Hány istenben hittek a zsidók?
Már 17, 2017 Biblia Nincs hozzászólás

Mi a kérdés?

Az elmúlt pár évszázad vallástudományában — és arra alapozva a világi bibliakutatásban is — elterjedt az a nézet, hogy a bibliai Izrael népe ókori történelmének nagy része során nem csak az URat (a héber eredetiben és a továbbiakban: Jahve) imádták, hanem sok egyéb istent is, mint például Baált, Astartét és másokat. Ezzel Izrael illeszkedik — mondják a kutatók — az emberi vallásosság tágabb fejlődésébe, amely „primitívebb” animizmustól és törzsi babonáktól kezdve fokozatosan fejlődött a politeizmuson (többistenhiten) át a monoteizmusig (egyistenhit).

A fenti szemlélet szerint dolgozó kutatók úgy látják, hogy Izrael csak a babiloni fogság (Kr. e. 6. század) alatt kezdett el kizárólag Jahvéhoz kötődni. A korábbi korokról szóló bibliai szövegek pedig részint — ahogy azt alaposabb vizsgálatok alapján bizonyítottnak vélik — nem is állítják, hogy monoteisták lettek volna, részint pedig az újonnan elfogadott egyistenhit visszavetítései Izrael régmúltjába a bibliai szövegek későbbi szerkesztése révén. Egyes hívő tudósok pedig, ebben fenyegetést látva a Biblia hitelességére és integritására nézve, próbálják az izraeli többistenhit (mind szöveges, mind tárgyi) bizonyítékait átértelmezni vagy jelentőségüket kicsinyíteni.

A következőkben ezeket a kérdéseket szeretném áttekinteni Benjamin D. Sommer tanulmánya1 segítségével, előtte azonban szükséges lesz két fontos különbségtételt megfogalmaznunk. Az első az, hogy az ókori izraeliták hite nem feltétlenül egyezik meg az Ószövetség hitével, hiszen magában az Ószövetségben is sokszor olvasunk arról, hogy a nép engedetlen volt, és nem követte Jahvét (erről bővebben ld. később). A másik az, hogy meg kell különböztetnünk a monoteizmus különböző lehetséges jelentéseit. Jelentheti azt, hogy Isten az egyetlen szellemi lény, aki létezik; ezzel a Biblia (illetve az Ószövetség — ebben a posztban a két szót felcserélhetően használom, de pontosabban az Ószövetségre utalok) világosan nem ért egyet, hiszen beszél angyalokról és istenfiakról, sőt, Isten az istenek gyűlésén is ítéletet tart (82. zsoltár2), ahol a héberben ugyanazzal a szó (elohim) utal a többi istenre, mint amit a Biblia több helyen Jahvéra vonatkoztat.

Tehát a Biblia ismer többféle szellemi lényt, és nem is kezeli mindig annyira következetesen elkülönítve a kategóriákat, mint sok mai keresztény Isten és az angyalok, ill. démonok megkülönböztetésével (noha természetesen ez utóbbiak is bibliai fogalmak). Mégis az is világos, hogy Isten az egyetlen teremtő, neki van hatalma minden más fölött, és minden, ami létezik, az erejét őtőle kapja. Így definiálhatjuk pontosabban a bibliai monoteizmust: egyetlen olyan isten van, aki a leghatalmasabb, és akitől származik minden más. Ehhez kapcsolódik a Bibliában az ún. monolátria fogalma, ami egyetlen (lény) imádatát jelenti, vagyis azt a nézetet, amely szerint egyetlen isten méltó csak az imádatra — vegyük észre viszont, hogy ez utóbbi önmagában még nem mond ellent több isten létezésének (hogy erről Izráel és a Biblia szerzői hogyan gondolkodtak, arra a későbbiekben még visszatérünk). A fogalmak tisztázása után a következőkben nézzük át röviden a tárgyi és szövegi bizonyítékokat.

Hány istenben hitt az ókori Izráel népe?

