Miért látszik Isten ma inaktívnak (2)?
dec 23, 2016 BibliaGyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Az előző bejegyzésben igyekeztem megvizsgálni a Szentírásban lévő csodák gyakoriságát, annak lehetséges hátterét és következményeit az életünkre. Láthattuk, hogy Isten időszámításában egyszer évszázadok telnek el minden különleges természetfeletti megnyilvánulás nélkül, majd ezután néhány évtized alatt hatalmas csodákat tesz az Úr. Ezek a sűrűsödési időszakok a hívők számára mindig sokkal izgalmasabban, mint a hitben kitartás csendes „sivatagjai”. Ebben a bejegyzésben szeretnék rávilágítani a „nem látom Istent munkálkodni” életérzés bennünk lévő lehetséges okaira, melyek segítenek átgondolni, hogy biztos Isten készülékében van-e a hiba. Azért választom az egyén nézőpontját, a szubjektív tapasztalatainkat, mert véleményem szerint ezek időnként nagyobb hatással vannak az életünkre, mint a Bibliában olvasott igazságok, és amikor mindezek ellentétbe kerülnek, akkor lelki viharba kerülünk. Ha felismerjük a szubjektív megítélésünk szerepét és hátulütőit, akkor talán könnyebben kilábalhatunk e viharokból.

Miért nem látom Istent munkálkodni napjainkban?

Egy egészséges bibliai látásmóddal rendelkező hívő ember számára elég nehéz akár csak logikailag arra a következtetésre jutni, hogy Isten ma egyáltalán nem munkálkodik a Föld nevű bolygón. Mégis emberek vagyunk, megkavarnak dolgok és bármilyen háttérből is jövünk, ez a kérdés aktuális lehet az életünkben. A következőkben öt olyan területet szeretnék megjeleníteni, amit érdemes átgondolnunk, mielőtt meggyőződnénk Isten teljes passzivitásában.

1. Isten munkájának helytelen meghatározása

Az egyik legkézenfekvőbb ok, amiért Istent ma passzívnak láthatjuk, hogy esetleg túl szűkre szabjuk azoknak a „tevékenységeknek” a listáját, melyről elfogadjuk, hogy Isten tette. Amikor ilyen időszakot élünk, akkor meglehetősen idegesítőnek hat, amikor más emberek azzal próbálnak bátorítani, hogy Isten munkáját mindenben megláthatjuk, ha körülnézünk a természetben, ha látjuk tavasszal virágozni a gyönyörű virágokat vagy a nyári naplementét. Egyik oldalról nézve sajnos ezeknek a mindenben Isten munkáját látó embereknek igazuk van. Jób könyvében Elíhú így beszél Istenről: „Ha csak magával gondolna, visszavenné magához lelkét és leheletét, egyszerre kimúlna minden test, és az ember visszatérne a porba.” (Jób 34,14-15) Valóban a Szentírás arról tanúskodik már a Teremtés Könyvétől kezdve, hogy az ember puszta biológiai léte is Isten benne lévő élő leheletétől működik, és ez független attól, hogy valaki hisz-e benne. Jézus azt mondja magáról, hogy „ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (Jn 5,26) Isten kivételes tulajdonsága, hogy Ő az élet végső birtokosa, és csak az aktív közreműködése révén élhet bárki is. Az a tény, hogy a bolygónk működik és emberek élhetnek rajta, Isten folyamatos munkájának következménye.

Az érem másik oldala természetesen nem elhanyagolható, hiszen gyakran hiábavalónak érezzük a puszta létezésünket, mert a lelkünk mélyén él egy vágy, hogy közelebbről láthassuk, tapasztalhassuk Istent, nem csak közvetetten a teremtett világon keresztül, hanem közvetlenül, személyesen is. Sok esetben ebben a személyes kapcsolatban is túlzott elvárásaink vannak. Ha velünk nem hétköznapi, általunk már természetfelettinek[1] tartott személyes istenélmény történik, akkor gyakran csak azt értékeljük igazán. A Biblia kijelentését komolyan véve azonban láthatjuk, hogy amikor egy Istentől teljesen elszakadt, bukott ember elkezdi keresni az Urat, el tudja hinni Jézus feltámadását, akkor már az Isten természetfeletti munkája. Más szavakkal, ha éppen kétségbeesve keressük Isten munkáját körülöttünk, és vágyunk arra, hogy történjen már valami bátorító, akkor már erről tudhatjuk, hogy az Örökkévaló aktívan vonzza a szívünket.

