Le a gyerekeket verő fundamentalista keresztényekkel?!
Sze 29, 2017 ApologetikaEtika Nincs hozzászólás

A nyár elején néhány magyar hírportálon (hvg.hu, 444.hu) megjelent egy az evangéliumi keresztényeket igen rossz színben feltüntető hír, miszerint: „A bibliai alapon álló fundamentalista keresztény-keresztyén mozgalmak, egyházak és szekták egyik alapvetése, hogy a gyereknevelésben nemhogy megengedhető, de egyenesen ajánlott a testi fenyítés, a gyerekek tudatos, hideg fejjel végrehajtott, programszerű verése.” (https://444.hu/2017/06/20/a-libri-megtagadta-egy-gyerekveresre-buzdito-fundamentalista-kereszteny-konyv-terjeszteset)

E hír alapvető kiváltója James Dobson „Fegyelmezz! Megéri” című könyve volt, amelyet Babity Mária pszichológus elolvasott, és úgy döntött, hogy figyelmezteti a könyv forgalmazóit, hogy a benne található gyermeknevelési tanácsok ártalmasak. Sőt e tanácsok a magyar jogszabályokba ütköznek, melyek tiltják a gyermekbántalmazást, ezért el kell távolítani a könyvesboltokból azt. Mindeközben a pszichológusnő egy külön interjúban közölte (http://hvg.hu/elet/20170613_Apam_mindig_azt_mondta_azert_ver_hogy_rendes_ember_legyen_belolem), hogy őt azért háborítja fel ez a könyv, amiben Dobson arra buzdítja a keresztény szülőket, hogy ha a szükség kívánja, verjék meg a gyermeküket, mert gyermekkorában ő maga is bántalmazás áldozata volt. Az interjúból kiderül, hogy édesapja kamaszkoráig rendszeresen verte, sokszor különböző segédeszközöket is bevetve (bot, szíj), mindezt azzal a magyarázattal, hogy ettől a lánya majd jobb ember lesz. James Dobson pedig a könyvében amellett foglal állást, hogy nem jó, ha a gyermeket a szülő a saját kezével veri meg, inkább használjon valamilyen eszközt, így a szülői kéz maradhat a szeretet kifejezésének eszköze. Itt azért fontos megjegyezni, hogy habár a cikkek szépen össze vannak linkelve, a James Dobson által propagált gyermeknevelési modell „brutalitása” és Babity Mária édesapjának gyermeknevelési szokásai köszönő viszonyban sem állnak egymással. Míg a keresztény szerző kiemeli, hogy a gyermek elfenekelése következetességből, és indokoltan történjen, amikor már más lehetőség nincs, és soha nem dühös indulatból, addig a bántalmazott hölgy interjújából kiderül, hogy az édesapját elöntő düh (akár egy négyes érdemjegy hazahozása miatt is) a lánya megverésére ösztönözte. Meggyőződésem, hogy egy bibliai hitét komolyan vevő és egészségesen megélő édesapa, nem tenne ilyeneket a gyermekével, mint amit Babity Máriának át kellett élnie. Mindazonáltal nem tisztem ítéletet mondani az interjúban megjelenő édesapa felett, hiszen az interjúból kiderül, hogy ő nem a bibliára vagy a hitére hivatkozott, miközben e tényleg brutálisnak hangzó nevelési módszereket választotta.

