A Templeton-díj idei nyertese
jún 23, 2017 Apologetika Nincs hozzászólás

A Templeton-díj egy évente kiosztásra kerülő, 1,6 millió dollár (közel félmilliárd forint) pénzjutalommal járó kitüntetés, amelyet olyan élő embereknek ítélnek, akik „kiemelkedő eredményt értek el az élet spirituális oldalának hangsúlyozásában”.1 A korábbi díjazottak között olyan sokféle és nagy hatású személyeket találunk, mint Teréz anya, a 14. dalai láma, Billy Graham evangélista, Desmond Tutu emberi jogi aktivista és püspök, Alekszandr Szolzsenyicin író, illetve több tudós-teológus, például Ian Barbour, John Polkinghorne és Jáki Szaniszló.

A díjat idén Alvin Plantingának ítélték. Plantinga (1932–) amerikai keresztény vallásfilozófus, aki az 1960-as évek óta óriási hatással van arra, ahogyan az angolszász filozófiában – többek között2 – a vallásról, az istenhitről és a kereszténységről gondolkodnak. A 20. század közepén gyakorlatilag senki nem akadt komoly filozófiai körökben, aki Isten létezése vagy az istenhit racionalitása mellett érvelt volna, vagy az ateista érvekkel szembeni kritikákat jelentetett volna meg. Ez a század utolsó harmadában gyökeresen megváltozott, olyannyira, hogy mostanra az analitikus vallásfilozófia egy gyümölcsöző és termékeny kutatási területté vált, amelyet publikációk sokasága kísér, és amelynek művelői között többségben vannak azok, akik hisznek Isten létezésében.3 Kevesen vitatják, hogy ebben a fordulatban az egyik, ha nem a legfontosabb szereplő Alvin Plantinga volt.

Én Plantingát kiváló gondolkodónak tartom, aki jó példája az olyan filozófusnak, aki a lehető legnagyobb igényességgel és pontossággal dolgozik, ráadásul mindezt keresztényként teszi: felismerve, hogy a világnézeti semlegesség sem nem lehetséges, sem nem kívánatos nézőpont. Ez utat nyit Plantingának arra is, hogy ne csak egy elvont, „lecsupaszított” istenhitet védelmezzen, hanem bizonyos kérdésekre válaszul a keresztény hit mélyebb összefüggéseiből is merítsen gondolatokat. Fél évszázadnyi munkássága alatt számos témát érintett – az alábbiakban ezek közül bemutatom néhány olyan kérdésre adott válaszát és érvelését, amely kérdések a szélesebb közönséget is érdekelhetik. Nem kell természetesen minden gondolatmenetével egyetérteni – én sem osztom mindegyiket – de egytől egyig elgondolkodtatók és sokszor (szerintem) meggyőzők is. A kérdések:

Irracionális a keresztény hit?

Ha valaki azt hirdeti, hogy az ég zöld, azt gyaníthatjuk, hogy valami nincs rendben a gondolkodásával. Ha egy bíróságon teljesen egyértelmű bizonyítékok szólnak a vádlott elítélése mellett, az egyik hozzátartozó mégis tagadja a bűnösségét, akkor azt mondjuk, hogy elfogult, nem őszinte, vagy valamilyen hasonló módon nem használja az eszét megfelelően ahhoz, hogy eljusson az igazságra. Vádolhatók a keresztények valamilyen hasonló intellektuális vétséggel? Őszintétlen, irracionális, a valósággal szemben álló, vagy pusztán saját elfogultságait és lélektani-társadalmi beágyazottságait eltagadó az az ember, aki ragaszkodik a keresztény hitéhez – különösen akkor, ha nem tud mellette meggyőző érveket felhozni?

