Atyáinktól örökölt hiábavalóságok?
nov 11, 2016 BibliaGyakorlati teológia Nincs hozzászólás

A kereszténység különböző irányzatai amennyire egységesek Jézus megváltó művének elfogadásában és abban, hogy a legfontosabb döntés az ember életében, hogy hitre jusson abban, amit Krisztus tett érte a kereszten, annyira szerteágazóan értékelik a megváltás földi életre való gyakorlati hatását. Több olyan kiemelt igehely van a Bibliában, ahol a megváltás lényege tömören meg van fogalmazva, elsősorban keresztényeknek való üzenetekben, emlékeztető céllal. Például Péter apostol levele ezt visszhangozza: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk: az Ő sebei által gyógyultatok meg.” (1Pét 2,24) Az ún. „teljes evangéliumi” mozgalom sodorvonalába tartozó gyülekezetek az ilyen típusú kijelentéseket hajlamosak a szövegkörnyezetből kiragadva, és bármilyen biblikus írásértelmezési szabályt átlépve új megvilágításba helyezni. Konkrét tanrendszerek, könyvek szólnak arról, hogy a keresztények „már meggyógyultak” Jézus sebeiben a fizikai testükben, ezért ha mégis megbetegednének, akkor csak addig kell valamiféle „hittel” mantrázniuk ezt a tényt, amíg ez nem manifesztálódik a valóságban. Habár ez az ige is megérne egy bejegyzést, jelen írásomban egy másik ilyen igehelyre szeretnék rávilágítani, hasonló problémák miatt.

Péter első levelében az első fejezet 18-19. versében ezt olvashatjuk „…tudva, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak a drága vérén.” Ennek az igehelynek a pontatlan értelmezése két tipikus esetben vált elterjedté. Az első ilyen értelmezés elsősorban a már említett teljes evangéliumi mozgalomban jelenik meg erőteljesen, miszerint, ha a szüleinknek van egy olyan betegsége vagy betegségre való hajlama, mely genetikailag öröklődik vagy öröklődhet, akkor azt nem kell figyelembe vennünk, csak higgyünk abban, hogy minket megváltott Isten a szüleinktől való hiábavalóságokból, és a betegség eltűnik. A másik, inkább lelki természetű félreértelmezés a kereszténység szélesebb köreiben elterjedt, és arról szól, hogy napjaink pszichológiai ténye, miszerint a gyermekkorunkból egy csomó sérülést vagy helytelen beidegződött szokást, döntést és félelmet hozunk magunkkal a keresztényeknél nem működik. E bejegyzésben fel szeretném hívni a figyelmet mindkét értelmezés buktatóira amellett érvelve, hogy az igehely eredeti értelme teljesen másról szól valójában.

Mit akart mondani Péter ebben a részben?

Ha Péter első levelének első fejezetét végigolvassuk, világossá válik, hogy az apostol elsősorban az evangéliumot mutatja be, és kiemeli, hogy milyen következményei vannak a keresztény ember életében annak a ténynek, hogy üdvösséget nyert. Például újjászületett és hitre jutott (3-5. vs.) és hitbeli próbákon kell átmennie a földi életében (6-7. vs.). Péter kiemeli, hogy az evangélium üzenete az Ószövetségben gyökerezik, a próféták megjövendölték és a levél címzettjeihez Szentlélekkel felkent evangéliumhirdetők által jutott el (10-12. vs.). Az apostol a rész második felében kijelenti, hogy az üdvösség egy olyan érték a hívő ember számára, mely arra sarkallja őt, hogy engedelmes legyen Istennek és járjon életszentségben (13-16. vs.). Habár a címzettek korábban Jézust nem ismerve tudatlanul olyan kívánságok és vágyak szerint éltek, melyek nem voltak kedvesek Isten előtt, ma már nem kell így élniük, hiszen ismerik Isten akaratát. És itt jutunk el a vizsgált igehelyünkhöz: „És ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítél mindenkit cselekedetei szerint, félelemmel éljétek jövevénységetek idejét, tudva, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak a drága vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt ki lett választva, de az idők végén jelent meg értetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen” (17-20. vs.). Végül a rész azzal zárul, hogy az igazságnak engedelmeskedve képmutatás nélküli szeretetre tisztítsuk meg a lelkünket, mert a testünk elmúlik, de Isten beszéde megmarad örökké.

