Megengedhető az abortusz? A hegedűművész-érv
okt 28, 2016 ApologetikaEtika 5

A történelemben régóta zajlik az erkölcsi vita a terhességmegszakítás megítéléséről: elítélendő, elfogadható, esetleg egyes esetekben preferálandó döntés? Az érvelés a közelmúltig általában egy kérdés körül forgott: emberi személynek tekinthető-e a magzat? Ha igen, akkor — folyik a gondolatmenet — neki is jár az élethez való jog, amellyel a megszületett emberek rendelkeznek. Ha azonban nem, akkor az eltávolítása alapvetően eltérő kategóriába tartozik, mint egy gyermek megölése, amely eltérő kategória erkölcsi státusza bizonyosan pozitívabb, vagy legalábbis enyhébb.

Ez az érvelési stratégia azonban a közelmúltban radikálisan megváltozott, vagy legalábbis egy teljesen új megközelítéssel bővült. Judith Jarvis Thomson amerikai erkölcsfilozófus a ’70-es évek elején a következő gondolatkísérletet fogalmazta meg:

Képzeld el a következőt! Egy reggel felébredsz, és azt látod, hogy egy öntudatlan híres hegedűművésszel fekszel egy ágyban. Halálos vesebetegséget diagnosztizáltak nála, és a Zeneszeretők Társasága, miután minden egészségügyi nyilvántartást átnézett, megállapította, hogy egyedül te rendelkezel a megfelelő vércsoporttal ahhoz, hogy segíts. Ezért elraboltak téged, és éjjel a hegedűművész keringési rendszerét rácsatlakoztatták a tiedre, hogy a te veséid az ő véréből is ki tudják szűrni a méreganyagokat. A kórház igazgatója ezt mondja:

— Nézze, sajnáljuk, hogy a Zeneszeretők Társasága ezt tette önnel — ha tudtuk volna, soha nem engedtük volna meg. Mindenesetre megtették, és a hegedűművész most önhöz van csatlakozva, a lecsatlakoztatása pedig a halálát okozná. De ne aggódjon, mindössze kilenc hónapig fog tartani. Addigra felépül a betegségéből, és biztonságosan lecsatlakoztathatjuk önről.

Erkölcsi kötelességed elfogadni ezt a helyzetet? Kétségkívül nagyon szép lenne tőled, ha megtennéd, igazán nagy kedvesség. De kötelező elfogadnod? Mi lenne, ha nem kilenc hónapról, hanem kilenc évről lenne szó? Vagy még hosszabb időszakról? Mi lenne, ha az kórház igazgatója ezt mondaná:

— Pech, egyetértek, de élete végéig ágyban kell maradnia az önhöz csatlakoztatott hegedűművésszel. Ugyanis, jusson eszébe, minden személynek joga van az élethez, és a hegedűművészek személyek. Természetesen joga van eldönteni, hogy mi történik a testében és a testével, azonban egy személy élethez való joga nagyobb súlyú az ön jogánál ahhoz, hogy eldöntse, mi történjen a testében és a testével. Tehát soha nem csatlakozhat le.

Úgy gondolom, ezt felháborítónak tartanád, ami arra enged következtetni, hogy a [magzat mint személy élethez való jogából az abortusz megengedhetetlenségére következtető], valószínűnek hangzó érvvel valami súlyos probléma van.1

Hogyan épül föl a gondolatkísérlet? Egyik reggel felébredve megállapítjuk, hogy egy híres hegedűművészhez lettünk csatlakoztatva akaratunkon kívül, akinek bizonyos egészségügyi okok miatt a túlélése a mi viselkedésünkön múlik: ha lecsatlakoztatjuk magunkról, meghal, ha csatlakoztatva hagyjuk, életben marad. A történet első verziója szerint kilenc hónapig kell csatlakoztatva lennünk, a későbbi variációk ezt az időtartamot megnövelik.

Hogyan lesz ebből érv? A gondolatkísérlet végén a szerző az erkölcsi megérzéseinkre apellálva arra mutat rá, hogy a hegedűművész életben tartása a saját kárunkra valószínűleg nem erkölcsi kötelességünk. Egy ki nem mondott feltevés az, hogy ez a gondolatkísérlet az erkölcsileg fontos szempontokból párhuzamba állítható a terhességgel, ebből a két állításból pedig már világosan következik a konklúzió, miszerint a magzat kihordása az anyának nem erkölcsi kötelessége — tehát az abortusz megengedhető.