Isten és más elmék: Tanulmány az istenhit racionális igazolásáról

Plantinga annak során, ahogy szembenézett ezekkel a problémákkal és igyekezett választ adni a tudással és racionalitással kapcsolatos tágabb kérdésekre, megalkotta talán legnagyobb hatású munkáját, a tudás filozófiai elemzését nyújtó trilógiáját. A józan észből kiindulva kiemelt olyan helyzeteket, ahol alapesetben jogosnak tarthatjuk, ha valaki elhisz egy állítást. Ha valamit azért tartunk igaznak, mert emlékszünk rá, az egy racionális állapot. Hasonlóan, ha valamit azért hiszünk, mert látjuk, halljuk, olvassuk, érezzük (pl. hőmérsékletet) vagy megbízható emberek mondták, úgy teszünk, ahogy a legtöbb értelmes ember. Sőt vannak olyan esetek, amikor különösebben jó érvek nélkül is dolgok egyszerűen nyilvánvalónak tűnnek a számunkra – például hogy más embereknek is van öntudatuk vagy elméjük, vagy hogy az egész külvilág nem egy szimuláció –, és ezeket is elfogadhatjuk racionálisnak.4

Plantinga ezekből azt a következtetést vonja le, hogy az tekinthető racionális meggyőződésnek, amire a megfelelő módon jutottunk el. Vannak ún. kognitív eszközeink – érzékszervek, gondolkodási képesség, memória stb. –, amelyek a működésük során meggyőződéseket formálnak bennünk. Ha ezek az eszközök úgy működnek, hogy megfelelő körülmények között nagyrészt igaz meggyőződéseket formáljanak, és ilyen körülmények között vagyunk – pl. nem az űrben vagy egy idegen bolygón –, akkor Plantinga szerint értelmes módon viselkedünk akkor, ha ezeket a meggyőződéseket igaznak fogadjuk el.

A kereszténység szerint azonban az embereknek van még egy kognitív eszközük: ez pedig az, amit a teológusok az „istenség érzetének” neveznek: ami által az emberek természetes úton, maguktól is eljutnak az Isten létezésébe vetett hitre. Ahogy Pál apostol írja: „[Isten] örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva” (Róma 1,20). Sőt, ezen felül a keresztény emberek rendelkeznek még egy kognitív eszközzel, ami pedig a Szentlélek meggyőző és tanúskodó jelenléte: ez a keresztény evangéliumot és az Istennel való személyes kapcsolat valóságát hitelesíti. „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8,16) Ezek szerint aki rendelkezik ezekkel a kognitív eszközökkel, és istenhitre, illetve keresztény hitre jut, teljességgel racionálisan cselekszik.

Erre sokan felkiálthatnak: de hát ez körkörös érvelés! A keresztény hit racionalitását azzal akarjuk igazolni, amit a kereszténység tanít! Ezt nem állíthatná bárki? Plantinga válasza: tulajdonképpen de. Ugyanis a fenti fejtegetésnek nem az a konklúziója, hogy a keresztény hit racionális és pont, hanem az, hogy ha a kereszténység igaz, akkor a belé vetett hit racionális. Ebből viszont azt következik, hogy ha valaki azt állítja, hogy a keresztény hit irracionális, akkor azt is állítania kell – és ha meggyőző akar lenni, akkor bizonyítania is –, hogy a keresztény hit téves! A kereszténység téves volta melletti érvekre pedig Plantinga igyekszik válaszolni – erről szól a következő szakasz.

Mindenesetre látjuk, hogyan igyekszik Plantinga az ismeretelméletén keresztül két dolgot bizonyítani: egyrészt hogy ha a kereszténység igaz, akkor a keresztény hit racionális, másrészt pedig hogy a keresztény hit – a megfelelő kognitív eszközök léte miatt – lehet akkor is racionális, ha a hívő nem tud felhozni mellette különösebben meggyőző érveket vagy bizonyítékokat.

Miért engedi Isten a gonoszt?

Az ókor óta ismerjük az egyik legelterjedtebb Isten létezésével szembeni érvet: ha létezne egy jó és mindenható Isten, akkor eltörölne minden gonoszságot és szenvedést; de mégis sok gonoszság és szenvedés van a világban; tehát nem létezik egy jó és mindenható Isten. Plantinga válasza erre az úgynevezett szabad akarati védekezés, amit a következőképpen foglalhatunk össze.