Péter apostol itt végig arra bátorítja a címzettjeit, hogy vegyék komolyan az üdvösség ajándékát, és a földi életüket szánják oda az Istennek való engedelmességre és a megszentelt életre, szakítva a korábbi istentelen vágyaikkal és szokásaikkal, melyek nem méltók többé a keresztény emberhez. A vizsgált igehelyünk is ennek az érvelésnek a része: ha szövetségben vagyunk a Mennyei Atyával Jézus Krisztus megváltó munkáján keresztül, akkor ne a testi szüleinktől örökölt Istentől elfordult életmódot kövessük, hanem szentelődjünk meg. A görög eredeti szó (patroparadotosz) atyai örökségként megszokott életvitelre utal, vagyis van egyfajta életmód, amitől a hívő embernek tartózkodnia illendő. Ez az életmód a teljes első fejezet kontextusában nem más, mint a bűnben élés, vagyis a bukott és Istentől elszakadt emberiség életmódja, amiből csak Jézus Krisztus kegyelmén át lehet megszabadulni. Ebből számomra az is következik, hogy az atyáinktól örökölt hiábavaló élet említésénél nem konkrétan a szüleinkre vagy a nagyszüleinkre kell gondolnunk, hanem az ősszülőkre visszavezethető eredeti bukott életre. Ez természetesen azt is jelenti, hogy egy keresztény szülőkkel rendelkező gyermek ugyanúgy megörökli e hiábavalóságokat testi és lelki értelemben, amíg bűnbocsánatot és újjászületést nem nyer Jézustól megtérésekor.

Mi a helyzet az öröklött betegségekkel?

Ahogy a bevezetőben említettem, az ún. teljes evangéliumi mozgalomhoz kötődő keresztények között megjelenik az a nézet, hogy a „teljes” megváltás a teljes testi gyógyulást is tartalmazza. Ez röviden annyit jelent, hogy ha egy keresztény ember beteg, akkor Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása, vagyis megváltó műve miatt joga van a gyógyuláshoz. Ebből következik, hogy amikor a vizsgált igerészünket olvassuk, akkor abba bele kell érteni, hogy Jézus drága vérén megváltott bennünket az ősöktől örökölt hiábavalóságoktól, melyekbe az örökölt betegségek is beletartoznak. Ez az állítás két szempontból pontatlan: egyrészt a Biblia ezt nem tanítja, másrészt egy tapasztalatlan, Istent még nem annyira ismerő hívőkben hatalmas sebeket okozhat.

Az első szempont igaz volta a Szentírás beható tanulmányozása által látható világosan. A bibliai kijelentés alapvetően nem foglalkozik a genetikailag öröklődő betegségekkel. Egyetlen halvány utalást lehet hozni az Ószövetségből, amikor Isten megígéri Izraelnek több ízben, hogy megbünteti az atyák bűnéért a fiaikat harmad- és negyedízig, ha ők is gyűlölik Istent (2Móz 20,5; 4Móz 14,18). Az egyik ilyen igében sem láthatjuk, hogy ez a büntetés a gyakorlatban mit jelent, de Jézus korában elterjedt az a nézet, hogy örökölt betegségek és születéstől látható fogyatékosságok azért vannak, mert az adott ember szülei bűnt követtek el Istennel szemben, és akár a gyerek folytatta ezt a bűnt. Ez a gondolat megjelenik János evangéliumában, amikor Jézus egy vakon született embert meggyógyít, és a tanítványok előtte megkérdezik, hogy ő vétkezett vagy a szülei (Jn 9,1-3). Jézus azt válaszolta, hogy nem erről van szó, csak azért vak születésétől fogva az ember, hogy Isten megmutassa a dicsőségét rajta, hogy eljön a Messiás és meggyógyítja. Természetesen attól, hogy ebben az esetben Jézus kizárta a „családi átkot”, attól más Izrael fia esetében ez előfordulhatott a fenti igék alapján. Összességében azt viszont mindenképp leszögezhetjük, hogy a Szentírásban nem látunk törekvést arra, hogy a családilag öröklött betegségek oka meg lenne magyarázva, és valódi gyógyír lenne rá. E betegségek léteznek, mióta az emberiség elhagyta a paradicsomot, és testünk halandóvá vált. Ebből nem következik az, hogy családi eredetű öröklött betegségek (pl.: magas koleszterinszint, vérnyomás, cukorbetegség, vesebetegség… stb.) nem gyógyulhatnak meg, sőt azt látjuk a Bibliában, hogy mind Jézus, mind az apostolok gyógyítottak betegségeket. Kérhetjük bátran és bizalommal Istent, hogy gyógyítson meg egy ilyen örökölt betegségből, és Isten ma is tesz természetfeletti megmagyarázhatatlan csodákat az ő dicsőségére. Mindeközben viszont fontos azt is látni, hogy a kereszten a lelkünk megváltása történt meg az örök kárhozatból, és az Újszövetség világosan tanítja, hogy a testünk megváltására csak a feltámadáskor kerül sor (Róma 8,19-23).

