Világmisszió
Júl 21, 2017 Gyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. — Máté evangéliuma 28,18–20

Üdvtörténet

A Bibliában Ádám és Éva bukásától kezdve végigvonul a központi téma: Isten meg akarja szabadítani a népét az elveszett állapotukból. Évának megígérte, hogy a leszármazottja le fogja győzni a Sátánt. (1Móz 3,15) Ábrahámnak és Izsáknak azt mondta, hogy őáltaluk és az ő utóduk által nyer áldást a Föld minden nemzetsége (1Móz 12,3; 26,4). Mózesnek az Úr azt ígérte, hogy új prófétát fog adni a népnek, aki Mózeshez lesz hasonló (megszabadítja a népet a szolgaságból) (5Móz 18,15). Dávidnak azt mondta, hogy a leszármazottja majd örökké fog uralkodni Dávid trónján, mint Isten fia (1Krón 17,11–14). Ézsaiásnak megígérte, hogy elküldi szolgáját, aki majd önként elszenvedi a büntetést a nép vétkeiért, Isten mégis felmagasztalja őt (Ézs 53). Zakariásnak elmondta, hogy „Dávid házára” kiárasztja a könyörület lelkét, és amikor „rátekintenek majd arra, akit átszúrtak,” a nép gyászolni fog (Zak 12,10).

Látjuk azt, hogy Isten következetesen és hűségesen tartja magát az ígéreteihez, és végzi a tervét, aminek a végén majd helyreállítja az uralmát a megváltón keresztül az Ő dicsőségére. Ez azonban az Ószövetségben (sem) csupán Izráelnek szólt. A 105. zsoltár így kezdődik:

Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt! — Zsoltárok 105,1

Malakiás prófétán keresztül pedig ezt mondja az Úr:

Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek, és az tiszta áldozat! Mert nagy az én nevem a népek között — mondja a Seregek Ura. — Malakiás könyve 1,11

A missziós parancs

Az üdvtörténetre vonatkozó fenti perspektívából térjünk vissza a Máté 28,18–20-ra:

Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. — Máté evangéliuma 28,18–20

Mi is történik itt? Jézus már feltámadt, és ekkor találkozik a tanítványaival. Máté evangéliumában ez az utolsó esemény, és ez az utolsó dolog, amit Jézus mondani akart nekik. Azt mondja, „menjetek el tehát”, más fordításokban „azért”. Miért? Az előző mondatban találjuk a választ: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Péter apostol azt mondta erről az ApCsel 2-ben:

Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. — Apostolok cselekedetei 2,36

Krisztus meghalt és feltámadt, és a feltámadásával ténylegesen az egész világ Ura lett. Addig is Isten volt, de a világ fölött a feltámadása után lett nyilvános az uralma. „Neki adatott minden hatalom mennyen és földön.” Ha pedig Jézus Úr, akkor Ura a mi szíveinknek, de nem csak a mi szíveinknek, hanem a világegyetem minden szegletének is! Krisztus tanítványainak pedig feladata hirdetni minden embernek, hogy ki az Úr.

Jézus szavaihoz visszatérve azt találjuk, hogy azt mondja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…” Jézus ezt a saját tanítványainak mondta, tehát érthették, mit akart mondani: tegyék őt olyan Jézus-követőkké, amilyenekké Jézus magukat az apostolokat tette. Vagyis az apostolok magukhoz hasonló tanítványokat képezzenek. Érdemes megjegyezni, hogy Jézus szerint a tanítvánnyá válásnak alapvető része, hogy az új hívők megkeresztelkedjenek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Jézus folytatja: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…” Jézus követésének része az, hogy a hívei engedelmeskednek neki. Nem célom ebben a posztban erre részletesen kitérni, de fontos meglátni, hogy a Jézus szerinti keresztény életnek elválaszthatatlan léte a Jézus tanításai alapján rendezett élet.

Bátorítás: a mezők fehérek

Hogyan bátorítja Jézus a tanítványait ebben az egészben, ami első ránézésre közel lehetetlennek, vagy legalábbis óriási feladatnak tűnik?

Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be. — János evangéliuma 4,34–38

Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. — Lukács evangéliuma 10,2

Itt Jézus egy másik témából átvezetve arról kezd beszélni, hogy az ő munkája olyan, mint egy aratás, a termést pedig az örök életre gyűjti be, tehát itt emberek lelkeiről van szó. Jézus egyrészt az mondja a követőinek, hogy itt az aratás ideje, és sok aratnivaló van, másrészt pedig azt, hogy az ő feladatuk ezt a munkát bevégezni. A fáradságosabb rész nem is a tanítványok dolga.

Segít meglátnunk a bátorítás mibenlétét, ha felismerjük, hogy a misszióban az egyik fő belső kihívás a kicsinyhitűség. Külső szemmel Jézus tanítványai – mind az ő korában, mind később – nézhettek az evangéliumra a következőképpen: itt ez a furcsa sztori egy zsidó csávóról, aki állítólag kétezer évvel ezelőtt élt, ezért térjetek meg. Ez így elmondva nem hangzik túl meggyőzőnek. Pál is ezt mondja az 1Korintus 2,4–5-ben:

Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. — Pál első levele a korinthusiakhoz 2,4–5

Pál tehát nem szépen fölépített érvelésekkel vagy könnyen emészthető tanításokkal térítette meg a korintusiakat, hanem az igazságot hirdette, és bízott Istenben, hogy az ő ereje elég ahhoz, hogy az emberek megtérjenek. Ezen a ponton Pálhoz hasonlóan minden tanítvány az Istenbe vetett bizalomra van hívva, és itt segíthet Jézus felhívása: már beérett az aratás, az emberek bizonyos értelemben már szinte várják, hogy valaki elmondja neki az evangéliumot, és megtérhessenek. Persze sokak gyakorlati tapasztalata szerint ez nem igaz mindenkire, mégis Jézus azt mondta, hogy az „aratnivaló sok”.

Személyes tanúskodás

Véleményem szerint nem található meg a Bibliában, hogy mindenkinek evangélistának vagy misszionáriusnak kéne lennie. Az egyháznak mint egésznek feladata, hogy betöltse a missziós parancsot, amit Jézus adott, de nem fogja minden egyes hívő nyilvánosan hirdetni az evangéliumot. Mégis, a Biblia, főleg az újszövetségi levelek, olyan útmutatásokat adnak az „egyszerű hívőknek”, amiket feltétlenül meg kell fontolnunk.

Pál a kolosséiakhoz írt levelében, a negyedik, utolsó fejezetben a következőket írja:

Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni. — Pál levele a kolossébeliekhez 4,5–6

Mit tanít itt Pál? A kívülállókról beszél, azokról, akik nem részei a gyülekezetnek, és két dologra szólít fel velük kapcsolatban. Először, hogy bölcsen viselkedjen a gyülekezet velük szemben. Nem meggondolatlanul, vadul lerohanva őket, sem bűnösen, szeretet nélkül, úgy, ahogy néha ők viselkednek Jézus követőivel. Hanem bölcsen, és a Példabeszédek könyvéből tudjuk, hogy a „bölcsesség kezdete az Úr félelme.” (Péld 9,10)

Másodszor azt mondja, hogy „a kedvező alkalmakat” jól használják föl. Vélhetően ez részben annak a kifejtése, hogy hogyan kell velük bölcsen viselkedni: a hívők a „kívülállókkal” folytatott beszélgetéseikben legyenek éberek, hogy a megfelelő lehetőségeket felismerve beszélhessenek a bennük élő reménységről. (1Péter 3,15–16)

Ezután Pál folytatja, és az első dolog, amit mond: „Beszédetek legyen mindenkor kedves…”, majd ezt kiegészíti azzal, hogy a beszédük legyen „sóval fűszerezett” — ezen nem szeretnék sokat időzni, egyrészt, mert nem teljesen egyértelmű a jelentése, másrészt mert valószínűleg ez is a kedvességre utal: „Beszédetek legyen kedves, olyan, mintha sóval megfűszerezték volna.”