Isten, szabadság és gonoszság

Isten – mindenhatóságában és jóságában – úgy látta, hogy jobb olyan világot teremteni, amiben szabad döntési képességgel bíró teremtmények vannak, mint olyat, amiben nincsenek. Viszont ha Isten valóban szabad akaratot adott ezeknek a teremtményeknek, akkor képtelenség, hogy emellett mégis kényszerítse őket arra, hogy mindig szabadon jól döntsenek, hiszen akkor a döntésük mégsem lenne szabad. Ez viszont azt jelenti, hogy ha Isten számára érték a szabad akarat, akkor elkerülhetetlen, hogy a teremtmények azért cserébe, hogy erkölcsi jót tehetnek, képesek – és időnként hajlamosak – legyenek erkölcsi rosszat is cselekedni: ez a szenvedés és a gonoszság oka.5

Na igen – vethetnénk ellen – de ez legjobb esetben is csak azt magyarázza meg, amikor a szenvedés az emberek gonosz döntéseiből fakad; azonban a szenvedésnek van egy másik nagy területe is, az ún. természeti rossz: az állatok szenvedése, a természeti katasztrófákból fakadó emberi szenvedés stb. Plantinga válasza erre a következő: lehet, hogy nem az emberek az egyetlen szabad teremtmények, hanem létezhetnek lelki-szellemi vagy spirituális lények is, pl. angyalok és démonok, akik képesek hatással lenni az anyagi világra. Ekkor pedig lehetséges, hogy közülük némelyek gonoszsága az, ami a természetből fakadó szenvedést okozza.

Ez utóbbiból kitűnik az, amit Plantinga is hangsúlyoz: ő nem azt állítja, hogy ezek biztosan, ténylegesen így vannak – őszerinte ez a különbség a „védekezés” és az ún. „istenigazolás” (teodicea) között.6 Viszont az eredeti ellenérv, ami szerint ha van szenvedés, akkor Isten nem létezhet, csak akkor áll meg, ha lehetetlen összeegyeztetni a kettőt. Plantinga erre igyekszik válaszolni azzal, hogy rámutat egy lehetséges helyzetre, amikor Isten és a szenvedés összefér. Lehet, hogy nem így van, lehet, hogy nincsenek angyalok és démonok, sőt ezen érvelés alapján még az is lehet, hogy Isten sincs – de azt nem mondhatjuk, hogy lehetetlen, hogy ha létezik gonoszság és szenvedés, akkor Isten is létezzen.

Mi van, ha a tudomány ellentmond a kereszténységnek?

Ahol a konfliktus igazából van: tudomány, vallás és naturalizmus

Bár a tudomány és a vallás örök harca modern mítosz (1, 2) és a tudomány nevében a vallás ellen megfogalmazott kritika időnként csak tudományos köntösbe bújtatott ateista érvelés (1, 2, 3), Plantinga szerint mégis találhatunk olyan területet, ahol a tudomány és a keresztény hit egymással ellentétes álláspontot képvisel. Bár több állítólagos feszültséget jelentő eset csak látszólagos – Plantinga szerint ilyenek a csodák és az evolúcióelmélet – találhatunk olyat, ahol valóban ellentmondanak a legnépszerűbb tudományos nézetek a keresztény világnézetnek. Plantinga elsődleges példája erre az evolúciós pszichológia és a szociobiológia, amelyek az ember lelki és társas életét vizsgálják úgy, hogy a különböző jelenségekre evolúciós magyarázatokat igyekeznek adni.

Ebből az következik, hogy az élet olyan részeit is, mint például az erkölcs, a vallásos hit, a művészi szépség értékelése vagy az önfeláldozás, úgy kell tekintenünk, mint amik az (ős?)emberek túlélését és szaporodását szolgálják. A különböző elméletek eltérnek abban, hogy például a vallásos hitet evolúciós szempontból hasznos tulajdonságnak tekintik – mondjuk, mert összetartja a közösséget –, vagy csupán más hasznos tulajdonságok melléktermékének.7 Abban viszont megegyeznek, hogy nem tartják a természetfeletti valósággal létrejött tényleges kapcsolat útjának, így pedig ellentmondásba kerülnek a keresztény világnézettel.

