A Biblia tévedhetetlensége
nov 25, 2016 ApologetikaBiblia Nincs hozzászólás

Mi a tévedhetetlenség?

Az evangéliumi kereszténység hitének egyik sarokpontja a Biblia ún. tévedhetetlensége. Vitatható a kifejezés szerencsés volta, hiszen egy lehetőség tagadásaként van megfogalmazva: lehetetlen, hogy a Biblia tévedjen. Mindenesetre mind a magyar, mind a nemzetközi teológiai körökben valami hasonló megfogalmazás terjedt el, így én is ezt fogom alkalmazni. De mit is fejez ez ki?

Legegyszerűbben a következőt: minden, amit a Biblia állít, igaz. Ezt a Biblia ihletettségének egy olyan felfogása indokolja, ami szerint mindent, amit a Biblia állít, azt Isten állítja, hiszen a Biblia Isten szava. Isten pedig nem hazudik, így látható, hogy ebből hogyan következik a tévedhetetlenség tana. Azonban valaki felhozhatja az ellenvetést: „de hát a Biblia azt is állítja, hogy nem létezik Isten!” Bizonyos értelemben igaza is van, hiszen a 14. zsoltár elején ezt olvassuk: „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!” Persze valójában konkrétan ez az ellenvetés ritkán merül föl, de a példa mégis tanulságos: a Biblia teljes igazsága nem azt jelenti, hogy minden, ami a Bibliában le van írva, az igaz. Ez egy fontos különbségtétel, nézzük meg alaposabban.

Sok lelkes kereszténytől lehet hallani, hogy ők szilárdan hiszik, hogy a Biblia minden szava igaz. Míg a hitüket értékelem, ennek a hitvallásnak pontosan értelmezve nincs értelme. A Máté 1,1 utolsó szava ez: „nemzetségkönyve”. Ez igaz vagy nem? Arra próbálok rámutatni, hogy a szavaknak önmagukban nincs igazságtartalmuk. Lehetne erre az a válaszunk, hogy akkor mondjuk, hogy a Biblia minden mondata igaz. Azonban ez sem ilyen egyszerű: Jób könyvében például a nehéz sorsú, de istenfélő Jóbot meglátogatják a jó szándékú, de elég zavaros gondolkodású barátai, hogy tanácsot adjanak neki. A könyvben hosszan olvassuk ezeket a beszédeket, amit a barátok elmondanak, azonban a könyv végén Isten azt mondja ez egyiküknek: „Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint Jób, az én szolgám.” (42,7) Tehát Jób könyvében számos olyan mondatot olvasunk, több fejezetnyit, amik Isten szerint nem teljesen helyesek.

Mire vonatkozik akkor a tévedhetetlenség? Az elején úgy fogalmaztam meg, hogy mindenre, amit „a Biblia állít”.1 Látjuk, hogy ennek a megállapításához (ti. hogy mit állít a Biblia) sokszor gondos tanulmányozásra van szükségünk, és nem lehet egyszerűen minden szóra vagy mondatra vonatkoztatni: sokszor egész bekezdéseket, gondolatmeneteket, könyveket kell néznünk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a Biblia emberi szerzőinek és Istennek, a fő szerzőjének volt szándéka a Biblia szövegével, vagyis valamit el akartak mondani, valamit közölni szerettek volna, így tehát valóban van helyes értelmezése, jelentése a különböző bibliai szövegeknek. Érkezhet erre az ellenvetés:

„Hát, ha ennyire bonyolult a Biblia megértése, és annyi különböző értelmezése van, akkor nem is lehet megállapítani, hogy mit akart mondani. Tehát a tévedhetetlenség a gyakorlatban értelmetlen, hiszen úgysem tudjuk, hogy mi az isteni üzenet, amit igaznak kell elfogadnunk.”