Tisztában vagyok azzal, hogy e bejegyzéssel elkerülhetetlenül darázsfészekbe nyúlok, de mégis szeretnék írni a téma kapcsán két dologról, ami kissé felháborít. Az első dolog James Dobson megközelítése, a második pedig a 444.hu  (reményeim szerint) tájékozatlanságból fakadó hozzáállása. A sorrend nem véletlen, ugyanis egy ilyen botránynál hiszem, hogy keresztényként először saját magunkat kell megvizsgálnunk, hogy valóban helyes-e az, amit gondolunk vagy cselekszünk. Másrészt egy ilyen témánál egy nagyon egyszerű, érzelmileg könnyen túlfűthető (kiváló média trükk!) érvelést tudnak használni a kereszténység bírálói annak érdekében, hogy egy fontosabb kérdésről elvegyék a figyelmet[1]. Bővebben: tegyük fel, hogy nem keresztény, de nyitott emberként érdekel, mit vallanak az evangéliumi keresztények, és az említett botrányt olvasva elhiszem, hogy a bibliát tekintélyként elfogadó hívő emberek számára alapvető tanítás, hogy a gyermekemet verni kell (ráadásul brutális segédeszközökkel). Természetes, hogy arra a következtetésre jutok, hogy a biblia útja, és így Jézus Krisztus útja sem lehet számomra alternatíva az életemben, mert ahogyan a keresztények élnek számomra erkölcsileg vállalhatatlan. A bejegyzés további részében cáfolni szeretném ezeket az állításokat a gyermekneveléssel és kereszténységgel kapcsolatban, és rávilágítani Jézus Krisztus ténylegesen központi üzenetére.

Mi háborít fel ebben keresztényként, avagy tanítja-e a Biblia a gyermekbántalmazást?

Mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben láthatjuk, hogy Isten a szülőket azzal a fontos felelősséggel bízza meg, hogy neveljék a gyermekeiket. Nevelés alatt pedig a tudatos és következetes tetteknek azt a sorozatát értem, amivel a gyermek egészen kis korától kezdve megismeri azt a társadalmi rendet, amiben majd később önállóan kell élnie felnőttként. A Biblia azt is állítja, hogy Ádám és Éva bukása és Isten elleni lázadása (eredendő vagy áteredő bűn) olyan hatással lett a leszármazottjaikra, hogy mindenki ebbe az Isten nélküli állapotba születik bele (Róma 5,12). Ez azt jelenti, hogy születésünktől kezdve alapvetően önmagunk körül forgunk, és az a legfontosabb számunkra, hogy nekünk mi lehet a jó. Az önfeláldozó, mások érdekében cselekvő szeretetet (melynek maga Isten a forrása) tanulnunk kell, és ebben felnőttként, sőt keresztényként sem mindig vagyunk túl sikeresek. Minden kisgyermek ebben az Istentől elszakadt állapotban van, és ezért önző, önmaga körül forgó[2]. Természetesen a gyermekek így jellemezhető alapállapotával a Bibliát nem elfogadó különböző pszichológiai irányzatok nem értenek egyet, és ezt nem is kívánom számon kérni rajtuk. De abban talán egy részük egyetért, hogy ha a kisgyereket senki nem neveli, hanem a szülők (már ha vannak) engedik, hogy a gyermek egészen nagyon kicsi korától mindenben a saját vágyai után menjen, akkor olyan felnőtt személyiség lesz belőle, aki képtelen együtt élni az adott társadalom szabályaival és törvényeivel, amit a közös és békés együttélés céljából alakítottak ki.

Aki már látott gyermeket, annak nem kell különösen magyarázni, hogy már akár 2-3 éves kortól kezdve a gyermekek nagyon határozottan ragaszkodnak dolgokhoz, amiket meg szeretnének tenni. Ezek közül pedig sok dolog veszélyes vagy egyszerűen nem ajánlatos a későbbi jellemfejlődésük számára, ezért a felelősségteljes szülők igyekszenek a legjobb belátásuk szerint ellentmondani a gyermekek efféle vágyainak. Meg vagyok győződve arról, hogy egy szülő sem szeretné, ha a gyermekét valamilyen baleset érné vagy egy olyan elkényeztetett vagy agresszív emberré válna, ami miatt a felnőtt élete teljesen tönkremenne, és ebben keresztények és nem keresztények között nincs igazán vita. Ahhoz viszont, hogy a gyermekeinket rossz szokásokról leszoktassuk vagy jó szokásokra megtanítsuk, időnként valamiféle szankciókra van szükségünk. Természetesen jól hangzik, hogy csak pozitív visszacsatolásokkal érjük el mindezeket, de esetleg előfordulhat, hogy erre adott helyzetben nincs idő vagy lehetőség. Az ilyen esetek megoldására a testi fenyítésen túl rengeteg más lehetőség is van, és ha az ember kicsit elmélyül a szakirodalomban, akkor láthatja, hogy napjaink mainstream álláspontja, hogy a rugalmas és empatikus határok kijelölése hatékonyabb, mint az erőszak testi vagy lelki megnyilvánulása a szülő részéről. Mindemellett pedig az is árnyalja a képet, hogy a gyerekek már kis koruktól kezdve különböző lelki alkattal rendelkeznek, ezért egyes gyerekek sokkal nyugodtabbak és könnyebben fogadnak szót szüleiknek, másoknál azonban a legbensőségesebb szeretetkapcsolat közepette is nagy kihívás a vita és veszekedésmentes engedelmesség.

