Elveszíthető az üdvösség? 2.: Kritikák és javaslat
Sze 30, 2016 BibliaRendszeres teológia 4

Az előző posztomban nekiláttam a címben szereplő nehéz kérdés boncolgatásának, és Thomas Schreiner cikke1 alapján bemutattam a három legelterjedtebb protestáns álláspontot a az üdvösség elveszíthetőségének a kérdésében, különös tekintettel az újszövetségi ígéretek és figyelmeztetések összeegyeztetési lehetőségeire. Most — előfeltételezve az előző rész ismeretét — rátérek a három nézet kritikájára, végül pedig kísérletet teszek egy olyan megoldás megfogalmazására, amely lehetővé teszi a bibliai kinyilatkoztatás egészének elfogadását anélkül, hogy reménytelen ellentmondásokba ütköznénk. Természetesen a kritikák is ebből a megoldásból nézve születnek, így fokozatosan azokban is meg fog jelenni az, amit én meggyőző értelmezésnek tartok.

Kritikák

Első nézet: az üdvösség elveszíthető

El kell ismernünk az üdvösség elveszíthetőségét hirdető nézet javára, hogy helyesen felismeri, hogy a legtöbb figyelmeztetés valódi, újjászületett keresztényeknek szól, és hogy a kárhozattal fenyegetnek, nem csak a jutalmak elvesztésével. (A következő két nézet ezeket tagadja, az erre vonatkozó kritikákat ld. ott.) Azonban az az állítás, hogy lehetséges egy újjászületett hívő számára, hogy végül elkárhozzon, a bibliai szöveg alapos vizsgálata fényében tarthatatlan. A következőkben áttekintjük az 1Péter 1,5 és a János 6,37–40 jelentését, majd vetünk pár rövidebb pillantást számos további igehelyre.

Az 1Péter 1,5-ben a következő áll: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.” Megjegyezhetné valaki, hogy Péter szerint „hit által” őrzi Isten hatalma a híveket, tehát ha valaki elveszíti a hitét, arra ez már nem vonatkozik; az utolsó időre való hivatkozás pedig szintén a kitartás elengedhetetlen voltára utal. Természetesen igaz, hogy a hit az üdvösség elnyerésének feltétele, azonban nem ez a kérdés, hanem az, hogy milyen szerepet játszik Isten az ember hitének megtartásában. Ha azt mondjuk, hogy Isten nem biztosítja az újjászületett hívők kitartását a hitben, akkor felmerül a kérdés, hogy mi az, amit Istennek a fentebb említett hatalma valóban elér, biztosít — hiszen az 1Péterből világos, hogy az evilági szenvedéstől és üldöztetéstől nem óv meg. Nehéz tehát máshogy érteni ezt az igeverset, mint annak állításaként, hogy Isten hatalma a hitet eszközül használva megőrzi a híveket az üdvösségre.

A következő szakasz azonban valószínűleg még egyértelműbb. A János 6,37–40-ben Jézus ezt mondja:

Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

Jézus tehát azt állítja, hogy vannak egyes emberek (nem mindenki, vö. János 6,36.44.64–65), akiket az Atya neki adott. Ezek az emberek mind Jézushoz jönnek (37. v.), hisznek benne (40. v.), ő pedig megtartja őket (39. v.) és feltámasztja őket az utolsó napon (39., 40. v.). Világos, hogy végig ugyanazokról az emberekről van szó: azokról, akiket az Atya adott Jézusnak. Kicsit később, a 6,44-ben Jézus összefoglalja a tanítását a kérdésben: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” Ebből láthatjuk, hogy az Atya vonzása az ember üdvösségének mind szükséges, mind elégséges feltétele. Ez viszont azt jelenti, hogy egy olyan ember, akit az Atya vonz és Jézusnak adott, nem fog elkárhozni.

Ezeken túl az Újszövetségben számos olyan kijelentés olvasható, amelyek nagyon nehezen egyeztethetők össze az üdvösség elveszíthetőségének tanával. Pál szerint „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6); Isten az elhívottakat mind megigazította, a megigazítottakat pedig mind megdicsőítette (Róm 8,29–30); Ő, aki elhívta a hívőket, hű, és megszenteli és megőrzi őket teljesen Jézus Krisztus eljövetelére (1Th 5,23–24 vö. 1Kor 1,8–9); és ha „már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (Róm 5,9). Mind Péter, mind Jézus, mind Pál világosan tanították, hogy az üdvösség nem elveszíthető. Ezt tagadni csak a vonatkozó igék súlyos kiforgatásával lehetséges.