Plantinga ekkor felteszi a kérdést: ez jó okot ad a keresztényeknek arra, hogy feladják az evolúciós pszichológiának ellentmondó meggyőződéseiket? Hogy erre válaszoljunk, gondoljuk át, hogy működnek a tudományos elméletek. Van egy alapvető ismeret- vagy bizonyítékhalmazunk, és ehhez viszonyítva meg tudjuk állapítani különböző elméletekről, hogy inkább vagy kevésbé valószínűek. Viszont a tudomány az elterjedt felfogás szerint csak olyan ismeretekkel dolgozik, amelyek a természetfelettit nem veszik tekintetbe, és az anyagi világegyetemet zárt rendszernek tartják, amelyben nem feltételeznek többek között isteni beavatkozást sem.

Mi ennek a jelentősége? Az, hogy így – keresztény szempontból – vannak egyes tények, amelyeket a módszertanból fakadóan a tudományok kihagynak a bizonyítékhalmazukból, olyanok, amiket nem vesznek tekintetbe az elméletek valószínűségének mérlegelésekor. Az pedig, hogy egy elmélet az ismereteink egy része alapján valószínű, nem jelenti, hogy az ismereteink egésze alapján is az.

Erre három példát hoznék, az első Plantingáé, a másik kettő a sajátom. Először képzeljük el, hogy egy ismerősöm azt mondja nekem, hogy tegnap látott a piacon. Ennek a ténynek – mármint annak, hogy azt mondja, látott – a fényében valószínűsíthető, hogy tényleg ott voltam. De ha hozzávesszük azt a másik ismeretemet is, hogy emlékszem, hogy nem jártam tegnap a piacon, akkor a kettő együttese alapján már távolról sem annyira valószínű, hogy ott voltam – lehet, hogy az ismerősöm tévedett vagy hazudott.

Másodszor tekintsünk egy bírósági esetet, ahol egy gyilkosság gyanúsítottja ellen több bizonyíték szól: büntetett előélete van és indítéka is volt a bűncselekmény elkövetésére. Ennek fényében már majdnem elítélik, amikor kiderül, hogy a gyilkosság idejében megbízható emberek sokasága látta egy másik országban, és így – jogosan – felmentik. Gondoljunk bele: az ismereteink egy része alapján – vagyis akkor, ha a szemtanúkat nem vesszük figyelembe – valószínű, hogy ő a gyilkos, az ismereteink teljessége alapján viszont nem.

Aggasztóbb eset a harmadik példa, amikor minket vádolnak a bűncselekmény elkövetésével, és egy kívülálló számára a bizonyítékok egyértelműek: pont ott álltunk a halott mellett, amikor a járókelők ránk találtak. Nincs is más gyanúsított, így elég nagy bajban vagyunk, hiszen a nyilvános bizonyítékok alapján valószínűleg bűnösek vagyunk. De ha emellett mi emlékszünk arra, hogy nem öltük meg azt az embert, és nincs okunk kételkedni a memóriánkban, akkor mi több ismerettel rendelkezünk a kérdésről, mint a külső szemlélők, ezért számunkra az az értelmes, ha az ártatlanságunkban hiszünk.

Na most – érvel Plantinga –, ha igaz az, amit ő korábban a keresztény hit racionalitásáról mondott, vagyis, hogy általános esetben egy hívő embernek minden alapja megvan igaznak tartani a hitét, akkor ő az evolúciós pszichológia számára fontos kérdésekben több ismerettel rendelkezik, mint a tudományos közösség, hiszen tudja, hogy mik voltak Isten céljai és tettei az ember megalkotása kapcsán. Így viszont annak, hogy korlátozott bizonyítékok alapján a tudósok a kereszténységgel ellentétes elméleteket valószínűsítenek, önmagában még nem kell aggasztania a keresztény hívőt.

Érdekelje a hívőket a bibliakritika?