Az érv értelmezése

A gondolatkísérlet rámutat egy nagyon fontos különbségtételre, amelyet az abortusszal kapcsolatos vitában mindenkinek figyelembe kell vennie: az élethez való jog nem azonos az életben tartatáshoz való joggal. Vagyis az, hogy jogom van ahhoz, hogy ártatlanként engem ne öljenek meg, nem jelenti, hogy jogom van más embert igénybe venni a túlélésem érdekében. Ez pedig lehetővé teszi, hogy az ún. testi autonómiához való jogot nem az élethez való joggal szemben mérlegeljük, hanem az életben tartatáshoz való joggal — itt pedig a filozófus erkölcsi érzéke szerint az utóbbi nem kerül túlsúlyba.

Egy megjegyzés erejéig érdemes kitérnünk arra, hogy miért pont hegedűművész a súlyos betegség áldozata. Egyes abortuszellenes érvelők (szerintem helytelenül) azzal védték a magzat életét, hogy nem tudhatjuk, nem például „a következő Bach” fejlődik-e a méhben — vagyis a magzat későbbi potenciális értékességével próbálták alátámasztani az álláspontjukat. Véleményem szerint ez erősen lekicsinylő az emberi élet alapvető értékességével szemben, mindenesetre Thomson ezt az ellenérvet is kiküszöbölte azzal, hogy egy a társadalom számára is értékes embert helyezett a magzattal párhuzamba állítható pozícióba. Ha az olvasó a hegedűművészeket nem tartja kellőképpen fontos személyeknek, bátran helyettesítse be gondolatban a szerinte legjelentősebb tudóst, gondolkodót vagy politikust — ha a gondolatkísérlet megáll, ővelük is meg kell állnia.

Fontos észrevennünk még egy szempontot ezzel az érveléssel kapcsolatban: azt, hogy ha megáll, akkor a keresztényekre is vonatkozik. Vagyis ha a hegedűművész lecsatlakoztatása erkölcsileg megengedhető (vagyis nem bűn), és a helyzet analóg a terhességmegszakítással, akkor az abortusz sem tekinthető bűnnek. Így tehát ez nem csak elvont filozofálás, hanem jelentős gyakorlati vonatkozásokkal van dolgunk.

A párhuzam kritikája

Úgy gondolom, hogy a gondolatkísérletben ismertetett szituáció és egy terhesség, ill. abortusz között túlságosan nagy mennyiségű és minőségű erkölcsileg releváns eltérés van ahhoz, hogy a párhuzam megállja a helyét. A következőkben a főbb eltéréseket próbálom megmutatni.

Az első nyilvánvaló eltérés a gondolatkísérlet és a terhességek többsége között a felelősség vagy az önkéntesség kérdése. A Zeneszeretők Társasága elrabolt minket egy éjjel, és reggelre akaratunkon kívül találtuk magunkat csatlakoztatott állapotban. Nyilvánvalóan vannak szándékos, tervezett terhességek, amelyekkel ez a párhuzam egyáltalán nem áll fenn, azonban az abortusz gondolata is ritkábban merül föl ilyenkor. Mi a helyzet a nehezebb esetekkel? Előfordulnak „véletlen” terhességek, amikor az alkalmazott fogamzásgátló módszerek használata ellenére történik meg a teherbe esés. Azonban szerintem ez sem tekinthető analógnak Thomson történetével, hiszen a fogamzásgátló eszközökről ismert, hogy nem biztosítanak száz százalékos védelmet — így a pár mégis felelősnek tekinthető a terhesség létrejöttében, akár a tudott „veszélyek” felvállalása, akár a tájékozódás elmulasztása miatt.

Mi a helyzet a nemi erőszakkal? Ezekben a borzalmas esetekben tagadhatatlan, hogy az áldozat nem tekinthető felelősnek a helyzetéért, tehát ilyen szituációkban a párhuzam megáll. Viszont vegyük észre, hogy máris leszűkítettük az érv érvényességét a nemi erőszakból származó terhességekre — persze lehet, hogy valakit a fogamzásgátlással kapcsolatos érvelésem sem győzött meg, így (talán korlátozottabban) azzal is analógnak látja a gondolatkísérletet. Nem probléma, haladjunk tovább!

