezést, ami — szerintem — lehetővé teszi az összes vagy majdnem az összes releváns bibliai szöveg elfogadását, megőrizve azoknak a teljes súlyát és üzenetét.


  1. Thomas R. Schreiner: Perseverance and Assurance: A Survey and a Proposal. Southern Baptist Journal of Theology 2(1), 1998. 32–62. o.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.