A hitvédelem határai II. – Vita a posztmodern gondolkodóval
okt 14, 2016 Apologetika Nincs hozzászólás

A keresztény hitvédelem soha nem volt olyan tevékenység a történelemben, mely kikezdhetetlen és vitathatatlan bizonyítékot szolgáltatott volna bármely kor gondolkodójának arra nézve, hogy csupán az érvek alapján valakit meggyőzzön arról, hogy belépjen az Istennel összekötő új szövetségbe. Habár ez az állítás talán keresztényeknek első ránézésre megbotránkoztató lehet, az előző bejegyzésemben igyekeztem rámutatni azokra a korlátokra, melyek a hitvédelem előtt állnak. Az újszövetségi Szentírás bizonyságtétele alapján a Jézussal találkozó kortárs szemtanúk számára szükség volt Isten valamiféle kinyilatkoztatására ahhoz, hogy Izrael Messiását felismerjék és tudjanak hinni benne. Túl a „száraz” és megdönthetetlen történelmi tényeken, Isten a megtérés és hitre jutás tapasztalatát valamilyen módon az Ő személyes kommunikációjának világába helyezte. Amikor Jézus Krisztus Cézárea Filippinél megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek és a tanítványok kit látnak benne: „Simon Péter megszólalt, és így felelt – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia – Jézus így válaszolt neki: – Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16,16-17) Hitvédelmi érveink elvezethetnek egy Krisztust elutasító vagy vele szemben érdektelen embert arra, hogy nyitottá és érdeklődővé váljék, de ezután az újjászületés csodáját Isten személyesen végzi el az emberben, és ebben egyik ember sem segíthet a másiknak.

Az előző bejegyzésben e határokat a materialista-tudományos világnézetűekkel való párbeszédben feszegettem, ebben a bejegyzésben pedig igyekszem rámutatni a posztmodern-pluralista világnézet és kereszténység lehetséges kapcsolódási pontjaira és fő vitapontjaira.

Vita a posztmodern-pluralista állásponttal

A posztmodern világnézet és filozófia történelmi szempontból viszonylag fiatalnak számít, és a nevében is hordozza a gondolati magját, miszerint a modern gondolkodás megbukott, elfogadhatatlan. Tulajdonképpen a posztmodern gondolkodás egy erőteljes reakció az ún. modernizmus korszakának hibáira. Ahogy az előző bejegyzésben már szó volt róla a modernista gondolkodás gyökerei a francia forradalomig vezetnek vissza, és egészen a második világháborúig tartanak, sőt a posztmodern gondolkodók számára a világháborúk a modernizmus negatív végkifejletét és betetőzését jelentik.

E világnézet szerint a korábbi történelmi korokban az emberi társadalmak mindig egy nagy, mindent megmagyarázó és hatalmi szempontból maga alá rendelő ún. „metanarratívát” követtek, és ezek a világmagyarázatok habár rendet tartottak a társadalmakban, mégis mindig vérontásokba fulladtak azokkal szemben, akik a rendszer számára nem voltak kívánatosak. Ahogyan például a felvilágosodás és francia forradalom válasz volt a késő középkori római katolikus egyház hatalmi törekvései és Isten nevével fémjelzett erőszakos cselekedetei ellen, úgy a tudományra és az emberi rációra épített modernista narratíva is végül a nemzetiszocializmus és a kommunizmus rendszereivé épült fel, és végül világégéseket robbantott ki.

A posztmodern válasza erre Jean-Francois Lyotard tolmácsolásában a „nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság”[1]. Röviden összefoglalva a posztmodern gondolkodók egyetlen közös gondolkodási irányt láttak tarthatónak, miszerint nem létezik egy átfogó és minden emberre kiterjedő általános igazság, amit egy társadalomnak el kellene fogadnia, inkább sok egymás mellett létező, az egyén számára elfogadható igazság létezik[2]. Ebből a tényből pedig az is következik, hogy ha valaki egy ilyen mindenki számára működőképes és elfogadandó magyarázattal áll elő, a posztmodern világnézet képviselője számára rögtön gyanússá válik, hogy a saját ideológiáját nem arra akarja-e használni, hogy mások felett hatalmat gyakoroljon és eltiporja a vele egyet nem értőket.