2. Tévtanítások hatása az életemre

Van egy mindenki által jól érzékelhető mozgalom a kereszténységen belül, ahol a zászlóra van tűzve Isten csodáinak várása. Természetesen a karizmatikus mozgalomról van szó, mely véleményem szerint nagyon sok területen megáldotta a gyülekezeteket, és a hatását gyakorlatilag ma már felekezeti korlátokat átlépve érzékelteti. A karizmatikus kereszténység nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Isten élő munkáját napjainkban ott láthatjuk, ahol az Apostolok Cselekedeteiben leírt jelek és csodák intenzíven működnek. Itt is láthatjuk a bizonyos érem egyik oldalán, hogy Isten felrázta az újkor keresztényeit a mozgalmon keresztül, és sokan újra elkezdtek hinni abban, hogy Isten ma is megteheti azokat a dolgokat, amiket az ősegyházban megtett. Ez egy csodálatos dolog, és mai napig nagyon sok gyülekezetben értékes, életre szóló változásokat hozott.

Az érem sötétebbik oldala viszont az, hogy egy ilyen mozgalom a saját nagy felfedezését óhatatlanul túl tudja hangsúlyozni. Sok olyan gyülekezeti formáció jött létre, ahol a hitéleti gyakorlatban, az igehirdetésekben és az Istennel való személyes kapcsolat értékelésében is a jelek és csodák keresése túl van hangsúlyozva. Az Újszövetséget végigtanulmányozva láthatjuk, hogy Isten e természetfeletti munkái mindenhol ott voltak, mégis a hangsúly Jézuson és a benne kapott bűnbocsánaton van. Emellett sokkal nagyobb hangsúlyt tesznek az apostolok a leveleikben a megszentelődésre, a hitben kitartásra és Jézus visszavárására, mint a jelek és csodák folyamatos kérésére. Összességében tehát bárki meg tudja vizsgálni, hogy milyen témákról szól az újszövetségi kinyilatkoztatás diskurzusa, és milyen témákat hall a saját gyülekezetében. Hogyha adott témák (a karizmatikus mozgalom esetében Isten csodái) túl gyakran kerülnek elő, míg mások alig, akkor hangsúlyeltolódásról van szó. Ha valaki éveken keresztül egy ilyen eltolódott hangsúlyú közösségben éli a hétköznapjait, akkor az érdemben meghatározza az istenképét. Ebből pedig az következik, hogy ha Isten éppen szenvedésen, súlyos döntések fájdalmas meghozatalán, vagy akár emberi vagy családi tragédiák között vezeti át az életét, azt is gondolhatja, hogy az Úr elhagyta őt, vagy azt, hogy az eddigi tapasztalatai átverték, és nem is létezik Isten. Ilyenkor érdemes elolvasni a Szentírás szenvedésekről szóló részeit is (Jób, 90. zsoltár, szenvedő zsoltárok), vagy emlékeznünk Pál apostol szavaira: „sok nyomorúságon át kell bemennünk Isten országába” (ApCsel 14,22b). Isten az Ő embereit élő módon és nagy változásokon át vezette olykor teljes némaságban és nyomorúságok között is – ez az igazság.

3. Megharagudtam Istenre

Kikerülhetetlen tapasztalat, hogy életünk különböző időszakaiban megharagszunk Istenre. Ha már régóta vagyunk Jézus tanítványai, már biztos számtalanszor kerültünk bele olyan helyzetbe, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy mi elképzeltük. Ilyenkor persze azonnal eszünkbe jut az Örökkévaló felháborító tulajdonsága, miszerint Ő mindenható, vagyis bármit megtehet. És le is vezetjük, hogy most nem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztük, pedig szövetségben vagyunk elvileg a Mindenható Istennel, szóval az aktuális helyzetünkben Isten nem segített meg minket. Persze szépíthetjük a helyzetet azzal, hogy egyszerűen csak nem avatkozott bele a dolgok menetébe, de hát Ő nyilván tudja, hogy a mi kis szívünknek milyen fontos a szituáció, úgyhogy ha igazán jóindulattal lenne irántunk, akkor csekélység lett volna a részéről úgy kanyarintani az eseményeket, hogy minket boldoggá tegyen. Ha e gondolatokkal elég hosszan és makacsul sikerül behergelni magunkat, akkor már nem is vagyunk távol attól a következtetéstől, hogy Isten vagy mégsem létezik, vagy ha van, akkor minket biztos nem szeret személyesen.

