Tabutéma: a halál 2.0 – Válaszok a halálfélelemre
aug 04, 2017 Apologetika Nincs hozzászólás

A halállal kapcsolatos előadásom második felében azzal foglalkoztam, hogy az utóbbi néhány száz év történelme hogyan befolyásolta az európai társadalom halállal kapcsolatos attitűdjét. E modern hozzáállásnak egy nagyon kézzelfogható következménye lett, melyet e bejegyzésben fogok bemutatni, majd rátérek néhány lehetséges megoldásra a halállal kapcsolatos szorongásunk oldására.

Hogyan távolodott el az európai ember a halál látványától?

Philippe Ariés[1] szerint vannak tipikus társadalmak és történeti korszakok, amikor a halálhoz való attitűd viszonylag egységes az emberek között. A francia történész szerint négy korszak különböztethető meg a kora középkortól a XX. század végéig a halállal kapcsolatos társadalmi viszonyban Európában.

Az első ilyen korszak a kora középkortól indul és a 14. századig tart, ez az ún. megszelídített halál időszaka. Ekkor a halál az emberek hétköznapi életének olyan természetes része volt, mint a születés. Ez azt jelentette, hogy az emberek haldoklásának folyamata és végül a halál is egy közösségi esemény volt, mely a család, barátok és rokonok előtt zajlott. Ebben az időszakban megvoltak a társadalmi szokások és rítusok azzal kapcsolatban, hogy milyen módon kell ezt az eseményt megszervezni. Figyelték például a halál figyelmeztető jeleit az ember életében (ne feledjük, az orvostudomány ekkor még alig létezett), és ha ezeket a jeleket látták, akkor egyértelmű volt, hogy el kell kezdeni készülődni a haldoklás folyamatára. Az emberek ekkor elrendezték a földi dolgaikat: bűnbocsánatot kértek Istentől, igyekeztek kibékülni a haragosaikkal és a pénzügyeiket is elintézték. Itt fontos kiemelni a legfontosabb dolgot: az élők nem féltek a haldokló emberektől és a halottaktól. Már kisgyermekkortól kezdve egy ember sokszor végignézhette, ahogy az egyik rokona otthon haldoklik, majd eltemetik. Ebben a korban a temetők a település közepén helyezkedtek el a templomok körül, és habár a temetés névtelen sírgödrökbe történt, a temető nem volt félelmetes hely senki számára.

A következő korszak a késői középkor (15 – 16. század), a személyesnek megélt halál időszaka. Ekkorra a keresztény kultúrájú Európában a halál az utolsó ítélet képével kötődik össze, és ez megjelenik a gondolkodásmódban és a művészetekben is. A halál pillanata a személyes élet csúcspontja: itt kiderül, hogy valaki mindent visz, vagy éppen mindent elveszít. Ekkor válik elterjedtté a gyászmise az adott emberért, a ravatalozó, a gyászmenet és a saját névre szóló sír. E rítusok elterjedésével még egy fontos dolog kezd elterjedni: a halott arcának eltakarása a ravatalnál, ami utat nyit a haláltól való fizikai és lelki távolodásnak. Érdekesség még, hogy a halál személyes ábrázolása (a kaszás, csontváz… stb.) is ebben a korszakban terjedt el a művészetben.

A harmadik korszak a kora újkor (17–18. század), amikor a nyugati ember folyamatosan távolodik a haláltól és halottaktól. Higiéniai és közegészségügyi okokból a temetők ekkor már a települések szélére kerülnek, ezért jóval elhagyatottabbakká válnak. A korszak jellemzője, hogy a másik ember halálától való félelem kezd egyre erősebben elterjedni. A korábbi természetesebb, megszokottabb érzékeléssel szemben ekkor az emberek egyre elviselhetetlenebb elszakadásként élik meg családtagjaik elveszítését. Ebből adódóan pedig egyre szebbé és drágábbá válnak a temetési szertartások, sírok és kripták. Az emberek szokásává válik kijárni a temetőbe szeretteik sírjához, ezzel is enyhítve a teljes elszakadás valóságát.