Második nézet: a jutalmak elveszíthetők

Ezzel a nézettel egyetérthetünk abban, hogy — a korábbiaknak megfelelően — az üdvösség nem elveszíthető, illetve abban is, hogy a figyelmeztetések valódi hívőknek szólnak. Belátható az is, hogy az Újszövetség valóban beszél mennyei jutalmakról és azok elveszítéséről (pl. az 1Korinthus 3-ban). Nem elfogadható azonban az az elképzelés, ami szerint az összes figyelmeztetés csupán a mennyei jutalmak elveszítésére vonatkozik, és hogy az Istennek engedelmes élet és a megtérés a keresztény hitnek pusztán egy választható kiegészítése — a következők miatt.

Az első problémára nézve vizsgáljunk meg két jól ismert figyelmeztető szakaszt a Zsidókhoz írt levélből. Az első, a Zsidók 6,4–6 így hangzik:

Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.

Ennek a nézetnek a képviselője mondhatná azt, hogy itt a szerző nem fejti ki, hogy mi is történik azzal az emberrel, aki „elesett”, csak annyit mond, hogy lehetetlen ismét megújulnia és megtérnie — vagyis, ebben az értelmezésben, nem fog tudni sikeres és győzelmes keresztény életet élni. Azonban ha elolvassuk a következő két verset, ezt találjuk: „Mert az a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényt terem azoknak, akik számára művelik, áldást nyer Istentől; amelyik pedig tüskebokrot és bogáncskórót terem, az megvetett, átok vár rá és végül megégetés.” (Zsid 6,7–8) Itt a szerző rögtön egy párhuzamot hoz két földdel: az első hasznos növényt terem és áldást nyer Istentől, az utóbbira pedig, amelyik tüskét és bogáncsot terem, „átok” és „megégetés” vár. Nehéz Isten átkát pusztán a mennyei jutalmak elveszítéseként magyarázni.

De ha ez sem győzne meg minket, olvassunk még tovább egy verssel: „Felőletek azonban szeretteim, jobbat gondolunk, ami üdvösséggel jár, még ha így beszélünk is.” (Zsid 6,9 UFO) Tehát a szerző az előbb leírt állapotot azzal állítja szemben, ami „üdvösséggel jár” (vagy „közel [van] az üdvösséghez” — RÚF). Ez azonban azt kell, hogy jelentse, hogy az előbbi állapot nem jár üdvösséggel. Hasonló a helyzet a Zsidók 10,26–31-gyel, ami annyira egyértelmű ebben a tekintetben, hogy az olvasónak elég egyben végigolvasnia minden további magyarázat nélkül ahhoz, hogy ezt belássa. A jutalmak elvesztését hirdető álláspont részben helyes motivációból kiindulva kényszerül ezen igerészek kiforgatására: azért, hogy fenntarthassa az üdvbiztonságot és az üdvbizonyosságot. Azonban reményeim szerint a cikk későbbi részében bemutatom, hogy ez lehetséges anélkül, hogy tarthatatlan értelmezéseket erőltetnék a Biblia szövegére.

Röviden kitérnék még ennek a nézetnek a másik állítására, amely szerint a megtérés és az engedelmes élet a valódi keresztény hit mellé választható, annak nem szükséges velejárója, sem pedig nem feltétele az üdvösségnek. Ezt súlyos tévedésnek tartom. Péter apostol az embereket a „bűneik bocsánatára” szólította föl megtérésre és keresztségre (ApCsel 2,38), illetve azért, „hogy eltöröltessenek a ti bűneitek” (ApCsel 3,19). Pál azt tanítja, hogy „aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet” (Gal 6,8) — vegyük észre, hogy a Léleknek vetve arathatunk örök életet, tehát a testnek vetve nem, vagyis nem csak a jutalmak elvesztéséről van szó itt sem.

Hasonlóképpen Jakab arra figyelmeztet minket, hogy a cselekedetek nélküli hit meddő (Jak 2,20) és nem üdvözít (14. v.). Az igéket szinte a végtelenségig lehetne sorolni, ugyanis a hit és a tettleges elkötelezettség a Bibliában szétválaszthatatlanok. Attól tartok, a most kritizált értelmezés egyes valóban biblikus igazságok védelmezése közben veszélyes és a bibliai kinyilatkoztatással összeegyeztethetetlen felfogásra jutott. A problémát komolyabbnak tartom, mint a másik két nézet esetében, itt ugyanis az üdvözítő hit természete és a megtérés fontossága kérdőjeleződik meg.