Nemrég hallgattam egy ateista filozófus előadását, aki hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Ha létezik egy jó, velünk törődő Isten, akkor miért nem törődik maradéktalanul velünk? Számomra tiszteletre méltóan azt is megfogalmazta, hogy persze lehet az ember büszke, de hát miért kellene a jóhiszemű kereső embereket mindig büszkeséggel vádolni, ha nem találják meg Istent? De valójában sajnos pontosan ez a helyzet. A Szentírás egyértelmű tanítása, hogy az ember az ősbűn óta végtelenül büszkévé és önközpontúvá vált egy olyan világegyetemben, amelynek a központja ’sajnos’ nem az ember. Teljesen mindegy, hogy ateisták vagy újjászületett hívők vagyunk, a szívünk mélyén haragszunk Istenre, ha nem jönnek össze a dolgaink. Amikor épp haragszom Istenre valami kudarc miatt, akkor ő gyakran eszembe juttatja János apostol szavait: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala.” (1Jn 4,9) Ha nem veszem észre, hogy életem igazi nagy tétje a kereszten eldőlt, hogy az igazi súlyos élet-halál kérdést Isten már megoldotta számomra, akkor ostobává válok. Ilyenkor buta módon haragszom, és elhiszem, hogy ha az életemben valami nem jön össze, akkor az nagy dolog, az örök üdvösségem, amit Jézus megszerzett nekem, az pedig most jelen pillanatban lényegtelen, mert nem tudom gyakorlati hasznát venni. Szóval nem az a kérdés, hogy haragszunk-e időnként Istenre, hanem merünk-e szembenézni a büszkeségünkkel, amikor kijózanít minket az értékes és értéktelen dolgokkal kapcsolatban.

4. Bálványimádás

A bálványimádás egy olyan hajlam, ami minden emberben benne van. Ha azt látjuk, hogy bajban van az életünk, akkor mindig keresni akarunk valami jól működő, instant megoldást, ami azonnal enyhülést hoz a fájdalmainkra. E folyamat iránya mindig az, hogy Isten keresését felcseréljük valami másnak (régen idegen istenségeknek, ma filozófiáknak, és mindenkor a pénznek) a keresésére és imádatára. Ez alatt azt értem, hogy az életünk teljes jövőképét és reménységét ebbe a dologba vetjük. Érdekes látni Jeremiás próféta könyvének a végén, amikor Júda népe már túl van Jeruzsálem pusztulásán (vagyis minden beigazolódott, amit Jeremiás az Úr nevében mondott) Egyiptomba költözik és bálványokat imád. Jeremiáson keresztül Isten így szólt hozzájuk: „Miért követtek el ilyen nagy gonoszságot a magatok kárára, amely miatt kiirtanak Júdában férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, és még maradékotokat sem hagyják meg?! Hiszen bosszantotok engem kezetek csinálmányaival, és más isteneknek tömjéneztek Egyiptomban, ahová jöttetek, hogy itt lakjatok mint jövevények. Emiatt kiirtanak benneteket, átkozottak és gyalázatosak lesztek a föld valamennyi népe között. Talán elfelejtettétek őseitek gonoszságát, Júda királyainak és feleségeiknek gonoszságát, a magatok és feleségeitek gonoszságát, amelyet Júdában és Jeruzsálem utcáin követtek el? Nem alázkodtak meg a mai napig sem, nem féltek, és nem éltek törvényem és rendelkezéseim szerint, amelyeket nektek és őseiteknek adtam.” (Jer 44,7-10) A nép válasza igen tanulságos: „Nem engedelmeskedünk neked abban, amit az Úr nevében hirdettél nekünk, hanem mindazt megtesszük, amit kimondtunk: tömjénezünk az ég királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki, ahogyan tettük mi és atyáink, királyaink és vezetőink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin. Mert akkor jóllaktunk kenyérrel, jó dolgunk volt, és nem kerültünk veszedelembe. De amióta abbahagytuk a tömjénezést az ég királynőjének, és nem mutatunk be neki italáldozatot, azóta mindenben szűkölködünk, fegyver és éhínség miatt pusztulunk.” (Jer 44,16-18)

A bálványimádás teljesen vakká tudja tenni az embert: a Júdából érkező maradék nép meg volt róla győződve, hogy az Úrtól már nem számíthatnak semmilyen aktivitásra, segítségre, ezért a túlélésük záloga a bálványaik, akik majd reményt és jövőt adnak nekik. Kerülhetünk olyan élethelyzetbe, amikor azt vesszük észre magunkon, hogy Istent passzívnak látjuk, már nem is keressük, de közben más, istentelen dolgokat teljes lelkesedéssel folytatunk, mert úgy látjuk, végre valaki segít. Ilyenkor nem árt tudni, hogy Isten passzivitásának oka a bűnünk, ezért szükséges megváltoztatni a gondolkodásunkat és életvitelünket.