Az Ószövetség számos könyve világos a tekintetben, hogy a zsidók egy jelentős része a fogság előtt más isteneket imádott. Ez igaz a pusztai vándorlásra a Mózes 2. és 4. könyveinek leírása alapján, igaz a kánaáni honfoglalásra és az azt követő bírák korára a Bírák könyve alapján, és az izraeli királyságok korára (kb. Kr. e. 10–7. sz.) is Sámuel és a Királyok könyvei szerint. A Bírák könyvében ez olyannyira jellemző, hogy ez formálja a könyv alapvető szerkezetét is: a zsidók bálványimádásba esnek (a politeizmust érthető módon ezzel a szóval jellemzi a Biblia), Isten megbünteti őket, ők Istenhez kiáltanak, Isten pedig szabadítót küld nekik egy bíra formájában — majd kezdődik az egész elölről.

A királyok könyveiben az egyes uralkodók megítélésének az egyik kulcs szempontja az, hogy mennyire engedték vagy tiltották a bálványimádást: egyesek, mint pl. Jósiás és Ezékiás kiemelkednek a Jahve felé való monolátria bevezetésével, míg sokan mások, mint pl. Manassé a bálványimádás támogatóiként jelennek meg. Az ebben a korszakban működő próféták (kb. Ézsaiás és az első 9 kispróféta) üzenetében is ugyanez tükröződik. Kétségtelen, hogy vannak egyes korszakok, illetve a népnek egyes részei, amelyek Jahvéhoz ragaszkodtak, de az is világos, hogy sokszor, sok helyen a nép jelentős része eltért ettől az ideáltól. Azonban az is látható, hogy maga az ideál jelen volt: már a Mózesnek adott Tízparancsolat első mondatai is a Jahvénak járó monolátriára és a bálványimádás tiltására figyelmeztetnek (2Mózes 20). Hogy mindezt miért kell kiemelnünk, azt Sommer jól kifejti:3

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a bibliai szövegek nagyrészt politeistának mutatják be az izraelitákat, noha sok mai kutató valamiért azt feltételezi, hogy a bibliai szövegek biztosan azt állították, hogy az izraeliták monoteisták voltak. Elkeserítő számú tudományos anyag áll abból, hogy megpróbálja a Bibliát megcáfolni egy olyan dolog bizonyításával, amit maga a Biblia is állít, sőt többször hangsúlyoz: hogy a fogság előtt az izraeliták sok istent imádtak. (149. o., saját ford.)

Áttérve a régészeti információkra, először a különböző feliratokon fennmaradt neveket érdemes megemlíteni, ugyanis akkoriban sok személynév tartalmazta egyes istenek neveit. Például Nabukadneccár vagy Nabukodonozor nevében is Nabú asszír-babiloni istenség nevére bukkanunk, de a szokás Izraelben is jelen volt, csak ezt a magyar névátírások kicsit elfedik: pl. az „-iás” végű nevek (Ézsaiás, Jeremiás stb.) héberül „-jah” végződésűek, ami a Jahve név rövidebb alakja. Az ilyen bizonyítékok kutatásából a fentiek alapján talán meglepő módon az derül ki, hogy a királyság idejéből, különösen a déli országrészben (Júdában) nagyon kevés más istenség nevét tartalmazó felirat maradt fenn, Jahve nevét tartalmazó azonban több tucat.

Másodszor vizsgálhatók a különböző fogság előtti ábrázolások, amiken a környező népeknél mindenféle istenek megjelentek: pecsétlők, falrajzok. Itt is a fentihez hasonlóak az eredmények: bár előfordulnak más istenek, mégis csak ritkán, ráadásul a különböző rajzok — a Tízparancsolatnak megfelelően — kerülik az istenek, különösen Jahve ábrázolását. Van azonban a régészeti leleteknek egy harmadik csoportja, ami a politeizmus jelenlétét mutatja: számos kis, nőalakokat ábrázoló szobor került elő Izrael területéről, amelyek a környező kánaáni népek istennő-szobraihoz hasonlítanak. Előfordulási helyük elsősorban nem kultikus (pl. templom), hanem családi, ill. a háztartásokhoz kapcsolódó közegekben jelentek meg (ezeket nevezhette a Biblia házibálványoknak: Bírák 18, 1Sámuel 19).4