A pozitivista-tudományos világnézethez hasonlóan a posztmodern gondolkodás is széles körben elterjedt a XX. század utolsó harmadától kezdve először Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Később pedig a velük kapcsolatban lévő globális kultúra egyre inkább magáénak érzi ezt a gondolatvilágot. A posztmodern világnézet nagyon fontos része a posztstrukturalizmus, melynek két legismertebb képviselője Jacques Derrida és Michel Foucault. Derrida szerint minden felépített társadalmi struktúra egy központra vagy rendező elvre épít (pl.: Isten, igazság, objektivitás, erkölcs… stb.). A felépített pozitív és elérendő elv köré pedig egy hatalmi intézményrendszer van konstruálva, perifériára szorítva az elvvel ellentétes dolgok képviselőit[3]. E hatalmi rendszer azonban kizárólag emberi érdekek mentén előálló társadalmi konstrukció, ezért nem kell a létezését csak úgy adottnak elfogadni, hanem le kell leplezni az azt létrehozó hatalmi érdekeket. Foucault ebben az irányban továbblépve vizsgálta az általa társadalmi konstrukciónak vélt fogalmak (pl.: identitás, betegség, bűn) történelmi fejlődését[4]. Ő amellett érvelt, hogy vannak olyan betegségek vagy társadalom által bűnnek bélyegzett cselekedetek (pl.: homoszexualitás), melyeket adott és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi normának vesznek, pedig ezek is csak hatalmi érdekekből álltak elő, hogy bizonyos embercsoportokat ki lehessen rekeszteni a társadalmi perifériára.

A fent említett két gondolkodó munkájának eredményeképp a „fejlett nyugati” társadalmakban az esélyegyenlőség, a kirekesztés és deviánsnak bélyegzés gyakorlatával szemben nagyon erőteljes ellenállás indult el, és ez olyan törvényekben is testet öltött, mint az azonos neműek házasságának engedélyezése vagy a fogyatékkal élők erőteljesebb bevonása a munkaerőpiacra. Mindemellett nem nehéz szinte első látásra észrevenni, hogy ebből a gondolatkörből kiindulva a kereszténység a maga történelmi beágyazottságával, a Szentíráshoz való ortodox viszonyával és erkölcseivel szemben találja magát a posztmodern gondolkodással is. A következőkben rávilágítok arra, hogy vannak igen értékes közös pontjai a két gondolkodásnak, azonban ismeretelméleti szempontból, ha igaz a kereszténység, akkor a posztmodern még nagyobbat téved, mint a korábbi modernista, tudományos világnézet.

A közös pont

Ahogyan a posztmodern világnézet legmélyebb vágyakozása, hogy embereket sem erőszakosan, sem semmilyen módon ne nyomjunk el önző hatalmi érdekek miatt, úgy a kereszténység legfontosabb üzenetében, Isten szeretetében is ez mutatkozik meg. Az ókorban a patriarchális társadalmi viszonyok között elnyomott nők és gyermekek felé Jézus Krisztus különleges érzékenységet és szeretetet tanúsított (pl.: Mt 19,14; Lk 23,49). A Biblia egész történetén végigvonul az a gondolat, hogy Isten gyűlöli azt, amikor emberi önző hatalommal való visszaéléssel elnyomnak embereket vagy akár egy egész nemzetet. Dávid király az egyik zsoltárában így szól: „Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram. Megerősíted szívüket, feléd fordítod füledet, véded az árva és elnyomott ügyét, hogy ne hatalmaskodjék senki a földön.” (Zsolt 10,17-18) Salamon, Dávid fia hasonló bölcsességet tanul Istenétől: „Aki elnyomja a nincstelent, hogy maga gyarapodjék, és a gazdagnak ad, egyszer majd ínségre jut.” (Péld 22,16) Izrael ókori királyai és vezetői azonban nem fogadták meg ezt a tanácsot, és az Úr áldó és felemelő szeretete helyett saját önző érdekeik szerint hatalmaskodtak. Ennek eredménye lett az asszír és babiloni fogság, és az állam szétesése a Biblia beszámolói szerint.