A 19. század végétől egészen napjainkig az ún. tiltott vagy titkos halál időszakát éljük. Ettől az időtől fogva ugyanis a haldoklás folyamata átkerül az otthoni környezetből az intézményesített kórház falai közé. A haldokló többé nem ura a saját sorsának, és nem adatik meg neki, hogy az utolsó időszakában otthon, a családi környezetében lehessen. A beteg magányosan, elszigetelten tölti élete utolsó heteit, napjait. Ennek pedig a legfőbb oka, hogy a természetes halál és haldoklás a társadalomban tabuvá válik, az emberek nem akarják látni szeretteik haldoklását, de ezzel magukra hagyják őket abban az időszakban, amikor talán legjobban szükségük lenne társaságra. A haldokló rokonunkkal való szembesülés félelmetes, rettegést vált ki a legtöbbünkből, ezért menekülünk előle. Ezért van az a gyakori konfliktus, amikor például a nagyon beteggé váló, a halál közelségét érző nagyszülőt a gyermekei kórházba akarják vinni, mondván, ott majd meggyógyítják, ellenben a haldokló nem szeretne a kórházba menni. Ekkor sokszor dorgálást kap, miszerint tényleg törődnie kellene az egészségével, de valójában sokszor tudja, hogy a kórházba vezető út lesz az utolsó élő utazása. A halál beállta után a hozzátartozóknak sem illik beszélni a dolgaikról, a téma nagyon kényelmetlen – így ők is inkább egyedül dolgozzák fel a gyászukat, a társadalom pedig kimondatlanul elvárja, hogy minél hamarabb tegyenek úgy, mintha semmi nem történt volna.

Több kutatás kimutatta[2] a modern társadalmakban a haldoklás és halál fizikai látványától való eltávolodás, illetve a materialista világkép elterjedésének hatására az emberek halállal kapcsolatos társadalmi szorongása megnövekedett. Ahogy a történelmi áttekintésben láttuk, a modern ember egyre kevesebbet érzékelt az idők folyamán embertársainak haldoklásából és halálából, ezért amikor rá kerül a sor, akkor mindez egy szinte feldolgozhatatlan meglepetésként éri. Mindemellett hasonlóan látszik a történelemből az is, hogy a felvilágosodás óta a szekularizáció térnyerésével az emberek egyre kevésbé hiszik, hogy van túlvilág, és ennek révén egy a vallási magyarázatoknál sokkal kevésbé megnyugtató halálképpel szembesülnek, miszerint a halál után nincs semmi.[3]

Milyen megoldást kínálnak a különböző vallások a halálra?

A világvallások viszonylag egységesek abban a meggyőződésükben, hogy a világnak tökéletes kezdete volt, de ezután valami elromlott, és végül valahogyan helyre fog állni. Ebbe a gondolatkörbe tagozódik bele több esetben az ember halála, ami hiba vagy valamilyen büntetés, de mindenképpen olyan probléma, amire van megoldás a halál után. A következőkben Ellis Potter keresztény apologéta, lelkipásztor – korábbi buddhista szerzetes – rendszere[4] alapján mutatom be a különböző vallások halálképét.

Monizmus – „avagy a világban minden az EGY-ből származik, és oda is tér vissza”

Potter a monizmus fő céljának azt tekinti, hogy az emberi lélek végül egyesüljön az egységes univerzummal. Ide sorolja a hinduizmust és a buddhizmust, valamint részben az iszlám vallást is.