A ta'anakhi kultikus állvány
A ta’anakhi lelet

Negyedjére és utolsóképpen még egy leletet meg kell említenünk, ami a Kr. e. 10. századból került elő egy észak-izraeli településről, Ti’inikről (más átírás szerint Ta’anakh). Ez valamiféle kultikus állvány vagy oszlop, amely négy vízszintes sávra osztva részletes ábrázolásokat tartalmaz. A(z alulról) másodikon és a legfölsőn minden valószínűség szerint Jahve szerepel: a másodikon a Tízparancsolattal és Ezékiellel összhangban egy kerúbokkal körbevett űrt látunk, tehát maga Jahve ábrázolás nélkül marad; a fentin pedig egy ló fölött lévő szárnyas napként jelenik meg, ezzel egy példáját nyújtva annak a napimádatnak, amiről helyenként az Ószövetség is elszörnyedve beszámol.

Felvetődik a kérdés, hogy mit ábrázol a legalsó és a harmadik sáv? A kutatók alapos vizsgálatok alapján arra jutottak, hogy Asérát, egy kánaáni istennőt ábrázol, akit az amóriak mint Él isten feleségét tiszteltek. Tekintve, hogy a Biblia is sokszor használja az él szót Istenre (vagy a többesszámát, az elohimot), noha inkább köznévként, érthető, hogyan alakulhatott ki az a népi hiedelem, hogy Jahve felesége Aséra — ez pedig többistenhitet és több isten imádatát eredményezte.

Ezzel a végére értünk Izrael monoteizmusa vizsgálatának, úgyhogy gondoljuk végig, hogy mire jutottunk. Egyrészt a Bibliából az derül ki, hogy rendszeres és elterjedt volt az, hogy a nép egy része más isteneket kezdett imádni Jahve mellett vagy helyett. A régészeti leletek alapján azonban az is kiderül, hogy még így is egészen más volt Izrael helyzete, mint a környező népeké abban, hogy sosem tudtak a hamis istenek egészen beleivódni a kultúrába és a vallási életbe annyira, hogy sok ábrázolás szülessen róluk, vagy hogy sok ember nevében megjelenjenek. Ennek fényében miért lehet, hogy az Ószövetség mégis annyira katasztrofikus súllyal értékeli ezeket az eltéréseket? Minden bizonnyal az — és ez számunkra is tanulságos lehet — hogy a bálványimádás már kis mértékben is beszennyezi Isten imádatát és a nép szívét, Isten pedig nem csak a gyakorlati megvalósulást és elterjedést nézte, hanem ismerte az emberek hűtlenségét és hajlandóságát arra, hogy adott körülmények között könnyen más istenekhez forduljanak.

Hány istenben való hitet tanít a Biblia?

A Biblia leírja és tiltja azt, hogy a Izráel népe pogány isteneket imádjon, de mi az, amit előír? Az kétségtelen, hogy Jahve egyedüli imádatára szólít föl (monolátriára, ld. 2Mózes 20) — de ebből még nem derül ki, hogy mit tanít az istenekről: Jahve a legnagyobb, aki minden mennyei lény fölött uralkodik, vagy csak egy a sok közül, aki viszont most népet szerzett magának, akik ezért neki tartoznak hűséggel?

Sommer először felsorol több olyan szakaszt, amiket nem tart jó érvnek a bibliai monoteizmus mellett, pedig elsőre annak tűnhetnek. Ilyen pl. (sok hasonló mellett) Mózes éneke a 2Móz 15,11-ben: „Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te?” Vagy a 95. zsoltár 3. versében: „[N]agy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött.” Hasonlóan a 96. zsoltár 4. versében: „[N]agy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, félelmetesebb minden más istennél.” Sommer kritikája az ezekből levont következtetéssel szemben az, hogy ezekhez hasonló dicsőítő énekeket találunk az Izráelt körülvevő politeista népeknél is, túlzás- vagy hízelgésképpen az adott isten tetszésére. Ez persze nem jelenti, hogy ezek a mondatok politeisták lennének — távolról sem — de nem mutatnak egyértelműen monoteista világképre. Hasonlóan kezeli, bár kicsit erősebbnek tartja az 5Mózes 4-et, 32-t, a Mikeás 4-et és az Ézsaiás 19-et.