Harmadik nézet: a valódi megtérés próbája

Ebben az értelmezésben van a legtöbb, amivel egyetérthetünk. Jól megmutatja, hogy a hit és a cselekedetek elválaszthatatlanok, hiszen az utóbbiak az előbbi gyümölcsei. Helyesen vallja, hogy csak a hit által igazulunk meg, azonban rámutat, hogy ezzel nem mond ellent, és a Biblia világosan tanítja, hogy a hitnek szükségszerű bizonyítéka az engedelmességre törekvő élet. Felismeri, hogy az üdvösség nem elveszíthető, és azt is, hogy a figyelmeztetések egy jelentős része a kárhozatról, Isten örök ítéletéről beszél, nem csupán mennyei jutalmak elveszítéséről.

Sőt, arra is helyesen rámutat, hogy a figyelmeztetések egy része visszatekintő, retrospektív: tudván, hogy akik elhagyják a hitet, sosem voltak közülünk valók (1Jn 2,19), és hogy nem minden látszólagos hit az emberekben valódi és üdvözítő (Jn 2,23–25), jobban megérthetjük Himenaiosz és Alexandrosz hitbeli hajótörését (1Tim 1,18–19), Démászt, aki elhagyta Pált és a világhoz ragaszkodott (2Tim 4,10), illetve Himenaioszt és Filétoszt, akik az igazságtól eltévelyedve szentségtörő, üres fecsegőkké lettek (2Tim 2,16–18). Nem újjászületett hívők hitehagyásáról van szó, hanem látszólagos hívőkről, akik visszatértek valódi életükhöz (vö. 2Pét 2,20–22; a magvető példázata: Mt 13,18–23).

Azonban mégis vitatkoznom kell ezzel a nézettel is, ugyanis minden figyelmeztetést bele akar illeszteni vagy a retrospektív, vagy a hamis megtérést leíró, önvizsgálatra felszólító (ld. 2Kor 13,5) kategóriába. Azonban a figyelmeztetések egy része jövő idejű, újjászületett keresztényeknek szól, és a hitbeli kitartást az üdvösség feltételének teszi meg. Az egyik ilyen a Kolossé 1,21–23:

Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.

Itt Pál azokhoz beszél, akiket Krisztus „megbékéltetett… halála által”, és azt mondja nekik, hogy csak akkor fognak szentként, hibátlanként és feddhetetlenként megállni az ő színe előtt, ha megmaradnak „a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől”. Pálnak itt nem az a célja, hogy a hívők megérthessék a hitehagyás jelenségét, vagy hogy megvizsgálják, hogy valóban újjászületettek-e: arra figyelmezteti őket, hogy az üdvösségük elnyeréséhez ki kell tartaniuk a hitben.

Hasonlóan a már többször emlegetett Zsidók 6,4–6-ban és 10,26–31-ben is erről van szó. A szerző figyelmezteti a közönségét, hogy ha elesnének a hittől, nem lesz lehetőségük a helyreállásra. Arra nézve, amikor a Zsidók 6-ban az emberek leírását („megvilágosíttattak, megízlelték a mennyei ajándékot stb.”) úgy próbálják értelmezni, mint ami „majdnem keresztényekre” vonatkozik, a következőket érdemes megjegyezni. Először is, ahogyan Spurgeon is megjegyzi, minden bizonnyal kevesen vallanák ezt az értelmezést (különösen a Szentlélekben való részesülés említésének fényében), ha nem egy előzetesen meghatározott tant próbálnának védelmezni. Másodszor, a Zsidókhoz írt levélben több figyelmeztetés is található, amelyek végigvonulnak a levélen, és annak az egyik fő témáját adják, így ezeket fontos együtt vizsgálni. A 10,26-ban például a szerző többes szám első személyben ír, magát is belevéve abba a csoportba, akiknek a figyelmeztetés szól: „ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat…”. A fentiek miatt ezt az értelmezést sem fogadhatjuk el úgy, mint ami képes a Biblia teljes üzenetét megmagyarázni.

Egy javaslat: az üdvözítés eszköze

Az előbbiek alapján a következő táblázatban foglalhatjuk össze a főbb kérdéseket és a három nézetnek, valamint a kritikákban megfogalmazott negyedik alternatívának az ezekben felvett álláspontjait.