A következő hangsúlyos különbség a hegedűművész lecsatlakoztatása és az abortusz menete között áll fenn. A művi terhességmegszakításra a mai orvostudomány számos eljárást ismer. Képzeljük el a gondolatkísérletet azzal a módosítással, hogy a hegedűművésztől nem lecsatlakoztatással szabadulhatunk meg (feltételezhetően egy kölcsönösen fájdalommentes folyamat), hanem például úgy, hogy a kórház orvosai összeroppantják a koponyáját, vagy leszakítják a végtagjait és megölik. A többségünk, úgy gondolom, ezt határozottan negatívabb erkölcsi megítélésben részesítené. Így tehát a párhuzam csak akkor áll meg, ha az abortusznak olyan módszereiről beszélünk, amelyekben a lecsatlakoztatással analóg eljárással dolgoznak — ilyen előfordul, például amikor bizonyos (tudomásom szerint ritka) esetekben a magzat eltávolítása előtt a köldökzsinór elvágásával megszüntetik a túléléséhez szükséges feltételeket.

Fölvetülhet sokakban az ellenvetés: ha a hegedűművész öntudatlan, akkor nem mindegy, milyen módon veszíti életét? Azt hiszem, de igen: ha egyáltalán nem érez fájdalmat, akkor az ő szempontjából nem számít, hogy hogyan hal meg. Viszont ezzel eljutottunk még egy pontra, ahol az analógia sántít: mennyiben tekinthető öntudatlannak a magzat? Az abortusz tekintetében valószínűleg ennek a legrelevánsabb aspektusa az, hogy érez-e fájdalmat. Erre a válasz nyilvánvalóan függ a terhesség stádiumától, és az orvostudományban a magzati fájdalomérzékelés kialakulásának időpontja szakmai vita tárgya: míg egyesek szerint ez a harmadik trimeszter elejére esik, mások amellett érvelnek, hogy már a második trimeszter folyamán, jóval a harmadik kezdete előtt megjelenhet.2 Mindenesetre kijelenthetjük, hogy amennyiben a szóban forgó magzat érez fájdalmat, az határozottan gyengíti az analógiát.

Hol tartunk most az érvelés elemzésében? Megállapítottuk, hogy a gondolatkísérlet csak akkor állítható a szükséges mértékben párhuzamba a terhességgel, ha az nemi erőszakból fakad (esetleg felelőtlen vagy véletlen teherbe esésnél, bár én ezt határozottan vitatom), és a magzat vagy még nem érez fájdalmat (tehát kb. a teljes terhesség első felében van), vagy pedig egy bizonyos, jelenleg ritkán alkalmazott típusú eljárással lenne eltávolítva.3 Ezek a korlátozások szerintem súlyosan gyengítik Thomson érvét, de egy fontos eltérést még nem említettünk.

Az egyik legnagyobb, ám egyben filozófiailag legnehezebben kifejthető különbség a hegedűművész és a magzat esete között, hogy szülő-gyermek kapcsolatban áll-e a fenntartó és a fenntartott személy. Kiskorúak bűncselekményéért a szüleiket vonják felelősségre (és nem teljesen másik nagykorú személyeket), a gyermekek gondozását elsősorban a szülők felelősségének tekintjük, és a gyermekeire irányuló büszkeségre is ők tartanak jogot (időnként akkor is, amikor az még nem a nevelésük érdeme, pl. születéskor). Hogy pontosan mi hozza létre azt a szülő-gyermek kategóriát, ami különleges erkölcsi kötelezettségekkel és jogokkal jár, vitatott — különböző elméletek szerint ez lehet a létrehozásukban jelen lévő oksági viszony, a genetikai kapcsolat, vagy valamiféle kimondott vagy hallgatólagos beleegyezés (a szülő részéről).4

Jelenleg azonban nem tartom feladatomnak ezen nézetek részletes elemzését, erre nincs is szükség egészen addig, ameddig a terhes anyát a magzat szülőjének elfogadjuk. Az ugyanis világos, hogy a szülőnek több kötelessége van a gyermeke felé, mint más gyermekek, és, még inkább, más felnőttek felé, elsősorban a gondoskodás és a nevelés területén. Ez véleményem szerint jelentős, talán a legjelentősebb eltérés a gondolatkísérlethez képest, amelyre ennek figyelembevételével nem teljesül az, hogy a legtöbb erkölcsileg releváns tekintetben párhuzamba állítható az abortusz kérdésével, így érvként nem tulajdoníthatunk neki számottévő erőt.

Lecsatlakoztathatnánk a hegedűművészt?