Ézsaiás próféta például így figyelmeztette a hatalommal visszaélő vallásos Júda-beli embereket: „Ők minden nap keresnek engem, szeretnék megismerni útjaimat, mint egy olyan nép, amelynek tettei igazak, és nem hagyja el Istene törvényét; igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének Istenhez közel lenni. Miért böjtöljünk – mondják –, ha  te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az Úr kedves napjának? Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!” (Ézs 58,2-6) E leírás nagyon hasonlít arra, amit a posztmodern gondolkodók az elnyomó hatalmi struktúrákról írnak, hiszen itt is a központ a külső vallásos cselekedetek kötelező betartása volt, de közben a valódi életben az emberek elnyomása működött a társadalom perifériáján.

Jézus Krisztus egy teljesen újszerű vezetési modellt bízott a követőire. Amikor a tanítványok azon versengtek, hogy ki a nagyobb közöttük, Jézus így tanította őket: „A királyok uralkodnak a népeken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22,25-26) „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mrk 10,45) Keresztényként a helyes vezetési minta a körülöttünk lévő emberek felemelése és támogatása ahelyett, hogy elnyomnánk és kizsigerelnénk őket. Ebből az is következik, hogy keresztényként nem helyes egy embert fizikai erőszakkal, lelki terrorral, gazdasági nyomással vagy bármilyen más eszközzel elnyomni vagy bántalmazni csak azért, mert nem osztozik a hitünkben vagy erkölcsi látásmódunkban. A keresztényeket bíráló emberek között egyfajta klisévé vált, hogy az egyházat a történelem során is egy elnyomó erőszakszervezetként lássák a középkori inkvizíció, keresztes háborúk vagy éppen a reformáció időszakában létrejött vallási csatározások miatt. Azonban azt is érdemes látni, hogy habár ezek valós szennyfoltok a kereszténység történetében, mégis az ezeket a tetteket véghez vivő emberek akkor nem voltak hűek Jézus Krisztus vezetői mintájához, sőt sok esetben a Biblia hiányos ismerete miatt nem is tudhattak róla. Aki viszont megérti, hogy Jézus hogyan áll hozzá napjaink emberéhez, a posztmodern gondolkodáshoz hasonlóan engedi embertársainak a szabad döntést a saját hitbeli meggyőződéseinek kialakítására.

A pont, mely elválaszt

Ahogy a bevezetőben említettem, véleményem szerint ismeretelméleti szempontból a posztmodern gondolkodás nagyobb hibát követ el, vagyis távolabb viszi az embert az Isten megismerésének lehetőségétől, mint a materialista-tudományos felfogás. Ennek az oka pedig elsősorban a hatalom természetének történelmi vizsgálata folyamán előálló konklúzióra adott túl heves reakció. A posztmodern filozófia abból indul ki, hogy a történelemben eddig minden esetben, amikor valaki létrehozott egy szinte mindent megmagyarázó koherens világnézetet (metanarratívát), akkor ennek elterjedésével az elképzelést el nem fogadó emberek előbb-utóbb erőszak áldozataivá váltak. Lehet ez egy világi típusú narratíva (pl.: a nyugati tudomány felsőbbsége – lásd Feyerabendnél[5], a kommunizmus) vagy egy világvallás, a lényegét tekintve nem tekinthető egyik sem az igazság abszolút forrásának az élet bármely területén, mert ha annak tekintjük, akkor az el nem fogadókat bántalmazás fogja érni.