ElsőMásodikHarmadik+1
Az üdvösség elveszíthetetlennemigenigenigen
A figyelmeztetések a kárhozatról szólnakigennemigenigen
A figyelmeztetések keresztényeknek szólnakigenigennemigen

Láthatjuk tehát, hogy aszerint az értelmezés szerint, amit én javaslok, az üdvösség nem elveszíthető, de több olyan bibliai szakasz, amely valódi keresztényekhez szól, a kárhozat veszélyére figyelmeztet. Azt hiszem, a fentiekben nagyjából sikerült rámutatnom, hogy ez egy biblikus (vagy akár a biblikus) felfogás, azonban adódik a kérdés: van ennek értelme? Vagyis: miért fenyegetne a Biblia újjászületett hívőket a pokollal, ha lehetetlen, hogy a pokolra jussanak?

Azért, mert pontosan azért lehetetlen, hogy pokolra jussanak, mert a Biblia figyelmezteti őket a veszélyre. A válaszom elsőre kissé paradoxnak tűnhet, de azt hiszem, bővebb magyarázat fényében érthető lesz. Példaként gondoljunk a szakadék szélére, ahol tábla áll: „vigyázz, szakadék!” A gondos utazók ezt észrevéve megállnak vagy elkanyarodnak, és így nem zuhannak le. Jogos lehet-e ekkor a panasz: minek van ott a tábla, hiszen nem zuhannak le? Nyilván nem, hiszen részben maga a figyelmeztető tábla az oka a megmenekülésüknek.

A párhuzam nem tökéletes, hiszen a bolond vagy öngyilkos hajlamú turista még ekkor is levetheti magát a szakadékba — hogy ez az üdvösség esetén nem így van, azt az üdvbiztonságot hangsúlyozó igehelyekből tudhatjuk: Isten akarata az, és hatalmában áll, hogy minket megtartson; az újjászületett ember új vágyai és akarata pedig nem viszi végleg arra, hogy elhagyja Istenét. A párhuzam azonban nem is ezt hivatott illusztrálni, hanem azt, hogy a veszély meg nem valósulása nem feltétlenül jelenti a figyelmeztetés feleslegességét, sőt, sokkal inkább annak hatékonyságát mutatja!

Hogyan reagál tehát az újjászületett keresztény az Újszövetségben olvasható súlyos figyelmeztetésekre? Komolyan veszi őket, és elhiszi azt az igazságot, hogy ha elhagyná a hitét, nem juthatna be Isten országába. Ennek megfelelően követi Istent hitben és bűnbánatban, vigyázva a veszélyekre, tudva, hogy a Sátán és a világ ellene van, de bízva Isten üdvözítő hatalmában. De miért szükséges mindez, ha az üdvösség nem elveszíthető?

A megértés nehézségét az okozhatja, hogy az üdvösség elveszíthetetlenségét túlzottan absztrakt módon értjük. Úgy, mint egy a nevünkhöz tartozó mennyei kapcsolót, amit megtérésünkkor Jézus átkapcsol, és halálunkkor azt úgy találva befogad az országába. Azonban a Bibliában nem ezt látjuk. Sokkal inkább azt, hogy az Atya ad Jézusnak egyes embereket, akiket ő magához von, megtart, és az utolsó napon majd feltámaszt. De hogyan lehetséges ez? A Szentlélek által újjászüli őket, és ezen az életen keresztül megőrzi a hitüket, ha vétkeznek, bűnbánatra indítja őket, megóvja őket a kísértésektől, bátorítja őket a nehézségekben, és ha vonzaná őket a világ, figyelmezteti a következményekre.

A lényeg, amit ezáltal mondani szeretnék: az üdvösség elveszíthetetlensége nem azért igaz, mert az üdvösségünk független a földi életünktől. Hanem azért, mert az az Atya, aki elhívott, az a Krisztus, aki megváltott, és az a Szentlélek, aki bennünk lakozik, egy akarattal úgy határozott, hogy megtart minket a hitünkben, elvégzi a megkezdett munkát, és szentként és tökéletesként állít majd maga elé az utolsó napon. Ebben pedig Isten számtalan eszközt használ: ahogyan segíti a hitben maradásunkat az imádság, a keresztény közösség, a Biblia tanulmányozása vagy a jó cselekedetek, ugyanúgy segíti a bibliai figyelmeztetések komolyan vétele is. Ezek a figyelmeztetések tehát Isten eszközei abban, hogy az üdvösségünket biztosítsa és megtartson minket a keskeny úton.