Emlékezzünk vissza, hogy hogyan lesz a gondolatkísérletből érv! Egyrészt a gondolatkísérleten belül teszünk egy megállapítást (itt: a hegedűművészt erkölcsileg megengedhető lecsatlakoztatnunk magunkról), majd ezt azzal az állítással összekötve, hogy a gondolatkísérlet kellőképpen párhuzamba állítható egy valós szituációval, eljutunk a konklúzióig (itt: a magzat eltávolítása erkölcsileg megengedhető). Ez logikailag teljesen korrekt, és eddig a párhuzam erősségét kritizáltuk — ennek során azonban végig elfogadtuk, megkérdőjelezés nélkül, hogy a gondolatkísérleten belüli megállapítás helyes. Ezt szeretném most megvizsgálni: valóban lecsatlakoztathatnánk a hegedűművészt?

A válaszadással való próbálkozás rávilágít egy alapvetőbb problémára: honnan szerezhetünk megbízható erkölcsi értékítéleteket? A mai angolszász erkölcsfilozófusok (mint Thomson) elsődleges válasza erre az, hogy az erkölcsi intuícióink (kb. megérzéseink) által. Ez az elképzelés azt állítja, hogy megfelelően összeállított gondolatkísérletekkel az emberek viszonylag általános egyetértésben hoznak morális ítéleteket adott helyzetekről, és ezekben az ítéletekben jó okunk van (normál körülmények mellett) megbízni, hasonló módon ahhoz, ahogyan az érzékszerveinkben is megbízunk.

Valóban így van ez? Először megpróbálok a szakaszcímben feltett kérdésre a Biblia alapján válaszolni, majd az eredmények fényében néhány módszertani konklúziót levonni.

Ne ölj! — Mózes 2. könyve 20,13; Mózes 5. könyve 5,17

A Tízparancsolat egyikeként a „ne ölj!” a keresztény erkölcs egyik triviális alapja. De mit jelent ez pontosan? Az élet kioltása minden esetben ezen utasítás megszegésének számít? Valószínűleg nem, hiszen szintén a mózesi törvény részeként Isten bizonyos bűnöket halálbüntetéssel szankcionál, illetve egyes esetekben az Ószövetségben háborúra utasít. Nem gondolhatjuk, hogy akik ezekben a helyzetekben engedelmeskedtek az isteni parancsnak, azok eközben egy másikat megszegtek. A Törvény máshol számos jobban meghatározott esetet helyez ebbe az „ölés” kategóriába, amelyeket ma leginkább „gyilkosságnak” neveznénk (4Mózes 35,9–30). Mindenesetre bár ez a parancsolat kulcsfontosságú erkölcsi alapelv, úgy látszik, az Ószövetség nem ad elegendő támpontot ahhoz, hogy a gondolatkísérletünkre alkalmazni tudjuk. További szempontokért az Újszövetséghez kell fordulnunk.

Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert ez a parancsolat: „ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd a másét”, és bármi más parancsolat ebben az igében foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése. — Pál apostol levele a rómaiakhoz 13,8–10

Pál apostol szerint tehát a törvény betöltése a szeretet, a szeretet pedig „nem tesz rosszat a felebarátnak”. Itt már el kell gondolkodnunk, hogy ez mit jelent az eddig vizsgált kérdésre nézve. Rosszat teszünk a hegedűművésszel, ha lecsatlakoztatjuk magunkról? Mondhatnánk, hogy csak valamilyen jót, amelyet önkéntesen tehetnénk vele, nem teszünk — ez önmagában még nem jelenti azt, hogy bűnt követünk el. Ezt a különbséget hangsúlyozza Thomson is a cikk elején idézett gondolatkísérletében: „Erkölcsi kötelességed elfogadni ezt a helyzetet? Kétségkívül nagyon szép lenne tőled, ha megtennéd, igazán nagy kedvesség. De kötelező elfogadnod?” De vajon mit állít erről a Szentírás?

Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. — Jakab levele 4,17

Jakab apostol teljes levelében tétlen, elkényelmesedett, könyörtelen hívőkkel vitatkozott, felszólítva őket a jó cselekedetekkel teli életre. Ennek a gondolatmenetnek a vége felé olvasható a fenti mondat. Mit kezdjünk vele? Nagyon úgy tűnik, hogy itt a Biblia tagadja azt az implicit megkülönböztetést, amit Thomson alkalmaz: a jó cselekedet elmulasztása és az erkölcsileg elítélendő cselekedet közöttit. Így tehát ha egy bizonyos erkölcsileg pozitív tettet nem teszünk meg, pedig lehetőségünk lenne rá (kivéve, ha a mulasztás mellett még több erkölcsi pozitívum okozása érdekében döntünk), akkor ez a mulasztás — bibliai szempontból — erkölcsileg elítélendő, vagyis bűn.