Ezen a ponton kerül szembe a posztmodern a kereszténységgel, hiszen az ó- és újszövetségi Szentírás igazságait és üzenetét elfogadó keresztény közösség mindig is azt vallotta, hogy a világot megteremtő, egyetlen, igaz Isten megismerésének egyetlen hiteles forrása az Ő hitelesen dokumentált kinyilatkoztatása Izrael történelmében és később Jézus és apostolai kijelentéseiben. Ebből pedig két nagyon komoly vitapont is keletkezik. Az első, hogy ha valaki azt állítja, hogy Istenről tud dolgokat, és az ő tervével kapcsolatban kinyilatkoztatást kapott, de ez tartalmilag ellentmond a Bibliának, azt a keresztények elutasítják. Így van ez a tipikus vallási pluralista világnézettel, mely szerint Isten olyan, mint egy hegy, de a hegy csúcsára különböző ösvények vezetnek, ezért minden világvallás végső soron ugyan ahhoz az Istenhez vezet. E kijelentés elfogadásához természetesen a keresztény hitet annyira át kellene alakítani, kezdve a Biblia teljes figyelmen kívül hagyásával, hogy már semmi nyoma nem maradna az eredeti vallásnak. És ezzel el is jutottunk a második fő vitaponthoz, Jézus üzenetének tartalmához. Ha komolyan vesszük az Újszövetség beszámolóit, akkor Jézus Krisztus üzenete, hogy az emberiség nem ismeri a teremtő Istenét és a bűn miatt olyan elveszett állapotba került, melyből csak egy lehetséges menekülési lehetősége van. Ez a menekülési út Jézus Krisztus megváltó munkája. Az Ő egyik legsúlyosabb kijelentése, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek először saját személyes meggyőződésre kell jutnia a saját elveszett voltáról és Jézus megváltói szerepéről, és ezután léphet be az Istennel kötött szövetségbe.

Ráadásul a feltámadott Jézustól egy missziói parancs is származik: „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mrk 16,15-16) Amíg egy hitét komolyan vevő keresztény ember a küldetésének érzi, hogy a Jézusban még nem hívő embertársainak elmondja, hogy van menekülés, addig egy posztmodern gondolkodó ezt tolakodásnak, netán erőszakos térítésnek éli meg. Természetesen az üzenet fontossága miatt elkövethetjük keresztényként azt a hibát, hogy túl erőteljesen képviseljük az üzenetünket nem keresztény embertársaink felé, de ilyenkor posztmodern gondolkodó embertársunk is elképzelheti, hogy ő mit tenne, ha egy embert látna a síneken és hallaná a közeledő vonat zaját? Valószínűleg üvöltözne azzal az emberrel, hogy menjen le a sínekről, mint ahogy ezt bármely jóindulatú ember megtenné. Ezt azért jó észben tartani, mert az evangélium hirdetésének motivációja a keresztények életében (szomorúság a kivételnek) nem az, hogy a saját meggyőződésünket ráerőltessük másokra és ezzel is hatalmat gyakoroljunk felettük, hanem hogy megmentsük őket egy általunk valósnak látott életveszélytől. Hitünk megosztása közben másrészt nekünk is nagyon komolyan kell vennünk e fentebb említett bibliai igazságot, hogy mindenki saját szabad döntéséből indulhat el Jézus Krisztus irányába. Mi nem végzünk „térítő” munkát, hanem elmeséljük, hogy mit tett Isten az életünkben és hogyan tapasztaltuk meg őt, tanúskodunk Jézus mellett, de a meggyőzés és a döntés minden esetben Isten és az ember kommunikációjából fog jönni, nekünk nincs helyünk harmadik szereplőként ebben.