(Ez egy nehéz és összetett téma, és ilyen terjedelemben természetesen nem tudtam minden vonatkozását tárgyalni, sem bibliai, sem teológiai, sem gyakorlati, sem logikai tekintetben. Az eredeti cikk, amit kivonatoltam, 30 oldalas, de a szerző ugyanerről a témáról szükségesnek látta egy több mint 300 oldalas könyv megírását is.2 Mindezek miatt most különösen kérem olvasóimat arra, hogy ha kérdésük, ellenvéleményük vagy hozzáfűznivalójuk van, azt a kommentekben bátran fejtsék ki.)


  1. Thomas R. Schreiner: Perseverance and Assurance: A Survey and a Proposal. Southern Baptist Journal of Theology 2(1), 1998. 32–62. o.
  2. Thomas R. Schreiner és Ardel B. Caneday: The Race Set Before Us: A Biblical Theology of Perseverance & Assurance. IVP Academic, 2001.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

4 comments on “Elveszíthető az üdvösség? 2.: Kritikák és javaslat

  1. Kedves Bálint !

    Arra a bekezdésre visszatérve hogy az üdvösség elveszíthető -e és ezt csak az igeversek teljes kiforgatásával lehet. Ezzel az érvvel teljesen egyet értek ugyanis ezek az igeversek szerintem még mindig nem érvelnek amellett hogy ne lenne elveszíthető az üdvösség. az igeversek:
    „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6);
    Isten az elhívottakat mind megigazította, a megigazítottakat pedig mind megdicsőítette (Róm 8,29–30);
    Ő, aki elhívta a hívőket, hű, és megszenteli és megőrzi őket teljesen Jézus Krisztus eljövetelére (1Th 5,23–24 vö. 1Kor 1,8–9);
    már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (Róm 5,9).

    Ezek az igeversek azt mondják ki hogy aki megtér azok megdicsőülnek, viszont arra nem tér ki hogy mi van akkor amikor a megtért ember úgy dönt hogy ő nem akarja ezt az egészet. Sokan azzal érvelnek ez ellen hogy aki egyszer már megtapasztalta Krisztust vagy a Szentlelket az nem fogja elhagyni a hitet. Fura lesz de talán a sátán erre a legjobb példa aki ott állt Isten előtt és úgy mondta hogy eldobja magától az örökkévalóságot. Hát akkor mi emberek akik szabad akaratot kaptunk mi miért ne mondhatnánk azt miután megkaptuk az ajándékot hogy megválok tőle??? Szerintem ezért nem jók ezek az igeversek mert az természetes hogy akik megtértek és az Úr útját követik azok meg lesznek szentelve és meg fognak dicsőülni de azok akik ellökik maguktól az üdvösséget miután megkapták azt azt nem tudom de szerintem érdemes megközelíteni ebből a szemszögből a kérdést. Egyébként meg nem arról beszélek aki megtér utána rossz dolgokat tesz akkor elveszti az üdvösséget hanem arra aki megtér és később képes lesz a szájával és szívével is kimondani hogy ez hazugság vagy nem igaz.

    1. Kedves Máté!

      Köszönöm a kommentedet. Pál ki tudta mondani, hogy Isten mindenkit, akit elhívott, megigazított, és mindenkit, akit megigazított, meg is dicsőített. A filippibeli hívőknek azt mondta, hogy aki elkezdte bennük a jó munkát, be is fogja végezni. Erre az az ellenvetésed, hogy Pál nem tér ki a hitüket elhagyó hívőkre, szerintem nem állja meg a helyét. Ugyanis ezek az igék (és pl. a János 6,37–40.44 is) általános érvényűek, vagyis egyszerűen kijelentik, hogy mindenki, aki részesült az üdvösség első eleméből, a megigazulásból (mondhatjuk úgy is, hogy újjászületett), el fogja nyerni a végső üdvösséget is. Ezt állítják ezek az igék. Ebbe nem fér bele a hívőknek egy olyan csoportja, akik bár megigazultak, de nem fognak megdicsőülni, vagy akiket az Atya Krisztusnak adott, de Krisztus mégsem támasztja fel őket az utolsó napon.