Bizonyos szempontból a fenti kérdés egy különleges esete a következő. Számos szakértő, akik a Bibliát kutatják, olyan következtetésekre jutnak, amik ellentétesek a hagyományos keresztény hittel és a Biblia saját tanításaival is. Ezek a szakértők rendszerint képzettebbek a bibliai kortörténetben és a bibliai nyelvekben, mint a legtöbb gyülekezetbe vagy templomba járó hívő, és sokkal több időt fordítottak ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozására, mint a keresztény laikusok. Ha ezek a kutatók arra jutnak – és sokan hasonlókat állítanak – mint például hogy Jézus nem hitte önmaga istenségét, hogy Izráel Egyiptomból történő kivonulásának valósága megkérdőjelezhető, hogy számos próféciát az események megtörténte után írtak le stb. – mi a racionális viselkedés annak a hívőnek a részéről, aki ezekről értesül? Fel kell adnia saját hitvallását? Mi az oka, hogy az esetek többségében nem ez történik?

Igazolt keresztény hit

Plantinga megkülönböztet „legalább kétféle Szentírás-kutatást”8. Az első a hagyományos bibliamagyarázat: ez abból indul ki, hogy a Biblia egy végső soron Istentől származó, így egységes, következetes, ihletett és igaz mű. A Biblia célja többek között Isten népének a tanítása és a vezetése, Isten üzenetének közvetítése a hívők felé. A Biblia egységéből következik, hogy a különböző szerzők gondolatai bár egymástól eltérhetnek, de nem mondanak egymásnak ellent, így egymás fényében kell őket megértenünk. Sőt az ószövetségi szövegeket – például a messiásról szóló próféciákat és előképeket – is úgy helyes, ha az Újszövetség fényében értelmezzük.

A második az elmúlt párszáz évben, a felvilágosodás nyomán megjelent kritikai bibliatudomány. Ennek célja, hogy a Bibliát tudományos célokkal, módszerekkel és igényességgel tanulmányozza, és így tudományos hitelességű következtetésekre jusson. Ennek érdekében a Bibliához úgy viszonyul, mint bármilyen más ember alkotta történelmi szöveghez, és nem tartja lehetségesnek a csodás vagy természetfeletti beavatkozásokat – így az ezekről beszámoló bibliai leírásokat már az előfeltevések szintjén hiteltelennek tekinti. Az egyes bibliai szövegek jelentését teljes egészében az emberi szerzőjük közlési szándékától teszi függővé.

Plantinga következtetése ezekből viszonylag egyszerű: a keresztény hívő számára a kritikai bibliatudomány már a módszertani előfeltevések szintjén is jelentős részben tévúton jár, hiszen a Bibliát nem annak megfelelően vizsgálja, ami az valójában. Ebből következően pedig, ha a keresztény hit racionális szempontból elfogadható – és Plantinga korábban amellett érvelt, hogy általában az – akkor az istentiszteletre járó laikusra a bibliakritika eredményei nem kell, hogy bármiféle kényszerítő erővel hassanak, hiszen azokra (ismét: ha a Biblia az, aminek ő jogosan gondolja) a kutatók nem a megfelelő úton jutottak el.

Értelmes a materialista hite?

Bár ezt akkor nem jelöltem kimondottan, Plantinga ezzel kapcsolatos érvelését egyszer már kifejtettem itt.

Forrás: The New York Times.

Ebben a posztban röviden bemutattam Alvin Plantinga néhány jelentős gondolatmenetét, amelyek elsősorban az ismeretelmélet különböző kérdéseit érintették. Meg kell említenem, hogy könnyen megtölthetnék még több hasonló terjedelmű bejegyzést az egyéb munkásságának bemutatásával: írásai között számos érvelést találunk Isten és a lélek létezése mellett, a vallási sokféleséggel kapcsolatban, Freud és Marx valláskritikáival szemben, a tudományfilozófia és a teológia területein; emellett buzdítást keresztény filozófusok számára a megfelelő szemlélet kialakításához; valamint intellektuális és lelki-hitéleti önéletrajzot.9 Mi, keresztények hálásak lehetünk az eredményeiért, aki pedig más világnézettel rendelkezik, nem fogja megbánni, ha elgondolkodik néhány eszmefuttatásán.