Erre az egyébként érthető problémára a válaszom egy eléggé elméleti gondolatmenet, de azt hiszem, segíthet a kérdés elhelyezésében. Ha kiindulhatunk abból, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása, akkor látjuk azt, hogy a Bibliában Isten adott többek között törvényeket, próféciákat, történeteket (beleértve az evangéliumokat) és apostoli tanításokat. Ezek mind olyan „műfajok”, olyan szövegek, amiknek a célja a megértés, a tanulság levonása, a hit és az engedelmes reakció. Tehát ha látjuk, hogy mit tartalmaz a Biblia, és hisszük, hogy Isten nyilatkoztatta ki a szövegét, akkor muszáj belátnunk, hogy Isten azért adta a Bibliát, hogy megértsük. Ha ezek után belegondolunk abba, hogy Isten mindenható, akkor az az elképzelés, ami szerint Isten nagyon szerette volna, hogy megértsük az üzenetét, de egyszerűen nem sikerült érthetően kommunikálnia, képtelenség. Emellett persze az emberi korlátoltság miatt nincs mindenben tökéletes értelmezésünk, de bátran hihetünk abban, hogy a Bibliát keresztény közösségben, őszintén, alaposan és imádkozva tanulmányozó hívő a lényeges kérdésekben felismeri az isteni üzenetet.

Jézus és az apostolok Biblia-képe

Ezután a hosszú — bár még mindig csak a felszínt karcolgató — bevezetés után nézzük meg azt, hogy Jézus és az apostolok hogyan viszonyultak a Szentíráshoz — az ő esetükben persze még csak az Ószövetséghez. (Azt, hogy az Ószövetség mit mond önmagáról, most nem fejtem ki, de érdemes elolvasni a 119. zsoltárt.) Először nézzük meg, mint mond Jézus a hegyi beszédben:

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában. — Máté evangéliuma 5,17–19

Jézus itt tehát azt mondja, hogy a törvény és a próféták (vagyis az ószövetségi iratcsoportok; Lukács 24,44-ben a zsoltárokat, vagyis a harmadik csoportot is megemlíti) tanítását hivatott betölteni, és az egésznek be kell teljesednie a legapróbb részletig. Annyira fontosnak tartja ezt, hogy a törvényen végzett legapróbb változtatással kapcsolatban is komoly következményekre figyelmeztet. Ez azonban — gondolhatjuk — inkább csak a Szentírás tekintélyét és a különböző részeinek egyforma fontosságát hangsúlyozza, nem pedig az ihletettségüket vagy tévedhetetlenségüket.

De ha Máté evangéliumában továbbolvasunk, a 22,31–32a szakaszban a következőt találjuk: „A halottak feltámadásáról pedig nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek: »Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene«?” Jézus itt Mózes 2. könyvéből idéz, mégpedig úgy, mint amit Isten mondott (Mózes korában) a szadduceusoknak (Jézus korában). Tehát Isten mondott az ószövetségi korokban dolgokat a későbbi korok embereinek, de amit ő „mondott”, azt a későbbiek „olvassák”. Lehet, hogy ez így még nem meggyőző, hiszen amit Jézus idéz, az egy olyan ószövetségi szakasz, ahol maga Isten beszélt. Mi a helyzet azokkal a részekkel, amiket nem explicit módon Isten mondott? Ehhez Máté 19. fejezetéhez kell lapoznunk, és mivel itt nagyon fontos a pontos megfogalmazás, egy szó szerinti fordításból idézem:

Ő pedig válaszolt, ezt mondta nekik: nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfit és nőt alkotott? és ezt mondta: emiatt a férfi elhagyja az apját és az anyját és ragaszkodik a feleségéhez és ketten lesznek egy (hús)testté. — Máté evangéliuma 19,4–5 (Vida Sándor fordítása)

Itt Jézus a válással kapcsolatban kapcsolatban idézi Mózes első könyvéből az 1,27-es és 2,24-es szakaszokat. Azonban vegyünk észre egy apróságot! Azt mondja Jézus, hogy a Teremtő férfit és nőt alkotott, és aztán azzal folytatja, hogy „és ezt mondta” — a szövegkörnyezetből ítélve a Teremtő, vagyis Isten. Csakhogy Mózes könyvében az ezt követő mondatot („emiatt a férfi elhagyja…”) nem maga Isten mondja, hanem a történet elbeszélője, a könyv szerzője. Ez viszont azt jelenti, hogy Jézus az törvény szövegét — és nem csak azokat a részeket, amikben konkrétan Isten beszél — Isten szavának tartja.