A vers végén olvashatjuk, hogy mi a célja meg a lényege ennek az egésznek: „hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” Tehát ha bölcsen viselkednek a kívülállókkal, a kedvező alkalmakat jól fölhasználják, és kedvesen beszélnek velük, akkor mindenkinek helyesen tudnak majd felelni, aminek pedig remélhetőleg az lesz az eredménye, hogy néhányan megtérnek közülük.

De ne felejtsük el, hogy mi a témánk ebben a posztban: a világmisszió, Isten munkája az egész Földön. És ha minden keresztény csak ezt teszi, hogy az ismerősei körében igyekszik beszélni az evangéliumról, akkor Jézus egyháza nem fogja tudni beteljesíteni Jézus parancsát, ugyanis világszerte átlagosan öt-hat nem hívőből csak egynek van keresztény ismerőse. A nem keresztények több mint 80%-a a világon egyetlen keresztényt sem ismer.

A világmisszió: parancs és történet

Mielőtt visszatérnénk a világmisszió állapotát bemutató adatokra, tekintsünk meg még egy igeszakaszt a Jelenések könyvéből, a téma jelentőségét megvilágítandó:

[É]s [különböző mennyei lények] új éneket énekeltek [a Báránynak, Jézusnak] ekképpen: Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön. — Jelenések könyve 5,9–10

A Jelenésekben vagyunk, szóval a szöveg elég bonyolult és egy csomó minden történik egyszerre, de figyeljünk meg egy mozzanatot: van egy csoport ember. Ők azok, akiket Jézus „Isten papjaivá és országa népévé” tett, tehát a hívők. És velük kapcsolatban ezt mondják ezek a mennyei lények Jézusról: „megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből”.

Tehát Jézus a vére által megvásárolt Istennek egy olyan népet, aminek vannak tagjai „minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből”. Jézus azt mondta Máté evangéliuma végén, hogy tegyünk tanítvánnyá „minden népet”. Látjuk tehát, hogy az Újszövetség szerint minden népből lesznek, akik megtérnek Jézushoz, és hogy az Egyház csak akkor tölti be Isten munkáját az egész Földre nézve, ha elviszi az evangéliumot minden néphez.

Ezt a keresztények az első pillanattól fogva komolyan vették. Pál magát a pogányok apostolának tartotta, és sokat utazott a Római Birodalomban és a mai Törökország területén, hogy hirdesse az evangéliumot és gyülekezeteket alapítson. Márk Észak-Afrikába ment téríteni, Egyiptomba. Tamás apostol, bár róla a Bibliában keveset olvasunk, gyanítható, hogy valószínűleg ő volt az, aki elvitte az evangéliumot Indiába, és a mai napig fennmaradt az a közösség, amit ő alapított (nasranik).

Utánuk egy-kétszáz éven belül a keresztény misszionáriusok eljutottak az ismert világ szinte minden elérhető területére: óriási térítő munkát végeztek Észak-Afrikában, amennyire tudtak, Ázsiában, és Európa nagy részében: Anglia, Spanyolország, Franciaország, Belgium stb. Magyarországra nem tudni pontosan, hogy mikor érkezett el először az evangélium, de Krisztus után háromszáz körül már volt olyan keresztény pásztor, akit Szombathelyen kivégeztek, mert akkoriban üldözték a keresztényeket.

A világmisszió: mai helyzet

Láttuk tehát fentebb, hogy Jézus missziós parancsa és missziós ígérete azt állítja, hogy Isten népébe tartoznak emberek minden egyes népből, nemzetből, törzsből, nyelvből, és hogy mindhez el kell vinni az evangéliumot. Hogy áll ezzel a kereszténység a gyakorlatban?