      Óvakodnék a szabad akarat fogalmának használatától az ilyen érvelésekben, mert a Biblia explicit módon keveset beszél róla. Isten valóban adott nekünk akaratot, választási vagy döntési képességet és felelősséget. Ez azonban nem egy „vákuumban”, külső behatásoktól függetlenül működik. Például a „nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait” (1Kor 2,14), sőt „a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni.” (Róm 8,7) Vagyis az akaratunk nem független a lelki-szellemi állapotunk: testiként, megtérés nélkül nem tudunk Isten törvényének engedelmeskedni. Másik oldalról viszont az újjászületés megváltoztatja az ember szívét, vágyait, így az akaratára is hatással van. Ha ehhez hozzávesszük Isten megtartó hatalmát és akaratát, amikről a Biblia beszél, szerintem nem gondolhatjuk, hogy pusztán az emberi „szabad akarat” létéből következik az üdvösség elveszíthetősége. A Sátánnal vont párhuzam, ahogyan az Ádámmal és Évával vont is az lenne, nehezen alkalmazható a jelenlegi kérdésre, mert az üdvtörténet egy teljesen más pontján, teljesen más spirituális állapotban lévő lényről van szó, akivel Isten teljesen más viszonyban volt.

      Remélem érthető a gondolatmenetem (késő van már most, amikor írom), és köszönöm még egyszer a kommentedet.

  2. (Én csak egy kis, falusi ráadásul ex(sic!)papocska volnék, ezért nézzétek el, ha bugyután fogalmazok. Szerintem az üdvösség nem veszíthető el. De azért nem, mert az az Istené! – Ugye, ami nem az enyém, azt csak akkor veszíthetem el, ha a gazdája ideadja, az én kezembe. Ám nem hinném, hogy ilyen drága dolgot, mint az üdvösség ránk váró, drága koronája, már előre a kezünkbe nyomna, a zsebünkbe dugna, vagy a hátizsákunkba rejtene (a marsallbot mellé – Napóleon).
    Ugyanakkor az üdvösség elérhetetlen. Hiszen az nem ebben a világban van megalapozva és nem is itt teljesedik be. Ajándékokat, „előízt” (kóstolót?) már most kaphatunk belőle. De attól az még az Istené, – ld. föntebb.
    Akkor mit gondolok én?
    Talán annyit (ha merhetek ennyit): „És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel. 20,12.)
    Megítéltetének – a könyvekbe írottak szerint: jutalom vagy szidás, elismerés vagy megszégyenülés Krisztus világosságában, a Mennyei Atya orcája előtt aszerint adatik majd, amit életünkkel és cselekedeteinkkel mi magunk róttunk bele amaz örök könyvekbe.
    De megnyittaték az életnek könyve is. – Minek, ha abból nem ítéltetik meg senki? Szerintem viszont azért, hogy itt derüljön igazán csak napvilágra, hogy mennyire is Istené az üdvösség: Mert az e könyvbe írottak a Krisztus érdeméért megkapják az örök életet.
    Annyit tudunk, hogy a könyvekbe (tbsz.) a mi életünk kerül bele. Az egy könyvbe (életnek könyve) Krisztus került bele. A két könyvet pedig a Szentháromság Isten közös döntéssel megállapított akarata kapcsolja és foglalja egybe. Az a gondolat, amely nem a mi gondolatainkhoz hasonló – de amiből a Szentírás közvetít annyit, hogy megérthessük, és komolyan vehessük: Isten dönt! De Ő azon igyekszik, hogy ne kelljen ellenünkre dönteni, hanem dönthessen a mi javunkra. Akkor is, ha rúgódozunk ellene, tékozló fiakként „megszökünk” előle.
    S közvetíti – szerintem – azt is, hogy a mi állás-(vagy lusta embernél ülés-)pontjaink ((amelyek ugyebár meglepően változékonyak is tudnak lenni…)) nem tudják átfordítani, pláne felülírni az abba az egy könyvbe beírt döntést – hiszen Krisztusunk azért az életét adta oda.
    És ami ennyire az Isten kezében van, Tőle függ, Általa válik nyilvánvalóvá – azt, még ha sok bibliai igét ismerünk is – talán néminemű alázattal kellene megpróbálni magyarázni.
    (Úgy érzem, két írásod – nem mentes e törekvéstől 😉 – de oly sok tudós teológus bölcs megállapítását hallottam már úgy megszólalni, hogy csak azt mondhattam magamban: megállapításod előbb megállíthattad és meglapíthattad volna…) )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.