Az apostolok tanítására áttérve két klasszikus szakaszt fogunk röviden megvizsgálni. Az egyik Pál apostolnál olvasható, a Timóteushoz írott második levélben:

…gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen. — Pál Timóteushoz írott második levele, 3,15–17

Itt Pál emlékezteti Timóteust bizonyos szent írásokra, majd a teljes Írást Istentől ihletettnek nevezi. Érdemes tudni, hogy míg az előbbi esetben a görögben egy tágabb értelmű szó áll (többes számban: grammata), a „teljes Írás” kifejezésben az „Írás” görögül grafé, ami az Újszövetségben körülbelül ötvenszer fordul elő, és minden alkalommal a Szentírásra utal. Ennek azért van jelentősége, mert egyesek vitatják a „teljes Írás Istentől ihletett” fordítást, és a következőt javasolják: „minden Istentől ihletett írás…”. Azonban ha tekintetbe vesszük a grafé jelentését, és a szövegkörnyezetben megfigyeljük, hogy Pál a Timóteus által olvasott „szent írásokról”, vagy egy azokat tartalmazó csoportról beszél, beláthatjuk, hogy ennek nincs nagy jelentősége: ezeket jellemzi úgy, hogy Istentől ihletettek.

Hozzávetőlegesen tudhatjuk, hogy Jézus, Timóteus és Pál idejében a „szent írások” közé azok a könyvek tartoztak amik a mai protestáns Ószövetséget alkotják.2 Pál ezeket két kifejezéssel jellemzi. Az első, hogy „Istentől ihletett”, görögül theopneusztosz. Ez a szó más, Pál kora előtti szövegekben keveset fordul elő, és az Újszövetségben is ez az egyetlen hely, ahol használják. Így a jelentésére vonatkozóan elsősorban magára a szóösszetételre kell támaszkodnunk: ez alapján valami olyasmit jelent, hogy Isten által kilehelt. Vegyük észre, hogy az inspirációnak vagy az ihletnek nem olyan képét kapjuk, mint amikor a mitologikus múzsa, egy élmény vagy egy táj megihleti a művészt, hanem maga a szöveg az, amit Isten lehelt ki. Ha ezek után megnézzük a második jellemzőjét: hogy Pál szerint mire hasznos az egész Írás („tanításra, meggyőzésre, helyreigazításra, az igazságosságban való nevelésre” — ismét Vida Sándor fordításából), látjuk, hogy nehezen állíthatná ezt róla, ha úgy gondolná, hogy tévedéseket tartalmaz.

Miután a páli szakasz vizsgálata nem sikerült túlzottan rövidre, a másikat, ami Péter második leveléből származik, tényleg csak egy bekezdés erejéig érintem. Itt ezt olvassuk: „Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.” (1,20-21) Itt Péter az „Írás” (grafé) próféciáinak mindegyikét a Szentlélek indíttatásának tulajdonítja, olyannyira, hogy az idézett szakaszt megelőző versben ezt írja: „egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet”. Ismerve a korabeli zsidók gondolkodásmódját nehéz lenne azt gondolni, hogy a Törvény ihletettségéről és igazságáról Péter kevesebbet gondolt volna, mint a prófétákéról, még ha itt csak az utóbbiakról beszél is.

De mi a helyzet az Újszövetséggel?

