Történelmi kérdések Jézus feltámadása körül (1–2)
máj 26, 2017 Apologetika Nincs hozzászólás

Bevezetés

Egy 2010-ből származó adat szerint a világon 2,2 milliárd olyan ember él, aki kereszténynek mondja magát. A kereszténységnek pedig az egyik legalapvetőbb tanítása, hogy Jézus a keresztre feszítése utáni harmadik napon feltámadt, így nagyon sok áll vagy bukik azon, hogy ez valóban megtörtént-e. Ahogyan Pál apostol érzékletesen megfogalmazza az első korinthusi levél 15. fejezetében:

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

Tehát Jézus feltámadásának a kérdése a mai legnagyobb világvallás szempontjából meghatározó fontosságú: ha kiderül, hogy nem igaz, akkor az egész vallás megdől, ha viszont bebizonyosodik, hogy valóban megtörtént, akkor a vallás alapja igazolódik.

Hogyan vizsgálhatnánk meg ezt a kérdést? Sokan valószínűleg azt mondanák, hogy Jézus feltámadása „hit kérdése”: van, aki hisz benne, és van, aki nem. De szerintem téved az, aki szerint ennyivel el lehet intézni a kérdést, hiszen az emberek nagy többsége abban szeretne hinni, ami igaz, ami megfelel a valóságnak. Így ennyivel nem zárhatjuk le.

Jézus feltámadásával kapcsolatban az igazság megismerésének több útja is lehet. Az egyik, ha ő valóban feltámadt, a vallásos vagy hitbeli tapasztalat, élmény – erre majd később visszatérünk, most nem ezzel fogunk foglalkozni. A másik lehet valamiféle természettudományos vizsgálat, például a torinói lepel elemzése – eziránt lehetünk nyitottak, de most nem is ezt választjuk. A harmadik út, ami itt szóba jön, az a történelmi kutatás: az elérhető történelmi forrásokból kiindulva józan kritériumokkal megpróbáljuk megállapítani, hogy melyik események hitelessége igazolható, és végiggondoljuk, hogy azok hogyan magyarázhatók. Ezzel fogunk ebben a posztban foglalkozni.

Ehhez pedig elöljáróban fontos tisztázni az Újszövetség szerepét a történelmi kutatásban. Nem szent iratként fogunk rá tekinteni, bár persze azt sem feltételezzünk, hogy nem az. A történelmi szemléletben az Újszövetség 27 ókori dokumentum az i. sz. 1. századból, amelyek megbízhatósága, illetve egyes történeteinek igazolhatósága egyenként vizsgálható történészeti kritériumokkal. Persze ha valamelyik leírás nem igazolható így, az nem jelenti, hogy nem igaz – pusztán azt, hogy történelmi úton nem tudható.

A hat kérdés

A vizsgálódásunkat hat történelmi témájú kérdés fogja meghatározni, amelyek egymásra épülnek. Mindegyik kérdés tagadása egy-egy alternatív magyarázatot jelent Jézus feltámadásával szemben, és ezek valószínűségét, tarthatóságát fogjuk megvizsgálni. A kérdések – átdolgozott formában – Andrew Loke egy kiváló cikkén alapulnak.

1. Voltak-e az 1. század közepén Jézus-tanítványok, akik azt állították, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal?

Erre a kérdésre akkor adhatunk nemleges választ, ha vagy (1) Jézus nem létezett, vagy (2) Jézus létezett, de nem voltak tanítványai, vagy (3) Jézus tanítványai sosem állították, hogy találkoztak vele a feltámadása után, és minden erről szóló beszámoló utólagos hamisítvány. Ezeket a mai történészi körökben gyakorlatilag egységesen elutasítják, tehát szinte mindenki (a sok ezer kutatóból pár kivétellel) egyetért abban, hogy a kérdésünkre a válasz: igen. Röviden erre összefoglalok három okot.