A Szentíráson is végigvonul az az üzenet Isten népe felé, hogy a gyermekeink nevelését (időnkénti szankcionálását a jó érdekében) aktívan tegyük. A már említett 444.hu cikkben érdekes módon elsősorban ószövetségi igéket hoznak, és mutatják be kegyetlenségüket.

Az első ilyen az 5Móz 21,18-21:

„Ha valakinek engedetlen és konok fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, és akkor sem engedelmeskedik nekik, ha megfenyítik, az ilyet fogja az apja és az anyja, vigye a város véneihez lakóhelye kapujába, és azt mondják a város véneinek: Ez a mi fiunk engedetlen és konok, nem hallgat a szavunkra, dorbézoló és részeges. Akkor a város férfiai valamennyien kövezzék őt halálra. Így tisztítsd ki a gonoszt a magad köréből, hogy egész Izráel hallja meg ezt, és féljen!”

Ennél a résznél kulcsfontosságú látni, hogy milyen korú fiúról van szó. Az ókori Izraelben a felnőtté válás kora a 13. életév betöltése volt, vagyis nagyjából a kamaszkor kezdete. Ekkor a szülők némi anyagi támogatással szakmát tanulni és dolgozni küldték a gyermeket, és ettől az időszaktól kezdve meg is házasodhatott. A fenti törvényben az is benne van, hogy ha dorbézoló és részeges a fiú, akkor legyen része fenyítésben (habár ez a szó az eredetiben szóbeli felszólítást, szidást is jelent). Elég nehezen lehet elképzelni egy 3-12 éves kor közötti gyermeket, aki a barátaival minden este részegre issza magát. Valószínű tehát, hogy itt egy hivatalosan felnőtt, 13 év feletti, de még nem házas, otthon élő fiúról van szó. Természetesen ebben a korban (ahogy ez az Ószövetségből kiderül) bizonyos kihágásokért felnőtt embereket is megvertek, és habár a mi újkori szemünkkel egy 13 éves még gyerek, Mózes törvényének keletkezési korában már felnőttnek számított. De ami itt lényeges, hogy e bibliai rész szó szerinti értelmezése semmiképp sem azt mutatja, hogy Isten törvénybe iktatta volna az ószövetségi zsidóknak, hogy kis gyermekeiket brutálisan bántalmazzák.

Sokkal gyakrabban idézett részek a Példabeszédek könyvéből származnak:

“Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.” – Péld 13,24

“A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.” – Péld 22,15

“Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.” – Péld 23,13-14

“A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.” – Péld 29,15-17

Vannak egyesek, akik itt az eredeti szavak pontatlan fordításával próbálják harmóniába hozni Salamon korának nevelési módjait napjaink szokásaival, de a szövegkörnyezetből mind a négy helyen egyértelműen kiderül, hogy itt a gyermek lehet 13 év alatti, sőt ők az igazán gyermekek a zsidó kultúrában ekkor. A bot szó az eredetiben vesszőt is jelenthet, de ez a lényegen nem változtat. Amit itt érdemes észrevenni, hogy van egy bibliai alapelv (neveljük, szankcionáljuk a gyermeket az ő érdekében), és annak van egy adott korra való gyakorlatba vitele (verd el vesszővel). Miért? Azért, mert Salamon korában valószínűleg ez volt a szokás, és senki nem akadt fenn rajta. Ez azt jelenti, hogy ma a 21. században a keresztény embereknek szó szerint meg kell vesszőzniük a gyermekeiket? Természetesen nem feltétlenül. Napjainkban ezt a fajta módot kegyetlennek tartjuk a társadalmi környezetünk aktuális értékítéletei miatt. A szankcióknak a testi fenyítésen kívül azonban számtalan más módja van, és valóban nőnek fel gyermekek (jól és aktívan nevelt gyermekek is) mindenféle testi fenyítés nélkül. Itt a lényeges a cél, és nem az eszköz. Az a gyermeki bolondság, önzőség és hiszti, ami az apróságokban benne van, egyre kezelhetőbbé váljék az életükben.

Érdekes, hogy az Újszövetség ennél jóval kevesebbet beszél a gyermeknevelés gyakorlati kérdéseiről. Habár a KIA a közleményében a Zsidókhoz írt levél 12 részéből idézett, ezzel most azért nem foglalkozom, mert itt felnőtt keresztény emberek szenvedéséről van szó az üldözések közepette[3]. Ehelyett két rövid igeszakasz van, ahol Pál apostol ad tanácsot az apáknak:

„És ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása és intése szerint.” – Ef 6,4

„Ti apák, ne keserítsétek el gyermekeiteket, nehogy elcsüggedjenek.” – Kol 3,21

Nemcsak a Jézus- és Pál apostol-korabeli, hanem akár az 50 évvel ezelőtti társadalomban is általános volt, hogy a gyermekeket időnként bizonyos kihágásokért elfenekelték, vagy valamilyen módon testi fenyítésben részesítették. Nem akarom tehát azt a látszatot kelteni, miszerint itt az apostol már direkt nem említi az ilyen fajta nevelési módszert. Két dolgot viszont mindenképpen érdemes megfigyelni. Egyrészt az újszövetségi Szentírás nem ad a keresztény családoknak konkrét szankcionálási módszert vagy tanácsot (biztos, hogy az elfenekelés is benne volt a repertoárban akkoriban), hanem elveket ad, és a legfőbb elv az önfeláldozó szeretet. Másrészt úgy tűnik, hogy az édesapák hajlamosabbak túl szigorúvá és akár túl agresszívvé válni gyermekeikkel szemben, és Pál ezért az apákat figyelmezteti arra, hogy ne lépjenek túl egy határt a fegyelmezésben (legyen ez szavakkal vagy tettekkel). Mi apák sajnos időnként túl sokat várunk gyermekeinktől, és a sok szigorúságunkkal feleslegesen ingereljük vagy elkeserítjük őket. Mert kiborulni, üvöltözni, parancsolgatni és szankcionálni mindig kényelmesebb, mint a fáradtságunkkal és indulatainkkal megküzdve szeretettel bátorítani és tanítgatni a piciket. Hiszem azt, hogy Pál azért írta ezt, mert nem kell azokat a mintákat egy az egyben átvennünk, amiket láttunk a saját szüleink életén, hanem keresnünk kell azokat a megoldásokat, amik a gyermekünket a szeretetben való érésben segítik.

Összességében tehát a Biblia az aktív, előrelátó és következetes gyermeknevelést tanítja, aminek be kell ágyazódnia az adott kor kultúrája és törvényei közé. Véleményem szerint, aki kizárólag a Példabeszédek könyvében lévő néhány igeversből levezeti, hogy a testi fenyítés teljes kiiktatásával nem lehet a gyereknevelésünk eléggé Isten szerint való, egyszerűen téved[4]. James Dobson véleményem szerint egyszerűen kissé túlbecsüli a testi fenyítés jótékony hatását a gyermekek életében.

