Hit és cselekedetek az Újszövetségben
aug 18, 2017 BibliaRendszeres teológia Nincs hozzászólás

A protestáns körökben mozgó és gondolkodó keresztények többsége örömteli meggyőződéssel vallja: Isten szemében ő nem a jó cselekedetei, hanem a hite miatt elfogadott, hiszen a Jézusba vetett bizalma által nyert bűnbocsánatot és üdvösséget. Sokan ezt alátámasztandó több fontos igeszakaszra tudnak hivatkozni Jézustól, Jánostól vagy Páltól, amelyek – véleményük és taníttatásuk szerint – világosan tanítják a reformációnak ezt az igazságát.

Protestánsként magam is alapvetően egyetértek a fenti felfogással, az mégis gyakran felvet egy sokszor alig észrevehető nehézséget: az Újszövetség egyes részeit mintha igyekeznénk nem tudomásul venni, mert úgy tűnik, hogy nem illenek bele a teológiánkba. Ezek azok a szakaszok, amik az emberek cselekedeteinek, engedelmességének, életvitelének a jelentőségét tanítják az üdvösség vagy a végső ítélet kapcsán.

Ebben a posztban három dolgot szeretnék elvégezni: bemutatni, hogy az Újszövetség valóban tanítja a hit általi megigazulást; igazolni, hogy az Újszövetség szerint a cselekedeteinknek valóban kulcsfontosságú szerepe van a végső, üdvösséget meghatározó ítéletben; és végül megvizsgálni, hogy ez a kettő hogyan egyeztethető össze biblikus módon.

Megigazulás csak hit által

Sokan viszonylag jól ismerjük azokat az újszövetségi mondatokat, amelyek a hit általi üdvözülést tanítják. János evangéliuma szerint Isten azért adta a Fiát, „hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (3,16), és még egyszer: „[a]ki hisz a Fiúban, annak örök élete van” (3,36). Pál apostol hasonlóan világosan fogalmaz az Efezusiakhoz írott levelében: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (2,8–9) Ismét, a Rómaiakhoz írott leveléből idézve: „Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (5,1)1

Pál a leveleiben pár helyen hosszabban is kifejti a hit általi megigazulás tanát: a következőkben ezeket is áttekintjük röviden. Az első a Galata levélben olvasható:

Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. … Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg. — Pál levele a galatákhoz 2,15–16.21

Pál itt szembeállítja a zsidók (egy részének) felfogását Jézus evangéliumával: Isten előtt nem a mózesi törvény betartása alapján vagyunk igazak, vagyis jogi–erkölcsi szempontból ártatlanok és rituális szempontból tiszták, hanem ezt az igazságot a meghalt és feltámadt Krisztus Jézusba vetett hit által nyerjük el. Személyes bizonyságtételével összekötve Pál pontosan ugyanezt magyarázza el a Filippibeliekhez írt levél 3. részében is.

A Római levél 4. fejezetében2 Pál részletesebben is kifejti a megigazulás logikáját Ábrahám története alapján. Rámutat, hogy Ábrahám nem cselekedetekkel vagy „fáradozással”, hanem Istenbe vetett hitből és bizalomból igazult meg Isten előtt. Ábrahám nem a törvény (a körülmetélkedés) után kapta a neki és utódainak szóló nagy ígéretet, hanem még az előtt, sőt az ígéret pecsétjeként kapta a körülmetélkedést, ami Pál számára a mózesi törvény előképe Ábrahám életében. Ez pedig azt mutatja, hogy a hit ígérete és szövetsége felette áll a törvényének, így pedig a Krisztusba vetett hit által, a törvény cselekedetei nélkül igazulhatunk meg Isten előtt – mi ugyanúgy, mint Ábrahám, aki bízott a teremtő és feltámasztó Istenben, és Isten ezt számította be neki igazságul.

Ítélet cselekedetek szerint

Hogy meglássuk, hogy Isten az emberek cselekedeteinek megfelelően fogja meghozni az utolsó ítéletet, eldönteni a végső üdvösséget, először Jézus példázatait kell elolvasnunk Máté evangéliumában. Először a hegyi beszéd végéről:

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult. — Máté evangéliuma 7,24–27

Jézus szerint aki cselekszi az ő beszédeit, annak megáll a háza, aki viszont nem cselekszi, annak összedől és teljesen elpusztul. Ez érthető úgy is, mint ami a földi életről és annak megpróbáltatásairól szól, de a példázatot megelőző mondatok azt erősítik meg, hogy a téma az üdvösség: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (7,22; érdemes elolvasni az ezt követő két verset is.) Az evangélium vége felé más példázatokat is találunk hasonló üzenettel. Az egyik az okos és a gonosz szolgáról szól:

Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy a maga idejében eledelt adjon nekik? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! Bizony mondom nektek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig az a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram – és verni kezdené szolgatársait, és együtt enne és inna a részegesekkel; megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. — Máté evangéliuma 24,45–51

Mi a tanulsága ennek a példázatnak? Úgy tűnik, hogy a végső ítéletben az alapján kéri Isten számon a szolgáit, hogy „munkában találja-e” őket, vagy pedig kicsapongásba és gonoszságba fordultak-e. A következmény pedig jutalom és dicsőség vagy pusztulás és szenvedés. Ha itt is kételkednénk abban, hogy a téma az utolsó ítélet-e, érdemes megint a szövegkörnyezethez fordulnunk, ahol Jézus az ő visszajöveteléről tanít. A következő fejezetben még három példázat olvasható, amelyek mindegyikének ugyanez az üzenete.

Könnyen hozhatnánk a fenti példák sokszorosát még az evangéliumokból,3 azonban a tömörségre törekedve nézzünk meg inkább néhány világos mondatot a levelekből. Péter arra emlékeztet első levelében, hogy „Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején” (1,17). A zsidókhoz írt levél így buzdítja az olvasóit: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (12,14) János evangéliumában Jézus szerint a feltámadáskor „akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (5,29)4

Pál apostolra térve, a Korinthusiakhoz írott második levelében így ír: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” (5,10) A Római levélben világosan kifejti, hogy Isten „mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad, azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállnak az igazságnak, és a gonoszságnak engednek, haraggal és bosszúállással fizet majd.” (2,6–8) Emellett pedig hosszú sora van azoknak a szakaszoknak, amik arra figyelmeztetnek, hogy a bűnös életű emberek nem örökölhetik Isten országát (1Kor 6,9–11; Gal 5,19–21; Ef 5,5).

Mondhatjuk az eddig hivatkozott igerészek némelyike esetén, hogy talán csak a nem hívőkről szól, vagy nem az üdvösség, hanem a mennyei jutalmak a témája – azt azonban nehéz lenne belátnunk, hogy az összes cselekedetek szerinti ítéletet tanító passzus máshogy értendő. Aki mégis erre hajlik, annak leginkább az Újszövetség nyitott tanulmányozását ajánlanám, mert a fenti példák soksorosát fel lehetne sorolni. Valójában a cselekedetek fontossága a végső üdvösségben nem is igazán olyan tan, amit egy-egy igeverssel lenne érdemes alátámasztanunk, hanem egy olyan alapgondolat, ami az Újszövetség egészén végigvonul.

Az üdvösséget átfogó lelki valóság5

Hogyan egyeztethető össze az, hogy a megigazulás, a múlt- és jelenbeli üdvösség, az örök élet a hit, nem pedig a cselekedetek által lehet a miénk, és az, hogy az utolsó ítéletkor a végső üdvösség a cselekedetek szerint fog eldőlni?

Az első lehetőség az, ha azt mondjuk, hogy az üdvösség elveszíthető, hiszen ekkor lehetséges, hogy valaki hit által megigazul, de a cselekedetei miatt végül mégis elkárhozik. Ekkor viszont nehéz látni, hogy mi a jelentősége a megigazulásnak, és mit jelent a múltbéli üdvösség, ha ezek elveszíthető vagy visszafordítható dolgok. Továbbá ez a nézet világosan ellentmond az Újszövetség tanításának, hiszen Pál azt tanította, hogy akit Isten megigazított, azt meg is dicsőítette (Róma 8,30).6

A második lehetőség az, hogy – szemben az előzővel, ahol a cselekedeteket tettük meghatározóvá – a hitet tesszük alapvetővé. Ekkor egyesek szerint azt kell mondanunk, hogy a cselekedetek szerinti ítélet egy feltételes lehetőség: ha valaki tökéletesen élne, akkor valóban üdvözülne, de mivel lehetetlen, ezért hit által kell elnyernünk az üdvösséget. Egy másik megoldás szerint a cselekedetek szerepét tanító újszövetségi részek nem konkrétan ennek a tannak a valóságát akarták tanítani, a céljuk inkább retorikai: a hallgatóságot kimozdítani, megijeszteni, felrázni, ha nem figyel eléggé az élete szentségére.

Harmadszor pedig – még mindig a hit kiemelésén belül – vannak, akik a cselekedetek szerinti ítéletet kizárólag az üdvözültek jutalmára értik: miután hit által minden hívő örök életet nyer, az életének gyümölcsei és engedelmessége alapján jutalmat kap – ki nagyobbat, ki kisebbet. Bár úgy gondolom, hogy a mennyei jutalmak tana valóban biblikus (1Kor 3,10–15), nem látom be, hogy akár ez, akár az előző két magyarázat komolyan számot tudna adni az előző részben idézett igékről.