Az igazi, legalapvetőbb különbség aközött, ahogyan a Biblia viszonyul Jahvéhoz, és aközött, ahogyan más népek írnak az ő isteneikről, a következőkben jelenik meg — megint csak Sommer szerint, nem állítom, hogy ne lehetne vitatkozni vele, bár szerintem van igazság a gondolataiban:

  • Jahvéval soha nem száll szembe más lény sikeresen, de még csak reális eséllyel sem. Míg más szövegekben az istenek félnek egymástól, és még ha van is leghatalmasabb közöttük, változhat, hogy éppen ki az; addig a Bibliában Jahve megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen Úr, akinek a hatalma nincsen veszélyben. Amikor a Bibliában Istent más mennyei lények társaságában látjuk (Zsoltárok 29, 1Királyok 22, Ézsaiás 6, Ézsaiás 40 stb.), ott a többiek hallgatják vagy dicsőítik őt. Még ha valamelyik szembe is szállna vele (Jób 1), az sem jelent semmi komolyat a hatalmára nézve.
  • Jahve nem az idő egy pontján vette fel a szerepét és a tisztségét, hanem mindig az volt, aki. Ehhez kapcsolódóan Jahve nem teremtetett és nem is jött létre magától valamiféle korábbi közegből, hanem ő teremtett mindent.
  • Jahve sosem ütközik a természet erőibe, nem korlátozza a világon semmi a szándékai elvégzésében, se személyes, se személytelen tényező: Jahve, a népek isteneivel szemben, valóban mindenható. A többi isten a természetet rituálék és mágia útján tudta csak befolyásolni; Jahve szavára engedelmeskedik az egész teremtett világ. Más vallásokban a sok isten számára volt egy náluk hatalmasabb tényező: a sors, az anyag, vagy valami más. A Bibliában a sorsot Jahve szabja meg, az anyagot ő teremti, a mágiának pedig — ezek után magától értetődően — nincs hatalma rajta.

Összegzés

Mire jutottunk az eddigiek alapján? Először is arra, hogy a zsidókat a Biblia Istene elhívta, hogy a saját népe legyenek, és csak őt imádják. Ők ezt részben követték, részben nem, de még az engedetlenségük mellett is látható volt az eltérésük a környező kultúráktól. Azonban a bálványimádás nem olyan dolog, amivel kapcsolatban Istennek lenne egy tűrésküszöbe, ami még belefér — királyok emlékezetét megbélyegezte az, ha egyáltalán engedték a nép körében, hogy más istenekhez forduljanak. Azután megvizsgálva Biblia és a környező népek hitének viszonyát, arra jutottunk, hogy Jahve összehasonlíthatatlanul hatalmasabb és erősebb Isten, mint amit a bálványokról akár a saját követőik mondanak, és ő lévén az egyetlen teremtő és a megkérdőjelezhetetlen, örök uralkodó, nyugodtan mondhatjuk — a hithű ókori Izráellel együtt –, hogy ő az egyetlen Isten.


  1. Benjamin D. Sommer: Appendix: Monotheism and Polytheism in Ancient Israel. In: The Bodies of God and the World of Ancient Israel. CUP, 2009. 145–174. o.
  2. A zsoltár értelmezése vitatott, sokak szerint nem szellemi lényekre, hanem emberi bírókra vonatkozik.
  3. Az előbbi két bekezdés szó szerinti egyezéseket tartalmazhat Sommer: Appendix 149. o.-ával.
  4. Ez a szobroknak csupán felületes ismertetése, részletesebben ld. Sommer: Appendix, 152–154. o.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.