Az elmúlt évszázadban a globális világmisszió sok keresztény egyén, szervezet és felekezet szemében felértékelődött, így a missziói stratégiákat megalapozandó nagyon komoly, a vallásilag semleges szociológiában is mérvadó felméréseket végeztek a kereszténység elterjedésének állapotáról. A következőkre jutottak.

Jelenleg a világon 7,4 milliárd ember él kb. 11 750 népcsoportban. Ebből a 11 750 népcsoportból több mint 7000 olyan, hogy nincsenek köztük erős gyülekezetek. Úgy szoktak fogalmazni, hogy ezek a „még el nem ért” népek, ahol, ha nem mennek oda folyamatosan misszionáriusok, akkor kihalnak a gyülekezetek, nincs elég keresztény ahhoz, hogy megmaradjanak. Több mint 4 milliárd ember él ezekben a népcsoportokban. A világon 7 emberből 4, több mint az emberiség fele, olyan kultúrában él, ahol alig van kitől hallja az evangéliumot, és a kereszténység semmilyen észrevehető hatással nincs az életükre.

Ebből a 7 000 népből több mint 3 100 még soha egy szót sem hallott Jézusról, azt sem tudják, hogy van kereszténység. 3 100 népcsoport, több mint 220 millió ember. Az evangélium számos ok valamelyikéből – legyen az nyelvi akadályok, ellenségesség, emberhiány a misszióban, egészségügyi nehézségek – még nem tudott eljutni ezekhez a népekhez, amelyekben – a Jelenések tanítása szerint – élnek olyan emberek, akik az evangéliumot hallva megtérnének és Jézus tanítványaivá lennének, hiszen ő minden törzsből és nemzetségből vásárolt magának népet.

A világmisszió: eredmények

A modern missziók egy-két évszázada folynak, és nagyon komoly, számokban is látszó eredményeik vannak. Az elmúlt negyven évben a hitüket komolyan vevő, elkötelezett keresztények aránya több mint duplájára növekedett a világban. Fontos: nem csak a számuk, mert egyre több ember él a Földön, hanem az arányuk is. Európában és Észak-Amerikában kevés növekedés történt, aminek számos oka lehet, viszont Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában soha nem látott tömegek tértek meg Jézushoz.

Például az elmúlt hatvan évben a Kínában élő hívő keresztények száma a hatvanszorosára nőtt. A jelenlegi tempó mellett egy-két évtizeden belül Kína lesz a legnagyobb keresztény ország, ahol gyakorlatilag az ateizmus államvallás. Vagy tekintsük Afrikát: nagyon sokáig az iszlám és a mindenféle törzsi vallások uralták. Száz éve az afrikaiak kevesebb mint egy tizede volt keresztény – mára majdnem a felük. Hitünk szerint szerint tíz- meg százmilliók lelkeiről és örök életéről beszélünk. Persze mindig nehéz eldönteni, hogy attól, hogy egy vallás terjed, hányan születnek valóban újjá, kik számára jelent ez személyes valóságot is. De még ha ezt figyelembe is vesszük, a nagymértékű növekedés nem vonható kétségbe.

Sok misszionárius elmeséli, hogy hogyan adják át az emberek az életüket Jézusnak. A misszionáriusok sok szeretetet mutatnak, sokszor meggyógyítanak embereket, és beszélnek Istenről, a bűnről, meg Jézusról és a megváltásról. Gyakran használnak bibliai történeteket vagy olyan hasonlatokat, amik az adott közösségek saját kultúrájából származnak. Ezeknek az eredménye pedig rendszerint nehéz, fáradtságos, de végső soron, még ha változó mértékben is, de eredményes misszió, amellyel a világ az Ó- és Újszövetségben is kijelölt célja felé halad:

Hiszen a Seregek Ura így határozott: Amiért a népek fáradoznak, azt tűz pusztítja el, amiért a nemzetek fáradoznak, az semmivé válik. De a föld tele lesz az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja. — Habakuk 2,13–14

El fog jönni a világ végén a földi nyomorúság, e]lőbb azonban minden nép között hirdetni kell az evangéliumot. — Márk evangéliuma 13,10

Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.