A harmadik lehetőség az, ha a hit és a cselekedetek mögött egy közös, alapvető lelki valóságot látunk. Pál apostol azt tanítja a Római levél 6. fejezetében, hogy a keresztségben megpecsételt megtéréssel eggyé lettünk Krisztussal az ő halálában és feltámadásában:

Ha ugyanis eggyé lettünk [Krisztussal] halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli. Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban! — Pál levele a rómaiakhoz 6,5–11

A Kolossé levélben pedig úgy beszél a hívőkhöz, mint akiknek az élete közös Krisztuséval: „meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (3,3), illetve „feltámadtatok Krisztussal” (3,1; vö. továbbá 2Kor 5,14–15; Gal 2,20). Ennek az üdvösséghez való kapcsolatát legvilágosabban az Első korinthusi levélben fogalmazza meg Pál: „[Isten] munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá [megigazulássá], megszentelődéssé és megváltássá” (1,30).

Miről szól ez az egész? Az újjászületéskor nem csak megigazultunk, hanem Isten szemében (és így valóságosan) egyek lettünk Krisztussal az ő halálában és feltámadásában, a megigazulásában és megszentelődésében – végül pedig egyek leszünk az ő megdicsőülésében is. Annyiban nehéz lehet ezt a gondolatot megemészteni, hogy a szokásos logikai vagy ok-okozati viszony helyett a kapcsolat inkább szerves, organikus: nem véletlenül hasonló ahhoz, amit Jézus a szőlőtőről és a szőlővesszőről tanított (János 15). Keresztény életünk, beleértve a hitünket és a cselekedeteinket, az újjászületésben csatlakozott a forráshoz, és így Istentől kapunk erőt és reménységet a neki tetsző élethez. A Krisztussal való eggyé tétel mellett az Újszövetség használ más fogalmakat is a megigazulás és a megszentelődés egységének kifejezéséhez: a Szentlélek elpecsételését (Ef 1,13–14) és az Atya eleve elrendelését (1Pét 1,1–2).

Ezen a ponton talán érdemes feltenni a kérdést, hogy mi a jelentősége ezek fényében annak, hogy a megigazulásunk csak hit által van. A válasz az, amit Pál kifejt a Galata és az Efezusi levelek második fejezetében: így lehetséges az, hogy az újjászületés és az örök élet reménysége Istentől kapott ajándék, amit senki nem érdemelhet ki és ami miatt senki nem dicsekedhet, mert nem a saját érdeméből, hanem Istentől kapta hit által. A hittel pedig az ember a megigazulást nem kiérdemli, hanem – belátva az evangéliumot és bízva Krisztus kegyelmében és hatalmában – a Szentlélek által elfogadja és magáévá teszi azt.

Ezzel pedig új teremtésként egy egészen más valóságot kezd élni, amelyben leveti az előző életéből maradt gonosz szokásokat, és szeretetből jót cselekedve törekszik Istennek tetsző életre. Az átformálódás meghatározó tulajdonsága, hogy belülről kifelé megy végbe, hiszen azzal kezdődik, hogy Isten új szívet ad az embernek: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ezékiel 36,36–37)


  1. Én a posztomban megigazulásról és végső ítéletről beszélek, de ez nem követi pontosan a bibliai szóhasználatot, az Újszövetség ugyanis mindkettőre és a kettő együttesére is használja időnként az „üdvösség” vagy az „örök élet” kifejezéseket. Elmondható azonban, hogy amikor múlt vagy jelen időben beszél az üdvösségről, azt a hithez köti, amikor viszont jövő időben, azt a cselekedetekhez (is).
  2. Az itt következő bekezdés megértése érdekében nagyon ajánlom a linkelt fejezet elolvasását.
  3. Vö. Edmund K. Neufeld: The Gospel in the Gospels: Answering the Question “What Must I Do to be Saved?” from the Synoptics. Journal of the Evangelical Theological Society 51(2), 2008. 267–296. o.
  4. A János evangéliumából idézett igeversről hasznos elemzést írt Szabados Ádám: Mégis cselekedetek alapján van az üdvösség? Divinity, 2011. Értelmezése összecseng ennek a posztnak a konklúzióival.
  5. Ennek a szakasznak a forrása jelentős részben a következő két cikk: Dane C. Ortlund: Justified By Faith, Judged According to Works: Another Look at a Pauline Paradox. Journal of the Evangelical Theological Society 52(2), 2009. 323–39. o.; Timothy Miller: The Debate Over the “Ordo Salutis” in American Reformed Theology. Detroit Baptist Seminary Journal 18(1), 2013. 41–66. o.
  6. Az üdvösség elveszíthetőségéről korábban írtam két blogposztot, amelyek itt és itt olvashatók.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.