Az első az evangéliumok beszámolója. Richard Burridge 1992-ben írt egy könyvet What Are the Gospels? (Mik az evangéliumok?) címmel, amelyben amellett érvelt, hogy az evangéliumok megfelelnek a korban elterjedt görög-római bios, vagyis életrajz műfajának. Ez széles körű elfogadásra talált a szakmában, vagyis annyit kijelenthetünk: az evangéliumok történelmi leírásoknak látszanak. Tehát lehet, hogy hazudnak vagy tévednek, de nem mitikus, spirituális, pusztán jelképesen értelmezendő szövegek.

Emellett tudható, hogy több független forrás áll mögöttük. Úgy tűnik, Márk evangéliumát Lukács és Máté ismerte, de Máté és Lukács evangéliumaiban van ezen kívül egy olyan közös rész is, amit Márkban nincs jelen; ezen kívül pedig mindkettőnek van saját anyaga is – ez négy forrás. Emellett János evangéliuma számos önálló történetet is leír. Ha pedig azt találjuk, hogy több független forrás egyezik bizonyos események leírásában – és az evangéliumok nagyon sok ponton összhangban vannak – az erős bizonyíték amellett, hogy ezek az események valóban megtörténtek.

Az evangéliumokban emellett vannak olyan tartalmi részletek, amelyek valószínűleg nem kerültek volna beléjük, ha nem történetileg hiteles leírások lennének. Ezek egyik csoportja az arámi nyelvű mondatok: az evangéliumok görögül íródtak, mégis több helyen egy-egy megszólalást arámiul idéznek, amely nyelven Jézus korában a zsidók beszéltek. Egy másik csoport Jézus ellenségeinek a kritikái: az evangéliumok beszámolnak arról, hogy a farizeusok Jézust azzal vádolták, hogy az ördög által űz ördögöket, később pedig a tanítványait azzal, hogy ellopták a holttestét a sírból. A harmadik ilyen csoport pedig a korai egyházban befolyásos, köztiszteletben álló személyek – mint például Péter apostol – számára kínos, kellemetlen történetek leírása, amik rossz fényben tüntetik fel őt.

Az evangéliumok a fentiek mellett számos ponton megerősíthetők földrajzi és névtani részletekben is – az ezekkel kapcsolatos új kutatásokat máshol már bemutattam.

A második ok Jézus és tanítványai történelmi valóságára: Pál apostol levelei. Az Újszövetségben 13 páli levelet találunk, de ebből 6-nak a kritikusok megkérdőjelezik a hitelességét. Ennek jogosságát mi persze vitatnánk, de a jelenlegi érveléshez megelégszünk azzal a 7-tel, amelyet mind elfogadnak, mint valóban Páltól származót. Ezek egyikében, a Galatában Pál a következőket írja: „Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, … az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét.” (Gal 1), „Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. … És amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, …” (Gal 2)

Ebből azt érdemes megfigyelni, hogy Pál Jakabot az „Úr testvérének” nevezi, tehát Jézus vérrokonának – így Jézusról is tudnia kellett, hogy valóban történelmi személy volt. (Ha Jakab hamisan terjesztette volna, hogy Jézus testvére, gyerekkori ismerősei könnyen rácáfolhattak volna.) Vegyük észre azt is, hogy a második idézetben Pál személyesen beszámol három apostollal való találkozásáról: Jakabbal, Kéfással és Jánossal. Ez egyrészt önmagában is megerősíti az ő valóságukat, másrészt pedig a Kéfás névhasználat Péter nevének egy olyan arámi változatát alkalmazza, amely rövid idő után kikopott az egyházban – tehát itt korai forrással van dolgunk. Pál emellett egy Jézusról szóló történetet is elmesél – az utolsó vacsorát – az evangéliumokkal összhangban az első korinthusi levél 11. fejezetében.