Mi háborít fel a médiavisszhangban, avagy tudják-e az emberek, mit jelent evangéliumi kereszténynek lenni?

A 444.hu cikke (https://444.hu/2017/06/20/a-libri-megtagadta-egy-gyerekveresre-buzdito-fundamentalista-kereszteny-konyv-terjeszteset) néhány komoly csúsztatást is tartalmaz, ami azért ellentmondásos, mert a cikkíró, Szily László az oknyomozó és keresztény visszásságokra fényt derítő riporter szerepét veszi fel. Az egész James Dobson-könyvvel kapcsolatos botrányra reagálva idézi Monty Taylort, a KIA vezetőjét, aki ezt írta: „A Biblia tanítása világos: aki szereti gyermekét, megfenyíti, de sohasem bántalmazza és nem okoz fizikai sérülést. Megfelelő szeretettel és önfegyelemmel kell nevelni a gyermeket.”. Erre a riporter hazugnak nevezi Monty Taylort, mivel (a poszt elején már taglalt) 5Móz 21-ben meg van írva, hogy az engedetlen gyermeket meg kell kövezni. Ez azért hatalmas félreértés, mert a Biblia tanítása alatt a keresztény Monty Taylor a Szentírás újszövetségi hívőkre vonatkozó álláspontját közli, ami valóban az, amit ő leír. Az idézett mózesi törvény nem gyermekekről szól, hanem felnőttnek tekintett fiatalokról, de keresztényként ezt már egyáltalán nem kell figyelembe vennünk, mivel ez az ókori Izrael államára vonatkozó törvény volt. Ha a Példabeszédek könyvének említett részeit napjaink kultúrájába ágyazzuk, és Pál apostol szavait is megszívleljük, akkor az soha nem vezethet el ahhoz az állapothoz, ami le van írva az 1997. évi XXXI. törvény ide vonatkozó részében.

De ennél van egy még szomorúbb hazugság ebben a cikkben, ami miatt fontosnak tartom e bejegyzés megírását:

„A bibliai alapon álló fundamentalista keresztény-keresztyén mozgalmak, egyházak és szekták egyik alapvetése, hogy a gyereknevelésben nemhogy megengedhető, de egyenesen ajánlott a testi fenyítés, a gyerekek tudatos, hideg fejjel végrehajtott, programszerű verése.”

Az utóbbi 2000 év egyháztörténelmében a bibliai alapokon álló keresztények között (kezdve az óegyháztól, a reformáció korán át egészen napjainkig) soha, egyik ilyen mozgalomnak sem volt az alapvetése, alaptanítása, hogy a gyerekek tudatos programszerű verése fontos lenne. Úgy tűnik, hogy a cikk szerzőjének fogalma nincs, hogy mit jelent bibliai alapokon álló kereszténynek lenni, de ezzel sajnos az olvasóit is megtéveszti a kereszténység központi üzenetével kapcsolatban.

A valóság az, hogy a gyereknevelés (szankcionálás – elfenekelés) kérdése soha nem volt igazán központi kérdés a keresztény gyülekezetekben. Ez azért is van, mert nagyon sok keresztény embernek nincs gyereke, másrészt a Biblia világosan tanítja, hogy az adott ország törvényeinek vessük alá magukat keresztényként, ezért ez inkább az adott kor kulturális kérdése, hogy milyen eszközöket lehet bevetni a nevelés közben.  A pszichológiai kutatások nagy előnye, hogy mára kimutatták, hogy a verés nem igazán hatékony módszer, ezért számtalan bibliai alapokon álló keresztény van, aki egyáltalán nem veri a gyermekét semmilyen formában. Az egyszerűen nem igaz, hogy az igazi evangéliumi keresztények ismérve, hogy mindenképpen verik a gyereküket. Természetesen itt azért azt is érdemes megjegyezni, hogy habár a gyermek bármilyen mértékű testi fenyítésének elítélése a kulturális main-streamhez tartozik nyugati kultúránkban, vannak olyan keresztény és nem keresztény szülők is, akik amellett érvelnek, hogy bármilyen gonosz dolognak is tűnik az elfenekelés, akár 50 évvel ezelőtt, amikor ez mindennapos volt a felnövő gyerekek sokkal tisztelettudóbbak és jobban viselkedők voltak, mint napjaink gyermekei. Mindazonáltal ha ilyen erkölcsi és kulturális okokból James Dobson könyvét nem adják ki többé, akkor sem lesz feltétlen kevesebb ettől sem a világ, sem a keresztény emberek gyermeknevelése.