Jogos ellenvetésként érkezhet a megállapítás, hogy az újszövetségi utalások mind az Ószövetségre vonatkoznak — ebből hogyan akarom én levezetni az Újszövetség ihletettségét? A kérdésre válaszolva érdemes több dolgot megfontolnunk. Először is ismét idézek Péter apostoltól:

A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek – a neki adott bölcsesség szerint – szinte minden levélben, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére. — Péter második levele 3,15–16

Péter tehát ismerte Pálnak legalább néhány levelét, és ezeket hasznos írásoknak tartotta. De ennél többet is mond, hiszen azt mondja, hogy egyesek kiforgatják a leveleit, „mint más írásokat is” — tehát Pál leveleit is az „írások” közé teszi. Azonban itt ismét a grafé szó áll, tehát úgy tűnik, Péter Pál leveleit már a szent iratok között tartja számon.

Pál Timóteusnak írott levelében pedig ezt olvassuk: „Mert azt mondja az Írás: »Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és »Méltó a munkás a maga bérére«.” (5,18) Pál itt szintén az „Írásból” (grafé) hoz két idézetet: az elsőt Mózes ötödik könyvéből (25,4), a másodikat pedig Lukács evangéliumából (10,7). Hajlamos lehet a kritikus hozzáállású olvasó az utóbbit vitatni, hiszen Lukács evangéliuma nem keletkezhetett sokkal korábban, mint Pál levele, és meglepő lehet, hogy ilyen rövid idő után Pál Szentírásnak tartja — mégis az idézet gyakorlatilag betű szerint egyezik Lukáccsal, viszont sehol máshol nem található meg.3

Ezek a példák persze nem bizonyítják minden újszövetségi könyv kanonikusságát (azt, hogy a kánonhoz, vagyis a Szentírásnak tekintendő könyvekhez tartozik), de megmutatják, hogy már nagyon korán megjelent némelyiknek az Írásként való elfogadása. Ezen felül pedig érdemes belegondolnunk: ha Isten valóban ihletett egyes könyveket, másokat pedig nem, akkor már létezik objektíven a Szentírás kánona — a kérdés csak az, hogy azt az emberek milyen mértékben és mennyi idő alatt ismerik fel. Azonban ha visszaemlékszünk a korábbi érvelésre Isten kinyilatkozató szándékából és mindenhatóságából, beláthatjuk, hogy képtelenség, hogy ő adjon iratokat az egyház építésére, tanulásra, engedelmeskedésre, de aztán ne adja meg azoknak a fennmaradását, és ne vezesse a gondviselésével az egyházat a kánon felismerésében.

Mi van, ha mégsem tévedhetetlen a Biblia?

Sajnálatos módon számos teológus tagadja a Biblia tévedhetetlenségét, és az abban való hitet valamilyen reflektálatlan, primitív fundamentalizmusként jellemzi. Ezt sokan azzal igyekszenek illusztrálni, hogy felteszik a — nagyrészt költői — kérdést: mi van, ha mégsem tévedhetetlen a Biblia? A válaszuk erre: természetesen semmi drasztikus. Ezzel nem értek egyet, és hogy miért nem, azt nagyon jól elmagyarázza Millard Erickson:

Bármely teológiai állítás igazságának az elfogadására az az alapunk, hogy a Biblia azt tanítja. Ha arra jutunk, hogy a Biblia által tanított egyes (akár történelmi vagy tudományos témájú) állítások nem igazak, annak messzemenő következményei vannak. A továbbiakban nem fogadhatunk el más állításokat pusztán azon az alapon, hogy a Biblia tanítja azokat — nem azért, mert ezek az egyéb állítások meg lennének cáfolva, hanem mert nem lehetünk biztosak benne, hogy igazak. Vagy agnosztikusnak kell lennünk velük kapcsolatban, vagy találni valami mást, ami alapján elfogadhatjuk őket. Mivel elvetettük azt az elvet, hogy a Biblia minden tanítása szükségszerűen igaz, a puszta tény, hogy a Biblia tanítja ezeket az állításokat, nem elégséges alap önmagában arra, hogy elfogadjuk őket. Ettől még természetesen valaki hihet bennük továbbra is, de nem a Biblia tekintélye miatt.4