A harmadik forráscsoport pedig az Újszövetségen kívüli dokumentumok a Jézus életét követő száz éven belül. Josephus Flavius zsidó történetíró említi Keresztelő Jánost, Heródest, Anániás főpapot, Jakabot és Jézust; Tacitus római történetíró beszámol Krisztusról és Poncius Pilátusról; Római Kelemen korai egyházi szerző valószínűleg ismerte Pétert és Pált, Hierapoliszi Papiasz pedig valószínűleg Jánost. Jézust ezek mellett említik még a következő források: a Talmud, Suetonius, ifjabb Plinius és Mara bar Szerapion. Mindezek alapján nem vonható komolyan kétségbe Jézusnak és apostolainak a létezése.

De vajon valóban beszámoltak a tanítványok arról, hogy találkoztak Jézussal a feltámadása után? Ha nem, akkor az összes ilyen leírást utólag hamisították az újszövetségi iratok szerzői. Pedig azt találjuk, hogy ilyenek találkozásokról beszámol mind a négy evangélium, az Apostolok Cselekedetei, Pál apostol a leveleiben, és valószínűleg János is az egyik levelében. Ezek mind, egymástól részben függetlenül azt hazudták volna, hogy a tanítványok azt hirdették, hogy látták Jézust? (Hogy a tanítványok igazat mondtak-e, az egy másik kérdés.) Ez önmagában is valószínűtlen, a motiváció érthetetlen, de még ha valakinek lett is volna motivációja megtenni, az akkor még életben lévő tanítványok erre könnyen rácáfolhattak volna. Tehát mindezek alapján az első kérdésre a válasz határozott: igen.

2. Voltak-e ezen tanítványok között olyanok, akik valóban úgy gondolták, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal?

Ez a kérdés annyiban különbözik az előzőtől, hogy nem azt vizsgálja, hogy egyesek azt mondták-e, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal, hanem hogy ezt is gondolták-e. Ha a válaszunk az, hogy nem, akkor azt kell mondanunk, hogy ők mind szándékosan hazudtak erről. Ez viszont rögtön fölveti a kérdést: mi lehetett (volna) erre a motivációjuk?

Dale Allison történész felveti – bár nem így gondolja –, hogy a tanítványok belegondolhattak, hogy mivel jár a vallási vezetői szerep: nagy hatalommal, befolyással és ingyen ebédekkel. Ezt pedig ki ne szeretné? Ezért a tanítványok kitalálhatták, hogy Jézus feltámadását fogják hirdetni, és így tesznek szert vezetői pozícióra.

Ezzel az elképzeléssel több probléma is van, nem véletlen, hogy – tudtommal – senki nem állítja ez t a tudományos irodalomban. Az egyik az, ami minden ilyen összeesküvéselmélet gyengéje: ahhoz, hogy ez a megtévesztés sikerüljön, minden résztvevőnek bele kellett egyeznie, és haláláig soha nem meggondolnia magát. Ez átlagos esetben is nehéz és rizikós, de ha megfontoljuk a korai kereszténység helyzetét, akkor gyakorlatilag képtelenséggé válik.

Ugyanis számos forrásból tudjuk (Suetonius, Tacitus, ifj. Plinius, Apostolok Cselekedetei), hogy a kereszténység az első évszázadában üldözött vallás volt. Dokumentált, halálos fenyegetéssel járó üldözések voltak Claudius (41–54), Nero (54–68), Domitianus (81–96) és Tatianus (98–117) római császárok alatt. Tudjuk, hogy sok ember kockára teszi az életét, sőt meghal hazugságokért. De fel kell tennünk a kérdést: ki az, aki meghal olyanért, amiről tudja, hogy hazugság? Nehezen elképzelhető, így erre a kérdésre is igennel kell válaszolnunk.

A következő posztban folytatjuk a kérdéseket, addig is a kérdésekre vagy ellenvetésekre szívesen válaszolok a kommentekben.

Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.