Konklúziók

Judith Jarvis Thomson az abortusz megengedhetősége melletti érvét a következőképpen önthetjük formális alakba:

  1. Ha a hegedűművész lecsatlakoztatása erkölcsileg megengedhető, akkor az abortusz is az.
  2. A hegedűművész lecsatlakoztatása erkölcsileg megengedhető.
  3. Tehát az abortusz erkölcsileg megengedhető.

Az érv logikailag ún. modus ponens típusú, amelyben ha az első két állítás (premissza) igaz, a konklúzió elkerülhetetlenül következik. A cikkben eddig megvizsgáltuk sorban a két premisszát, és arra jutottunk, hogy nem állják meg a helyüket: az első premissza igazát alátámasztandó párhuzam a két szituáció között túl gyenge; a második premissza pedig a Biblia tanítása szerint valószínűleg hamis. Tehát Thomson érve nem állja meg a helyét.

De azt hiszem, az eddigi gondolatmenetből ennél alapvetőbb megállapításokat is leszűrhetünk. Gondoljunk vissza arra, hogy milyen alapon vizsgálta Thomson és mi a második premisszát! Az erkölcsi intuícióit alapul véve tudatosan felnagyította a gondolatkísérlet egy aspektusát (a csatlakoztatottság időtartamát), majd megállapította, hogy azt az állítást, hogy erkölcsi kötelességünk a csatlakoztatottság fenntartása, „felháborítónak” tartanánk — ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg nem igaz.

Azonban az erkölcsi ismeretelmélet, vagyis hogy mi alapján tudjuk megítélni különböző tettek erkölcsi státuszát, erősen függ az általunk elfogadott világnézettől. Amennyiben a világról egy alapvetően materialista felfogásunk van, vagyis a fizikai valóságon kívül másfajta létezőket nem fogadunk el, nehéz számot adnunk az objektív erkölcsi kategóriák létezéséről, és hasonlóan nehéz megindokolnunk azt, hogy a természetes kiválasztódás és véletlen mutációk (vagyis az evolúció) során a túlélésre kifejlődött gondolkodásunk erkölcsi megérzései miért tükröznék ezeket.

Keresztény világnézetben szemlélve a dolgokat, ezzel szemben, fel kell ismernünk az írott isteni kijelentés szerepét minden témakör vizsgálatában, különösen az erkölcsiekben. Hiszen ha a Szentírást Isten kijelentésének tartjuk, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy egyrészt a tartalma igaz, másrészt pedig hogy az az Isten, aki a szöveget ihlette azért, hogy kommunikáljon velünk, gondoskodik arról is, hogy őszinte és alapos tanulmányozással megérthessük a tartalmát. Ezen túl a Biblia kulcsfontosságú megállapítást tesz a nem hívők erkölcsi megérzéseiről is:

Ezért [az Istent elutasító embereknek] nincs mentségük, mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották mint Istent, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és sötétség borult oktalan szívükre. Akik bölcseknek mondják magukat, bolonddá lettek… És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak, hogy azt tegyék, ami nem illik. — Pál apostol levele a rómaiakhoz 1,20b–22.28

Pál lesújtó diagnózisában kijelenti, hogy azoknak, akik nem Istent imádják, a gondolkozását hiábavalóság, sötétség és bolondság jellemzi. Fontos megjegyeznünk, hogy ezek (vagy legalábbis egy részük) a Bibliában elsősorban erkölcsi kategóriák: a bolond nem unintelligens, hanem nélkülözi az Isten ismeretéből származó erkölcsi ítélőképességet, mert elutasítja annak forrását. A megbízhatatlan gondolkodásuk elsősorban azt okozza, hogy nem illő dolgokat tesznek, mindez pedig egy szétválaszthatatlanul, egyszerre intellektuális és morális döntésből fakad, mégpedig a megismert Isten elutasításából.

Mire számíthatunk ezen kijózanító bemutatás után? Nos, arra mindenképpen, hogy ha nem keresztény gondolkodók vitás és érzékeny erkölcsi kérdésekben a morális intuícióikra hallgatnak, minden okunk megvan a bizalmatlanságra, és önnön tökéletlenségünk ismeretében saját megérzéseinket is a Szentírás kijelentésének kell alárendelnünk. Valóban igaza volt Salamonnak, amikor ezt mondta:

Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg. — Példabeszédek könyve 1,7


  1. J. J. Thomson: A Defense of Abortion. Philosophy and Public Affairs 1(1), 1971. 47–66., itt: 48–49. o. Saját fordítás, valamiért tegeződve.