A keresztény világnézetnek sajátos jellemzője egy tekintélybeli és ismeretelméleti irányultság. Ebben a Bibliát Isten szavaként fogadjuk, és nem kétellyel, hanem hittel reagálunk rá. Azt tartjuk a hitünk — és minden igazság — egyetlen tévedhetetlen forrásának,5 hiszen amit a mindentudó Isten kijelent, az mindig biztosabb, mint amit a részleges tudással rendelkező ember kikutat vagy kikövetkeztet. Így nincs jogunk magunkat Isten kinyilatkoztatása fölé helyezni bírónak és megítélni, hogy a Biblia miben helyes és miben nem. Ehhez képest alapvető tekintélybeli és ismeretelméleti váltás az, ha a Bibliát egy tévedéseket és részigazságokat is tartalmazó iratnak tekintjük, amely fölött nekünk, esendő embereknek kell ítéletet mondanunk, hogy a búzát elválaszthassuk a konkolytól, és előássuk belőle Isten igazi szavát. A tévedhetetlenséget valló ismeretelméletben Isten az Úr. A tévedhetetlenséget tagadóban az ember.

Összegzés

Milyen következtetéseket vonhatunk le a fenti fejtegetésekből? Először azt, hogy keresztény hitünk fontos alappillére, hogy a Biblia minden tanítását úgy fogadjuk, mint amit maga Isten mond, és így biztosan igaz. A Biblia tanításainak megértése időnként nem egyszerű, de Isten kinyilatkoztató akaratának ismeretében nem is lehetetlen feladat. Másodszor azt, hogy a tévedhetetlenség tanítása önmagával következetes: magában a Bibliában is, többek között Jézus és az apostolok szavaiban, a Szentírásnak egy olyan képével találkozunk, amely szerint az Írás — mind az Ó-, mind az Újszövetség — teljes egészében Isten üzenete, és annak minden része a mi tanulságunkra íratott. Harmadszor pedig, hogy míg ebben a cikkben nem volt célom a Biblia tévedhetetlenségének bebizonyítása egy nem hívő számára, arra mégis igyekeztem rámutatni, hogy ez a keresztény világnézetnek egy kulcsfontosságú kitétele, és az elutasítása egy a Bibliával kapcsolatosan gyökeresen eltérő megközelítést eredményez. Ez utóbbinak az alátámasztását azért tartottam fontosnak, mert sok, a kereszténység nevében nyilatkozó teológus kétségbe vonja.

Zárásul emlékezzünk arra, hogy Jézus mire kérte az Atyját a tanítványaiért főpapi imájában (János 17,17):

„Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.”

További olvasnivaló

Ha valakit mélyebben is érdekelnek a fent taglalt kérdések, összeállítottam egy linkgyűjteményt Szabados Ádám kiváló blogjáról, a Divinity-ről, ahol ő számos kapcsolódó témát az itt lehetségesnél részletesebben, nagyon világosan és alaposan tárgyal.

Tévedhetetlenség

Kánon

Tekintély

Jó szívvel ajánlom továbbá Szalai András cikkét: A Szentírás mint kinyilatkoztatás.


  1. A tévedhetetlenség részletes és széles körben elfogadott meghatározásához ld. a Biblia tévedhetetlenségéről szóló chicagói nyilatkozatot. Nyomtatásban: R. C. Sproul: A Szentírás megismerése — A tévedhetetlenség magyarázata. KIA, 1994. 131–142. o. Online megtalálható magyarul két különböző fordításban itt és itt, angol eredetiben itt.

  2. Ennek a nézetnek az alátámasztásához ld. Roger T. Beckwith: The Old Testament Canon of the New Testament Church. Wipf and Stock, 2008.

  3. Az érv bővebb kifejtéséhez ld. Michael J. Kruger: First Timothy 5:18 and Early Canon Consciousness: Reconsidering a Problematic Text. In: L. F. Dow et al. (szerk.): The Language and Literature of the New Testament: Essays in Honor of Stanley E. Porter’s 60th Birthday. Brill, 2016. 680–700. o.

  4. Millard J. Erickson: Christian Theology. Baker Academic, 1998. 253. o. Saját fordítás.

  5. Nem tévedhetetlen igazságforrásként természetesen sok egyebet elismerünk.

Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.