  1. http://www.templetonprize.org/abouttheprize.html
  2. Plantinga egyes munkái csak érintőlegesen kapcsolódnak vallási kérdésekhez, pl. a következő könyvek: The Nature of Necessity. OUP, 1974; Warrant: The Current Debate. OUP, 1993; Warrant and Proper Function. OUP, 1993; Essays in the Metaphysics of Modality (szerk. Matthew Davidson). OUP, 2003; továbbá számos folyóiratcikk.
  3. David Bourget és David J. Chalmers: The PhilPapers Survey. 2009.; Helen De Cruz: Religious Disagreement: An Empirical Study Among Academic Philosophers. Episteme 14(1), 2017. 71–87., itt: 74. o.
  4. Az elmélet valójában ennél komplexebb, de nem igazán van tér ennek a kifejtésére; röviden, akkor racionális az igazságorientált, megfelelő környezetben működő kognitív eszközök által szolgáltatott meggyőződéseket elhinni, ha nem szólnak ellenük erős megcáfoló megfontolások. Ilyen lehet például az, ha valamire emlékszem, de sokan máshogy emlékeznek, és esetleg egy videófelvétel is előkerül az adott esetről: ilyen helyzetben a külső bizonyítékok felülírják a kognitív eszközeim szolgáltatta meggyőződéseket. Egy másik fajta megcáfoló megfontolás az, ami a kognitív eszközeink megbízhatóságát ássa alá. Például ha az orvos figyelmezteti a betegét, hogy az adott kezelés hatására a következő napokban számíthat kék kutyákról szóló hallucinációkra, akkor – ha valóban lát ilyen ebeket másnap – joggal gondolhatja, hogy ebben az esetben az érzékszervei nem megbízhatók. Plantinga hosszan érvel amellett, hogy egyik típusú megcáfoló megfontolás sem áll meg a keresztény hittel szemben: Warranted Christian Belief. OUP, 2000. 356–499. o.
  5. Ennek a bekezdésnek a közel szó szerinti forrása: God, Freedom, and Evil. Eerdmans, 1977. 30. o.
  6. Mármint az, hogy a teodicea annak a tényleges okát keresi, hogy Isten miért engedi a szenvedést, a „védekezés” célja pedig pusztán egy lehetséges válasz bemutatása azért, hogy a logikai összeegyeztethetetlenség vádját cáfolja.
  7. Ez utóbbira elterjedt elmélet a kognitív vallástudományban az, hogy az ember ún. hiperaktív ágensészlelési képességgel rendelkezik: mivel az embernek fontos volt a bokrok zörgésében vagy a víz hullámzásában megsejteni a veszélyes állatok vagy ellenségek jelenlétét, ezért kialakult az a képessége, hogy különböző jelenségeknek értelmes, személyes okot tulajdonítson. Ez az, amit aztán kivetített az emberi erőt meghaladó események nagyságrendjére is, és így vált először az esők és a viharok, majd az egész világ írányítójává – Isten.
  8. Two (or More) Kinds Of Scripture Scholarship. Modern Theology 14(2), 1998. 243–278. o. Átdolgozva: Warranted Christian Belief. OUP, 2000. 374–421. o.
  9. Például (a fenti sorrendben): Appendix: Two Dozen (or so) Theistic Arguments. In: Deane-Peter Baker (szerk.): Alvin Plantinga. CUP, 2009. 203–228. o.; Against Materialism. Faith and Philosophy 23(1), 2006. 3–32. o.; Pluralism: A Defense of Religious Exclusivism. In: Thomas D. Senor (szerk.): Rationality of Belief and the Plurality of Faith. Cornell University Press, 1996. 172–192. o.; Warranted Christian Belief. OUP, 2000. 135–163. o.; Games Scientists Play. In: Jeffrey Schloss és Michael Murray (szerk.): The Believing Primate. OUP, 2009. 139–167. o.; The Reformed Objection to Natural Theology. Proceedings of the American Catholic Philosophical Association 54, 1980. 49–62. o.; Advice to Christian Philosophers. Faith and Philosophy 1(3), 1984. 253–271. o.; Self-Profile. In: James E. Tomberlin és Peter van Inwagen (szerk.): Alvin Plantinga. Kluwer Academic Publishers, 1985. 3–97. o.; A Christian Life Partly Lived. In: Kelly James Clark (szerk.): Philosophers Who Believe. IVP, 1993. 45–82. o.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.