Tabutéma: a halál 1.0 – Érdemes-e élni egyáltalán?
Júl 07, 2017 Apologetika Nincs hozzászólás

2017 tavaszán egy előadássorozatot szerveztünk a Golgota Egyetemista Ifivel olyan kérdésekről, mint a „szekták toborzási technikái”, „Jézus feltámadásának történelmi hitelesége” és a „halál tabutémája”. Habár sokan eljöttek meghallgatni az előadásokat, mégis úgy döntöttünk, hogy bejegyzések formájában a Webzegézis olvasói elé is tárjuk e tartalmakat, épülésre. Mostanra pedig már csak a halál téma nem került megírásra, így e hiányosságomat pótolva a következő két bejegyzésemben az előadás lényegi mondanivalóját igyekszem visszaadni röviden.

A halál társadalmunkban egy különlegesen titokzatos téma, és ennek elsődleges oka, hogy napjainkban sokkal kevesebb valós és testközeli tapasztalata van egy embernek a halálról, mint a régebbi korokban élt társainak. Manapság nemcsak kevés meghaló embert látunk, hanem keveset is beszélünk a halál témájáról, sőt a saját halálunkon sem gondolkodunk túl sokat. Habár filozófusok, társadalomtudósok és spirituális vezetők sokat elmélkedtek e témán az évezredek során, manapság társadalmunk arra állt rá, hogy igyekezzen az utolsó pillanatig elkerülni a kérdést. Meg vagyok győződve róla, hogy ha valaki akár csak rövid ideig, akár e blogbejegyzés erejéig el tud gondolkodni a saját haláláról, az inkább áldás lesz számára, mint átok.

Tények a halállal kapcsolatban

A Központi Statisztikai Hivatal már nagyon régóta gyűjti a halálozásoknak és azok okainak statisztikai adatait, és ezekből láthatjuk, hogy 1990 óta a halálozások száma évi párszáz fővel mérséklődött, mégis 2015-ben több mint 130 ezer ember halt meg hazánkban. Ha ezt a számot főbb halálokokra lebontjuk, akkor a rosszindulatú daganatos megbetegedések és szívbetegségek viszik el a legtöbb embert, és ezután következnek a különböző agy-, tüdő- és májbetegségek, amelyek halált okoznak. Ami ezekben az adatokban érdekes, hogy a nyolc leggyakoribb halálok közül azok az okok, melyek általában gyors vagy azonnali halált jelentenek (pl.: heveny szívizom-elhalás, öngyilkosság, motorosjármű-balesetek) csak néhány ezer főt érintenek évente. Ez azt jelenti, hogy az adott évben meghaló embereknek általában van néhány hetük vagy hónapjuk felkészülni a halálra.

Itt pedig elérkezünk egy másik nagyon fontos tényhez: a halál egy végső soron elkerülhetetlen és teljes mértékben személyes életesemény. Ebből következik az is, hogy egy ember a halált a teljes valójában (vagyis most tegyük félre az újraélesztetteket) csak egyszer tapasztalhatja meg az élete során, és mindezt személyesen, egyedül kell átélnie. Amíg viszont élünk, a saját halálunk a tudatunk számára megtapasztalhatatlan, mivel lehetetlen személyes tapasztalatokat szerezni róla. Más ember nem tudja elmesélni, mit tapasztalt a halálakor, mert többet már nem tudunk kommunikálni elhunyt szeretteinkkel. Ez talán az egyetlen olyan megismételhetetlen életeseményünk (a születés mellett), amire szinte lehetetlen jól felkészülni.