A hinduizmus központi gondolata a karma, ami annyit jelent, hogy a cselekedeteinknek következménye van a halálunk után. E vallás szerint az emberi lélek nem hal meg a testi halál beálltával, hanem egy új (nem feltétlen emberi) testben újra megszületik. A következő életének testi létét mindig az előző életének erkölcsi cselekedetei határozzák meg. A reinkarnáció e végtelen ciklusa azonban a hinduizmus számára nem jó, nem a végső megoldás, hiszen az élet szenvedés számára, ezért az új élet újra a szenvedésekkel való szembesülést hozza. Ebből a körből azonban létezik megváltás, és ennek lényege, hogy többé az emberi léleknek nem kell újra megszületnie, hanem egyesülhet az egyetemes tudattal. Ami érdekes azonban, hogy a megváltás elérésének az útjára több iskola létezik a hinduizmuson belül. Ezek az iskolák abban egységesek, hogy a megváltott állapot eléréséhez az ember saját törekvése, cselekedete és kitartása kell. Azonban az ember csak akkor tudhatja meg, hogy részese lett a megváltásnak, ha a halála után egyesül az egyetemes tudattal, és nem születik újra.

A buddhizmus központi üzenete, hogy a létezés szenvedés, melynek oka az ember vágyakozása, ezért a vágyakozásainkkal kell leszámolni. A hinduizmushoz hasonlóan itt is van lélekvándorlás és újjászületések sorozata. A buddhisták a halált a gyertya-hasonlattal írják le. Ez arról szól, hogy amikor egy gyertya égő lángját elfújjuk, és utána újra meggyújtjuk, vajon pontosan ugyanaz a láng lesz-e? Mivel a vallás ellenzi a hinduizmus kasztrendszerét, úgy látja a halál után a lélek sorsát, hogy az egyesül a nagy tudatáramlással, ezért az újra megszülető személyiség már nem lesz ugyanaz, mint az előző életében. Ebből az következik, hogy a halál után az ember lelke nem marad meg, hanem a felismerhetetlenségig átalakul. A buddhizmus a hinduizmushoz hasonlóan ki akar lépni a reinkarnáció örök körforgásából, és ez a megváltott állapot a Nirvána. Ekkor az ember megszabadul minden vágyától és szenvedésétől, és öntudata végső boldog békességben megszűnik és egyesül az univerzummal. Az ember a földi életében (Buddhához hasonlóan) elérheti a megvilágosodást bizonyos vágyakról lemondó módszerek, meditáció és szerzetesi segítség által. E földi megtapasztalható megvilágosodott állapot tartalma a vágynélküliség, hiszen minden illúzió a Földön. Összességében tehát a fő halál előtti és utáni cél a buddhista számára a személyiségének elvesztése.

Az iszlám azért került a monista csoportba, mert a vallás központi része, hogy Allah az egyedül igaz Isten, és Mohamed az Ő prófétája. Itt minden Allahra vezethető vissza, és minden Róla szól. Az iszlám célja az ember számára Allah szolgálata e földi életben. A vallás szerint a halál után az emberi lélek az ún. barzakh állapotba kerül, amit sírbeli életnek is neveznek. Ez még csak egy köztes állapot, mivel addig várakozni kell, amíg el nem jön a végítélet napja, amikor a halottak testben támadnak fel. Akik pedig többségében jót cselekedtek és Allahot szolgálták, a Paradicsomba mennek, míg a rosszak a pokolba. Az ember lelke és személyisége itt megmarad a halál után is, számon kérhető módon. Alapvetően azonban az ember végső, halál utáni sorsát az határozza meg, hogy tud-e bízni Allahban és szolgálni Őt hűségesen.

Dualizmus – „avagy a világban a harmónia felborulása a baj, és a jó és rossz harmóniáját helyre kell állítani”