Ezzel el is érkeztünk a második szempontunkhoz. Számít az, hogy mit tanítunk, és mit képviselünk ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ha ugyanis egy olyan nem régóta hívő embernek mondjuk megszokásból ezt a pontatlan értelmezést, aki nem ismeri még jól Istent és a bibliai dolgokat, akkor ő arra fog számítani, hogy Isten biztosan meggyógyítja, az öröklött betegségeiből, hiszen már meg van váltva. Ahogy azonban telnek múlnak a hónapok és évek, és a hívő barátunk nem látja a legcsekélyebb jelét sem a gyógyulásának eljuthat olyan következtetésekre (nem ritka eset), melyek alapvetően rombolják az Istennel való kapcsolatát. Például biztos azért nem gyógyul meg, mert nincs elég hite, vagyis ezt az ígéretet nem tudja elég mélyen elhinni. Esetleg azt gondolhatja, hogy Isten hazudott, mert neki azt ígérte, hogy keresztényként már nem kell genetikai betegségekben szenvednie, de ezt az ígéretet az Úr nem tartotta be. Akár odáig is eljuthat a dolog, hogy azt hiszi, hogy a teljes Biblia hazugság, és a megváltás meg sem történt, mert ha megtörtént volna, akkor ő már rég meggyógyult volna.

Mi a helyzet a gyermekkori lelki örökséggel?

Mielőtt a nem teljes evangéliumi mozgalomban lévő keresztényként hátra dőlnénk, hogy mi ugyebár nem hiszünk ilyeneket, érdemes megnézni a vizsgált igénk lelki félreértelmezését is. Talán közismert, hogy a pszichológia, mint viszonylag fiatal tudomány és a keresztény teológia viszonya sok szempontból nem felhőtlen napjainkban. Ennek alapvető oka az, hogy mindkét terület foglalkozik az emberi lélekkel, annak sérüléseivel és helyreállítási lehetőségeivel. A keresztény teológus/lelkész a lelki tanácsadása közben világosan látja, hogy a valódi fő betegség a bűn, és az evangélium és az Istennel való helyreállt kapcsolat majd mindent meggyógyít az ember életében. A pszichológus (világnézettől függetlenül) az emberi lelki működés hibáinak gyökereit igyekszik feltárni, és valamilyen a szakmája által elfogadott, kísérleti úton igazolt megoldási módot igyekszik erre találni. Időnként a keresztény teológia (egyébként teljesen jogosan) megvádolja a pszichológiát, hogy a megoldási javaslatai Istennel való kapcsolat nélkül nem használnak, és e módszerek egyébként sem olvashatók ki a Bibliából. Ekkor természetesen a pszichológia hozza az adatait (sajnos teljesen jogosan), miszerint a páciensek jelentős hányada keresztény gyülekezetekben szedte össze lelki sérüléseinek túlnyomó részét. E viszony további elemzése messzire vezetne, de a témánk szempontjából most csak egy dologra fókuszálnék.