Amikor egy ember szembesül azzal, hogy halálos beteg, és ha valamilyen csoda nem történik, akkor néhány héten vagy hónapon belül meg fog halni, akkor a pszichológiában jól ismert jelenséget, a gyász öt fázisát éli át (ha van elég ideje rá). Az első fázis a tagadás, amikor nem hajlandó elhinni, hogy vele ilyen megtörténhet. Biztosan elcserélték a papírjait, hibásak az orvosi eredményei, ő márpedig jól van. Miután telnek a napok, és beigazolódik, hogy a diagnózis pontos a második fázis jön, ami nem más, mint a düh. Ekkor sokszor leállíthatatlan dühkitörésekkel jelzi, hogy nincs kibékülve a helyzettel, sokszor vádolja magát, miért nem kezeltette hamarabb magát. Mikor ez alábbhagy, jön a harmadik fázis, ami az alkudozásról szól. Ekkor az ember igyekszik késleltetni az elkerülhetetlent, próbálja kijavítani a hibákat, amik ide vezettek. Ezután jön a depresszió, ahogy a tünetek és a test elgyengülése egyre nyilvánvalóbb. Ilyenkor sok tudatos emlékezés jön, mélázgatás a múlton, a szép emlékeken, az élet átgondolása, értékelése. Ez a negyedik fázis sokszor a leghosszabb, és előkészíti az elfogadás fázisát, mely az ötödik. Ekkor az ember beletörődik a helyzetbe, és már nem minden gondolata ekörül forog, hanem másokkal is elkezd újra törődni. Hasznos lehet átgondolni azt, hogy érdemes-e megvárni ezt az életeseményt, amikor kiderül számunkra, hogy nincs sok hátra. Hiszen végül is tudjuk jól, hogy mindannyian egyszer meghalunk. Mit eredményezne az életünkben, ha most bejelentenénk magunknak, hogy nem tudjuk, mennyi időnk van még hátra itt a Földön (ami valójában igaz is), és átgondolnánk, hogy jelenlegi életünk vállalható-e?

Néhány filozófiai megközelítés…

Karl Jaspers[1] szerint „a halál egy gondolkodásra, hétköznapi életből kizökkenésre kényszerítő körülmény”. Ezért mindenképp érdemes róla gondolkodni, mert érdemben meghatározza életünket az, amilyen szemmel nézünk a halálunkra. Négy fő megközelítés látott napvilágot a filozófiában a halállal kapcsolatban[2]:

  1. Racionális-matematikai halálkép: ennek lényege, hogy a halál az ember számára „SEMMI”, vagyis nem az emberi élet része. Ebből az következik, hogy a SEMMI-ről nem tudhatunk valamit, vagyis nincs túlvilág, nincs semmi a halál után. Ha következetesen így tekintünk a halálra, akkor ez két dologra mindenképp elvezet minket. Egyrészt csak erre az életre van lehetőségünk, ezért minden tekintetben ki kell hoznunk a maximumot a jelenlegi életünkből. Másrészt szinte teljesen mindegy, hogy hogyan élünk erkölcsi értelemben, ugyanis az egész életében becsületesen embereket mentő (hálapénzt nem elfogadó) szívsebész és a sorozatgyilkos is ugyanoda fog jutni a halála után, a semmibe.
  2. Mechanikus-fizikális halálkép: a halál a természeti törvényeknek megfelelő, biológiai szükségszerűség. Ez azt jelenti, hogy a halál a biológiai élet természetes része, az ember is a bioszféra körforgásának egy eleme.

E két megközelítésből fakadó világképek értelmezéséhez nagyon illik Albert Camus[3] Sziszüphosz mítosza cím műve, mely így kezdődik: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.” Ha nincs túlvilág, csak ez a viszonylag rövid biológiai élet van, akkor miért ne legyen az ember öngyilkos? Az emberek, akik e világkép alapján ítélik meg az elkerülhetetlen halál tényét, azok nagyobb részt (statisztikai adatok alapján) mégsem az öngyilkosságot választják. Az ő válaszuk általában az emberi kapcsolataikban rejlik. Mi emberek szeretünk szeretve lenni, és ha választanunk kell, hogy szerető családunk és barátaink körében éljük tovább az egyébként nehéz és sokszor szenvedésekkel teli életet, vagy öngyilkosok leszünk, akkor inkább az előbbit választjuk. Sőt sokszor azok lesznek öngyilkosok, akik úgy érzik, az emberi kapcsolataik nem adnak többé nekik semmilyen szeretetet. Itt azonban ne feledjük azt sem, hogy az első két világkép alapján az a szeretet, amihez annyira ragaszkodunk, amely e világon tart, valójában nem létezik, csak egyes kémiai mechanizmusok hóbortja a szervezetünkben.

  1. Kozmikus-organikus halálkép: az ember sorsa és a természet összefonódik, az ember a halálakor visszatér és újra eggyé lesz az univerzummal. Ez a világnézet kinyitja a kaput arra a reménységre, hogy a halálon túl is esetleg valamit érzékelhet az ember, de az a személyiségünk, akik az életünkben vagyunk, valójában nem él tovább, felbomlik vagy egyesül az univerzummal. A monista vallások (pl.: hinduizmus, buddhizmus) ebből a szemléletből indulnak ki a halál utáni életről alkotott képükben.
  2. Etikus-heroikus halálkép: a halál egy olyan feladat az ember számára, amire mindenkinek készülnie kell. Mivel az ember az egyetlen élőlény, aki tudatában van a saját jövőbeli halálának, ezért lehetősége van méltó módon felkészülnie rá. Heidegger[4] szerint a halál egy olyan határszituáció, melyben rendkívüli pszichikai feszültségek összpontosulnak, és ekkor a személy pozitív személyiségjegyei megnyilvánulhatnak. Kunt Ernő[5] pedig azt hangsúlyozza, hogy az emberi méltóság legmagasztosabb szabadsága meghalni, és a tény, hogy ismerhetjük múlandóságunkat, arra sarkall, hogy létünk minden pillanatát minél intenzívebben éljük át.