A feszültség feloldása…

Összességében a posztmodern gondolkodókkal való diskurzusban két dolog mindenképpen kiemelendő. Az első, hogy a hitvédelem határai itt is működnek, és egy keresztény ember csak abban tud segíteni, hogy a posztmodern gondolkodó észrevegye annak az elméleti lehetőségét, hogy talán mégis létezik egy kivételes mindent leíró „metanarratíva”, ami csak és kizárólag az emberiség javát szolgálja. E narratíva, a bibliai keresztény bizonyságtétel pedig nem hataloméhes emberek elnyomási szándékaiból ered. Mint ahogy az „Éli könyve” című film bemutatja, sokan visszaéltek már a Bibliával annak céljából, hogy elnyomják az embereket, de ha valaki valóban nyitott szívvel olvassa a Szentírást, akkor láthatja, hogy e hiba nem az ott olvasható beszámolóból, hanem az emberi gonoszságból adódik. A posztmodern gondolkodónak reálisan észre kell vennie a jó szándékot ott, ahol a metanarratíva miatt gonosz szándékot feltételezne.

A második hangsúlyozandó dolog, hogy a posztmodern filozófusoknak teljesen igaza van abban, hogy az emberek által felépített hatalmi rendszerek előbb-utóbb vérontásba torkollnak, ennek ellenére a vérontás oka vajon a metanarratíva, vagy a mögötte álló ember? Véleményem szerint könnyebb egy dolgot vagy rendszert hibáztatni valami rosszért, mint saját magunkat embereket. Ahogy közkeletű dolog a mai posztmodern kultúrában a házasság intézményét hibáztatni a sok válásért és szétesett családért, úgy könnyebb azt mondani, hogy nem léteznek mindent megmagyarázó törvényszerűségek a társadalomban, mert így nem kell szembenézni az ember bűnös voltával. Könnyebb a bibliai kereszténységet a „modernizmus” kategóriájával egy kalap alá venni felületes módon, ahelyett hogy szembenézzünk azzal az üzenettel, hogy minden ember bűnös (Róma 3,21-23). Sem a modernista, sem a posztmodern világnézet nem fogadja el, hogy a társadalom alapvető problémája, hogy minden egyes ember elveszett bűnös, akinek megváltásra van szüksége. Természetesen, ha valaki vezető pozícióba kerül, akkor nagyobb hatása van az ő bűnösségének a többi emberre, de sokszor elfelejtjük, hogy a hétköznapi kisemberek is ugyanúgy megteszik a maguk bűneit az életük során. Ha egy posztmodern gondolkodó egyszer az életben ezzel szembenéz, és átgondolja, hogy lehet-e igazságtartalma a keresztény bizonyságtételnek, akkor kaput nyit arra, hogy Isten elkezdhessen vele kommunikálni, de ehhez legalább egy kis időre félre kell tennie azt az axiómáját, miszerint minden „igazság” társadalmi konstrukció.

[1] Jean-Francois Lyotard (1993): A posztmodern állapot. In: Jürgen Habermas – Jean-Francois Lyotard – Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Budapest, 8. o.

[2] Természetesen ez a kijelentés a posztmodern nagy paradoxona is, hiszen ezt továbbvezetve kételkednünk kellene abban a nagy átfogó világmagyarázatban is, miszerint nincs nagy átfogó világmagyarázat.

[3] Derrida, J. (1979): Limited Inc. Envaston, IL: Northwestern University Press.

[4] Foucault, M. (1972): The archaeology of knowledge, trans A. Sheridan. Tavistock, London, Barnes & Noble, New York.

[5] Paul Feyerabend posztmodern tudományfilozófus, aki a „Módszer ellen” című könyvében kifejti, hogy a modern tudomány is hatalmi struktúrákból áll, és a vezető kutatók azok, akik valamit tudományosnak vagy tudománytalannak minősíthetnek. Híres példája, hogy a nyugati orvostudomány szemében a kínai orvoslás teljesen tudománytalannak látszik, pedig sok esetben hasonlóan hatásos, csak hatalmi szempontból ezt beismerni igen kockázatos lenne.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.