Pszichológusok régóta állítják, hogy van sok olyan felnőttkori szokásunk, berögződésünk vagy félelmünk, melyek radikálisan meghatározzák az életvitelünket és döntéseinket, és mindezeket olyan gyermekkori élményekből és traumákból hozzuk, melyeket nem dolgoztunk fel. Az a nehéz sokszor ezekkel a dolgokkal, hogy gyakran észre sem vesszük őket, hanem automatikusan hatnak tudat alatt addig, amíg más nem ad nekünk visszajelzést, vagy mi magunk el nem gondolkozunk azzal kapcsolatban, hogy bizonyos dolgokat miért is csinálunk? E gyermekkori traumák vagy berögződések elsősorban a szüleinkkel való kapcsolatunkon keresztül hatnak a lelkünkre, és a felnőttkorunkban sokszor észrevétlenül és feldolgozatlanul hatnak ránk. Véleményem szerint a pszichológiának ezzel a sok évtizedes megfigyelésével semmi probléma nincs, és nem is állít olyan dolgot, mely bármilyen módon támadná a keresztény hitet. Azonban, amikor ilyen kérdések beszédtémába jönnek, sok hívő automatikusan úgy reagál, hogy „márpedig ez badarság”, „nem hozok semmit a gyermekkoromról”, „nem hasonlítok apám/anyám habitusára” mert Jézus már megváltott engem a szüleimtől örökölt hiábavaló élettől.

Ahogy korábban már kifejtettem, az idézett igénk nem gyermekkori félelmekről vagy rossz szokásokról szól, hanem az ádámi természet Istentől elfordult életéről. De felmerül a kérdés, hogy újjászületett hívő emberben hathatnak-e gyerekkorból hozott, fel nem dolgozott beidegződések (pl.: megfelelési kényszer, konfliktuskerülés, irracionális félelmek)? Az Újszövetségben azt látjuk például az apostoli levelekben, hogy a keresztények sokszor figyelmeztetve vannak arra, hogy mivel újjászülettek, és többé nem bukott emberek, törekedjenek arra, hogy a régi rossz, istentelen szokásaikat hagyják el (Kol 3,5-17; Ef 4,22-28; Jak 1,21). Nyilvánvaló, hogy a gyermekkori traumákat és feldolgozatlan dolgokat tagadó keresztények is hisznek abban, hogy a megtérésük után nem váltak tökéletessé a cselekedeteikben, hanem egy hosszú és lassú megszentelődési folyamatban vesznek rész. Ebben a folyamatban egyre több bűnös szokással tudnak felhagyni, és Isten folyamatosan formálja őket. A gyermekkorban berögzült bizonyítási kényszer, beteges maximalizmus, határozatlanság, konfliktuskerülés és még sorolhatnám, mind olyan dolog, ami egy ponton túl az Istennel való járásunkat is negatívan befolyásolja, mert nem enged jó hitbeli döntéseket hozni. Itt nem arról van szó, hogy nem kell megváltoznunk ezekből, mert sajnos nehéz gyermekkorunk volt, mindenki értse meg. Inkább arra bátorít, hogy ha ezeket a dolgokat át tudjuk gondolni, akkor könnyebb legyőznünk őket, mintha elzárkóznánk előlük. Ha például tudom, hogy egy gyermekkori átélt trauma miatt nem tudok kapcsolódni érzelmileg az emberekhez, akkor felismerhetem, hogy ez nem én vagyok, hanem egy rossz beidegződés és Isten segít ebben megváltozni, hogy több szeretet kaphassanak a körülöttem élők.

Összegzésül

E bejegyzés célja eloszlatni két írásértelmezési pontatlanságot az 1Pét 1,18-19 versekkel kapcsolatban, melyek hívő emberek között viszonylag elterjedtek. Megvizsgálva az adott igehely szövegkörnyezetét és eredeti üzenetét arra jutottam, hogy Péter apostol emlékezteti a gyülekezetet a megváltásra, melyben Jézus drága vére volt az ára annak, hogy az embereket megmentse az őseiktől örökölt ádámi bukott természetük következményétől, az örök kárhozattól. Ez az igerész eredeti üzenetében soha nem állította, hogy a szüleinktől örökölt genetikai betegségektől vagy a szüleinktől átvett rossz lelki beidegződésektől az evangélium és a megtérés automatikusan megszabadítana. Isten nem ígért ilyet Péter e szavain keresztül, ezért ilyen váradalmakkal idézni, vagy hittel megvallani ezt a szakaszt egyszerűen tévedés.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.