  2. Az előbbi állásponthoz ld. S. J. Lee et al.: Fetal Pain: A Systematic Multidisciplinary Review of the Evidence. JAMA 294(8), 2005. 947–954. o. Utóbbihoz ld. K. J. S. Anand és B. Clancy: Fetal Pain? Pain: Clinical Updates 14(2), 2006. 1–4. o. A huszadik heti fájdalomérzékelés melletti bizonyítékokat gyűjti össze a Doctors on Fetal Pain weboldal. A kutatók többsége valószínűleg a harmadik trimeszter eleji álláspontot támogatja.

  3. Egy lábjegyzet erejéig megjegyezném, hogy az analógia természetesen csak addig áll meg, ameddig a magzat nem lenne életképes az anya teste nélkül — de ez viszonylag magától értetődő, és az abortusznak ezt a határát számos ország (pl. az USA) jogi szabályozása figyelembe veszi.

  4. Bővebben ld. E. Brake és J. Millum: Parenthood and Procreation. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy, szerk. E. N. Zalta, 2013. Különösen a 4–5. pont. Továbbá: M. W. Austin: Rights and Obligations of Parents. In: Internet Encyclopedia of Philosophy, szerk. J. Fieser és B. Dowden, é. n.

Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint
Megosztás:

5 comments on “Megengedhető az abortusz? A hegedűművész-érv

  1. Az érvelés egyetlen pontjával kapcsolatban tennék fel kérdést:
    „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. — Jakab levele 4,17”
    Ki mondja meg, hogy a magzatnak és az anyának mi a jó/jobb?

    1. Szia Andris!

      Jó a kérdés, de ha megnézed, én ezt a mondatot nem az abortusszal, hanem a hegedűművészes gondolatkísérlettel kapcsolatban idéztem. Azt hiszem, az viszonylag egyértelmű, hogy a hegedűművésznek az a jó, ha csatlakoztatva maradhat hozzánk, és kilenc hónap után meggyógyulva élheti tovább az életét. Erre nyugodtan mondhatod, hogy szerinted az abortusz más helyzet, de a cikkben elemzett érvelés pont a két helyzet párhuzamosságán alapszik, tehát ha ezt te elutasítod, akkor más érvek alapján kéne beszélgetnünk. Ettől persze a kérdésed jogos, a fenti poszt pedig önmagában nem cáfolja az abortusz megengedhetőségét – csak egy amellett gyakran felhozott érvet igyekszik.

      1. Értem, de nem értek egyet azzal, hogy egyértelmű lenne.
        Tegyük fel, hogy a hegedűművész és a én is üdvösséget nyert hívők voltunk az esemény bekövetkezte előtt.
        A 9 hónap/év eredménye lehet az,
        hogy mindenki vidám, megmenekült egy ember a haláltól, és hálát adunk a Teremtőnek.
        Ugyanakkor lehet a következő is: mindketten depresszióba esünk (akár a korlátozás miatt), és megtagadjuk Istent és ezáltal a pokolba kerülünk. (Ha az üdvösség elveszíthető, de erről nem tudok biztosat. Talán lehet, hogy szélesebb körű vizsgálatot igényel a téma, talán az abortusz esetén is.)
        Egyik esetben két lélek nyer üdvösséget, másik esetben két lélek nem nyer üdvösséget.
        Ezek alapján jogos a kérdés, hogy mi a jó a hegedűművésznek és nekem?

        1. Értem, Andris, az ellenvetésedet. Három gondolat:
          1) Szerintem az üdvösség nem elveszíthető. Erről írtam az előző két cikkemet.
          2) A hegedűművészes sztori rendszerint szekuláris filozófiai körökben jelenik meg, úgyhogy az ellenpéldád nagyon sajátos helyzetet vázol fel.
          3) Abban viszont igazad van, hogy a tettek következményeit nagyon bonyolult előre megbecsülni. Éppen ezért a „jót tenni”-t szerintem elsősorban nem is a következményekre nézve kell értenünk, hanem a tettek önmagában hordozott értékére (pl. a Biblia szerint a meg nem bocsátás rossz, az elesetteken segítés pedig jó). Ezt időnként úgy is meg szokták fogalmazni, és ezzel úgy-ahogy egyetértek, hogy a bibliai etika inkább deontológiai, mint teleológiai.

Hozzászólás a(z) Békefi Bálint bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.