5. Lelki fáradtság

Végül érdemes mindenképpen megemlíteni azt a tényt, hogy van olyan időszak az életünkben, amikor a sok elvégzendő feladatunk miatt túlhajszoljuk magunkat, és úgy érzékeljük, hogy a munka, a programok, sőt maga az élet is csak pörög, mi pedig nem találjuk sehol Istent. Talán erre az életvitelre a férfiak hajlamosabbak, ez a fajta túlvállalás és hajszoltság a gyülekezetben dolgozó ún. „teljes idejű szolgáló” embereket ugyanúgy megkísérti, mint a más hivatással rendelkezőket. Amikor az életünkben már nincs megállás, nem tudjuk végiggondolni, hogy mit miért csinálunk, vagy a fáradtság és sok munka miatt már Istent sincs idő keresni, akkor elérkeztünk egy pontra, amikor összeomlunk lelkileg a terhek alatt. A kiégett embert pedig nem érdekli, hogy Istennek milyen terve van vele, merre halad az élete, csak egy dolog van, ami számít: mindenki hagyja békén pihenni. Véleményem szerint nem elítélendő ez a dolog, és aki ezen a ponton van, az tényleg csak egy nagyobb pihenés után tud nekiindulni újra az életnek. Jó azonban tudni, hogy a lelki fáradtságunkon át látott világ mindig torzabb a valóságnál, Isten munkálkodik attól függetlenül, hogy mi esetleg rossz döntések sorozatával kiégettük az életünket.

Pál apostol a keresztény életünket egy versenypályaként látja: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27) Már az ókor óta köztudott, hogy ha valaki élsportoló akar lenni, annak nagyon sok területen be kell tartani étkezési, edzési szabályokat, azért, hogy a testének izomzata alkalmas legyen erre a szerepre. Az apostol ezzel a példával jól szemlélteti a lelki életünket, hiszen nekünk is önmegtartóztatásra van szükségünk ahhoz, hogy a lelkünk edzésben legyen és alkalmas maradjon Jézus követésére. Itt az önmegtartóztatás nem csak a bűnről szól, hanem minden olyan „jó” dologról, ami időt és energiát vesz el azoktól a tevékenységektől, melyek lelkileg fitten tartanak. Nagy igazság, hogy ha valaki túl sok munkának vagy „szolgálatnak” szánja oda magát, az kiveszi Isten erejét az életéből. Szükséges nemet mondanunk dolgokra ahhoz, hogy legyen olyan időnk Istennel, ami csak Róla és rólunk szól, ahol valóban rendszeresen a személyes közösségünket ápoljuk vele. Ha valaki sokat szolgál (személyes tapasztalat), eljuthat arra, hogy az imái és bibliai kutakodásai szinte csak arra koncentrálnak, hogy más embereknek bátorítást nyújthasson velük. Jó megszívlelni Pál tanácsát: ha én megélem az Úrral való kapcsolatom személyes mélységeit, vagyis egészséges keresztény vagyok, akkor bátran prédikálhatok másoknak. Ekkor észre fogom venni, hogyan munkálkodik Isten a saját életemben és másokéban. Ha viszont az igazságot mondom, teszem a helyes dolgokat, de közben nem látszik az életemen, hogy milyen jó nekem Jézussal, akkor olyan vagyok, mint egy tankönyv a kereszténységről, és arra senki nem kíváncsi.

 

[1] Sajnos a személyesen Istennel átélt, természetfelettinek érzékelt élményeink szubjektívek olyan szempontból, hogy velünk egy időben ugyanazt nem éli át senki. Ebből következik, hogy nem biztos, hogy mindenkinél ugyanaz a határ, amin belül már természetfelettinek tartja. Pl.: Pál apostol megtérésekor az utazótársai csak valami fura fényt láttak, míg Saul a feltámadott Jézus Krisztust.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.