E második két világkép, természetesen legfőképpen az utolsó, inkább arra vezet, hogy az ember tudatosan készüljön a halálára a jelenlegi életében. Ez nemcsak a halál pillanatát jelenti, hanem azoknak a dolgoknak az erkölcsi felelősségét, amiket az életben megtett vagy meg kíván tenni. Természetesen erkölcsi felelősség csak akkor létezik, ha létezik egy, az emberen túlmutató erkölcsi hatalom (Isten, Allah, karma), amely a halál után számon kéri rajtunk azt, ahogy éltünk.

Ahogy majd a második bejegyzésben jobban ki fogom fejteni: napjaink embere tudatosan vagy öntudatlanul, de folyamatosan menekül a halál elől. Talán a legmélyebb velünk született félelem a halálfélelem, ezért olyan életstratégiát választunk, ami a legjobban segít abban, hogy messziről elkerüljük ezt a kérdést. Ezen a ponton viszont arra hívnám az olvasót, hogy két dolgot gondoljon át a saját életével kapcsolatban.

Az első, hogy a szíve mélyén mit gondol a saját haláláról? Melyik halálkép áll legközelebb jelenleg hozzá? Ez azért fontos, mert ez alapvetően meghatározza azt, ahogyan élni fog, és ahogyan az életének különböző értékeit kezelni fogja. De ezek után egy még bátrabb lépésre is elszánhatja magát, és felteheti a második kérdést: Elég bizonyítékom van-e arra, hogy az a halálkép, amit elfogadok, a halállal kapcsolatos megközelítések legjobbika? Azért gondolkodom így a halálról, mert ezt tanították nekem, mert a körülöttem élő emberek így gondolkoznak, vagy azért, mert tényleg ez a legvalószínűbb és legigazabb álláspont?

Egy keresztény ember személyes válasza…

Zárásként Pál apostol szavait idézném, aki kristálytisztán látta, hogy egyszer el fog jönni számára a halál, és Néró császár idején ki is végezték. Ő a saját életében a következő válaszra jutott:

Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. De ha e testben való élet gyümölcsöző munkát jelent számomra, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert ez a kettő szorongat: kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb, de miattatok szükségesebb e testben megmaradnom. És ebben bízva tudom, hogy megmaradok, és együtt maradok mindnyájatokkal, a hitben való gyarapodásotokra és örömötökre, hogy bőven dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor ismét megjelenek nálatok. — Filippi 1,21-26

Pál személyesen ismerte a feltámadott Jézus Krisztust, és amióta csak megismerte Őt, volt egy megnyugtató meggyőződése a saját halálával kapcsolatban. Ez pedig az az öröm volt, hogy odaát végre Jézussal lehet, és újra megláthatja Őt. Az apostol nem akart öngyilkos lenni, pedig sok szenvedésen ment keresztül. Egyszerűen a halálának az időpontját és módját Mennyei Atyja kezébe helyezte, és amíg a Földön élt, tudta, hogy miért él. Az életének célja az volt, hogy minél több embert Krisztushoz vezessen, hogy minél többen megtapasztalják azt a szeretetet, bűnbocsánatot, örömöt és békességet, amit saját maga is megtapasztalt.

E bejegyzés írójának legfőbb vágya, hogy bárcsak minden olvasónk ugyanígy megismerné Istent és a Megváltó Jézus Krisztust, mint Pál, és ők is hasonló válaszra jutnának.

[1] Karl Theodor Jaspers (1883–1969), német filozófus és pszichiáter.

[2] A halálképek felosztását Muzsi Georgina (2015): A halálkép jellegzetességei a hospice ellátásban dolgozó szociális munkások és az önkéntes tevékenységet végzők körében című doktori disszertációjából idéztem.

[3] Albert Camus (1913–1960), Nobel-díjas francia író és egzisztencialista filozófus.

[4] Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat Kiadó, 1989.

[5] Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Gondolat Kiadó, 1987.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.