Potter besorolásának második kategóriája a dualizmus, melybe a taoizmus és a konfucianizmus tartozik bele. E távol-keleti eredetű vallások lényege, hogy a világ folyamatosan mozgásban van, ezzel kell az embernek harmóniában élnie. Míg a taoizmus inkább a vallás elmélyülős, meditálós változata, a konfucianizmus inkább gyakorlatiasabb. A taoista legfőbb célja, hogy a TAO-val mint világtörvénnyel egyesüljenek. Hasonlóan az eddig említett távol-keleti vallásokhoz, az embernek itt sincs maradandó személyisége, ezért a cél, hogy az értelmetlen világból áthelyezzük magunkat a TAO valóságába, ennek pedig vannak természetfeletti elemei is. A vallás szerint jó nem létezhet rossz nélkül, ezért akik a gonosz ellen akarnak küzdeni, azok ostobák. Valójában a jin- és jang-szimbólum fejezi ki ezt legplasztikusabban, amelyek azt hirdetik, hogy a jó és a rossz azonos értékű, ezért egyensúlyban kell tartani őket. Az ember földi életereje a CSÍ, mely ugyancsak a TAO-ból származik. Amikor ez elfogy, az ember meghal, és a halál után csatlakozik az ősökhöz. A halál után az ember valahogy tudja befolyásolni a túlvilágról a még élők életét. Összességében tehát a taoizmus a halált egy olyan természetes folyamatnak tartja, amit nem kell kikerülni, nincs szükség megváltásra sem, sőt a legfőbb hiba a megváltás után vágyakozni vagy küzdeni a gonosz ellen. Az élet és a halál értelme is a TAO-val való összhang és a világ folyamatos mozgásának elfogadása.

Trinitarizmus – a Szentháromság Istenének vallása

Potter harmadik kategóriája maga a bibliai kereszténység, amely az Újszövetség alapján a bibliai zsidósággal szerves egységben van a történelem során (ezért e bejegyzésben nem térek ki külön a zsidóság halálképére). A kereszténység fő üzenete, hogy a világ legfőbb problémája a világot teremtő, személyes és szerető Isten (Atya, Fiú és Szentlélek) elleni lázadás, mely a bűnbeesésen keresztül minden egyes emberre hatással lett. Az emberi élet célja pedig az, hogy ezzel a ténnyel szembenézzünk és kezdjünk valamit. Isten ugyanis az embert örökkévaló létre teremtette, vagyis a test halála után a benne lévő lélek tovább él. Az Ószövetségben a lelkek halál utáni helyét a héber Seol kifejezéssel adták vissza, ami a holtak hazáját jelentette. Jézus korában már volt egy olyan rabbinikus elképzelés a Seolról, hogy két része van: a pokol, ahová a bűnösök kerülnek a haláluk után, és Ábrahám kebele, ahová az igazak mennek vigasztalódni. Ez köszön vissza Jézus példázatában a gazdagról és Lázárról (Lk 16,19-31). Jézus feltámadása után ez a helyzet megváltozott. A gyülekezetek hívő emberei a mennybe vágyakoztak haláluk után, Isten királyi trónjához, amíg a nem hívők a haláluk után a holtak hazájába kerülnek. A keresztény kép a halálról még azzal egészül ki, hogy mindkét halál utáni helyszín, ahová az emberek lelke megy, csak átmeneti. Minden léleknek várakoznia kell a feltámadásra, melynek több része van. Az első feltámadás Jézus visszajövetelekor lesz, amikor a Benne hívő holtak feltámadva egy új, megdicsőült testet kapnak, míg akik a Földön élnek akkor és hisznek a földi, élő testük alakul át ebbe a megdicsőült testbe. Pál apostol az utóbbit nevezi elragadtatásnak (1Thessz 4,13-17). A második feltámadás pedig az utolsó ítéletkor lesz, amikor a jelenlegi Ég és Föld megszűnik, ekkor minden, a Földön valaha élt ember lelke, aki még nem támadt fel, feltámad, és megáll Isten trónja előtt. Aki közülük pedig nincs beírva az élet könyvébe, annak sorsa az örök halál (Jel 20,12-15).

Érdemes itt kiemelni, hogy van egy dolog, ami miatt különleges a keresztény hit a többi vallás között, és ez a megváltás témája. Eddig azt láttuk, hogy a világvallások vagy csendes belenyugvással tagadják a megváltás szükségességét és a halálból való szabadulást, vagy az ember saját vallásos törekvéseinek minősége alapján teszik függővé a halál utáni sorsot (tulajdonképpen ez nem más, mint az önmegváltás). A kereszténység viszont azt állítja, hogy az ember bukásának Isten által megengedett következménye, a bűn és kárhozat állapota emberi erővel helyreállíthatatlan. Nincs módszer, vallásos gyakorlat, törekvés vagy cselekedet, ami legyőzné a halált az életünkben és örök életet szerezne nekünk. A keresztény megtéréshez vezető út első állomása az, hogy ezt be tudjuk ismerni. Az örömhír (más néven evangélium) pedig az, hogy a Szentháromság Istene személyesen állítja helyre az embert, úgy, hogy mi ehhez nem tudunk hozzátenni semmit. Jézus Krisztus az örökkévaló Fiú Isten emberré válik, de mégis Isten marad, majd meghal az emberiség bűneiért egy római keresztre feszítésben. Az Atya Isten itt a kereszten Jézusra helyezi az emberiség bűneiért járó összes büntetést. Ekkor Jézus megtapasztalja a halált, a kárhozatot és az Istentől való elszakítottságot, de a halála után a harmadik napon feltámad, legyőzve a halált és megváltást szerezve az embereknek. Ahogy a régi keresztény bölcsesség mondja: Isten annyira szereti az embert, hogy saját magával volt igazságtalan, hogy velünk ne kelljen igazságosnak lennie. A Fiú inkább belehalt, minthogy végignézze, hogy az emberek az örök kárhozatba menjenek menthetetlenül, remény nélkül.

Zárszóul

E bejegyzésben igyekeztem rámutatni arra, hogy a halállal kapcsolatos feszültségünket a vallások halállal kapcsolatos magyarázatai valóban enyhíteni tudják. Határozott meggyőződésem szerint viszont az egyetlen, az ember által valóban elfogadható megoldást az Újszövetség tud adni, hiszen a keresztény hit ígéri a halál teljes és végleges eltörlését egy olyan megváltásban, amit maga Isten szerzett meg nekünk.

Hogyan lehet tehát részesülni a keresztény megváltásban?

  1. Felismerni és elfogadni, hogy Istentől elszakadt, bűnös, bukott ember vagyok. Állapotom menthetetlen.
  2. Felismerni és elfogadni, hogy Jézus a kereszten már elhordozta a bűneim büntetését, hiszen ez egy valós történelmi tény.
  3. Kérni Istent, hogy Jézus Krisztus miatt bocsássa meg a bűneimet, és részesítsen a megváltásban, amit Jézus már megszerzett nekem.
  4. Isten válasza erre az őszinte kérésre minden esetben: IGEN. (Nem kell előtte elfogadható állapotba hoznom magamat. Mindegy, hogy milyen bűnöket követtem el eddig.)
  5. Élvezni azt, hogy a megváltás részese lettem, és már most, testi halálom előtt tudom, hogy az örökkévaló sorsom el van rendezve. A megváltásban részesültek életének természetes része, hogy az életük ezután nem saját maguk, hanem Jézus Krisztus körül forog. Ez azt jelenti, hogy egyre jobban hasonlítanak Jézusra, és egyre jobban képesek szentül élni, és harcolni a bűneik ellen.

[1] Philippe Ariés (1914-1986), francia történész, a gyermektörténet és családtörténet írás úttörője.

[2] Zana Ágnes (2010): Halálkép és rítusaink. A halálhoz, haldokláshoz kötődő szokások változása. In: Embertárs, 8. évf. (1): 54-62.

Kovács Ágota (2007): A spiritualitás és a halálhoz való viszony összefüggései az emberi lélekben. In: Kharón, XI. évf., 1-2. szám, 40-68.

[3] Természetesen, ha a materialista halálkép igaz, akkor hiába nem megnyugtató, jobb ha tudjuk az igazságot. Azonban keresztényként például Jézus feltámadása miatt hisszük, hogy ez nem igaz. De ez már a másik előadásunk bejegyzéséhez tartozik.

[4] Ellis Potter (2014): Három elmélet a mindenségről. Harmat Kiadó, Budapest.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.