Ami viszont igazán zavaró az evangéliumi keresztényeket „tudatos, programszerű gyerekverő szörnyetegekként” való bemutatásában, az az, hogy teljes bizalmatlanságot szül a nem hívő emberekben a valódi üzenet iránt. Lehet, hogy néhány túl lelkes keresztény (mint a vitában megjelenő blogoló anyuka, aki James Dobson könyve után elkezdte elfenekelni a gyermekét) tudatlanságból túlzottan engedelmeskedni akar olyan igeverseknek, amelyek nem feltétlenül az ő korára és állapotára vonatkoznak. Lehet, hogy más keresztények talán nem szerencsés módon a „világi” kultúra elleni lázadásként csak azért is kardoskodnak a testi fenyítés hatékonysága mellett. Mégis a kereszténység valódi üzenete napjainkban is hiteles, és életeket változtat meg.

Ez az üzenet pedig az, hogy Isten Fia, a názáreti Jézus Krisztus 2000 évvel ezelőtt megszületett a Földön, meghalt az emberiség bűneiért, és a harmadik napon feltámadt. Jézus megszerezte számunkra a megváltást, a bűneinkre a bocsánatot és az örök életet, amit odaad mindenkinek, aki kéri tőle. Ez a bibliai kereszténység alapvetése. Jézus ma is él, vissza fog jönni, és a Biblia azt tanítja, hogy aki hisz Őbenne, annak örök üdvössége van, aki pedig elutasítja Őt, Isten ítéletével kell szembenéznie.

Őszintén féltem a 444.hu riporterét és olvasóközönségét, ugyanis ha kellő gyűlöletet tudnak összehordani lelkükben a bibliai alapú keresztényekkel szemben e féligazságok mentén, akkor lehet, hogy ezzel megfosztják magukat attól is, hogy nyitott szívvel megismerjék Jézus Krisztust, aki úgy szerette őket, hogy képes volt belehalni ebbe a szeretetbe.

 

 

[1] Abban állást foglalni, hogy a 444 számára ez mennyire volt tudatos, információ hiányában nem tudok. Feltételezem a jóindulatot részükről.

[2] Itt természetesen nem arról beszélek, hogy a természetes szükségleteire való igényt nem tudja szépen és türelmesen kifejezni (pl.: sír ha éhes). Itt inkább az emberi kapcsolataiban megmutatkozó alapvető önzésre gondolok (pl.: én kapjak mindent először, nem várok 2 percet a csokira, nem adom oda a játékomat…stb.).

[3] A levél szerzője itt (Zsid 12) arról beszél, hogy ha a keresztény embernek szenvednie kell (akár igazságtalan okokból), ez a Mennyei Atya fegyelmező-nevelő munkája, és azért van szükségünk rá, hogy helyes irányba formálódjunk. Ezért ha szenvedést enged meg az életünkben, annak lehet ilyen oka is. Ahogy a gyermekek is szenvednek a fegyelmezés különböző formáitól, mégis az ő érdekükben történik, így csinálja Isten is a hívő emberekkel, az Ő gyermekeivel.

[4] Itt mindenképp fontosnak tartom azt az írásmagyarázati alapelvet, miszerint egyes témákat a teljes Szentírás fényében érdemes körül járnunk. Az Ószövetségi könyvek közül csak a Példabeszédek beszél a kisgyermekek megveréséről, az Újszövetségben pedig erre nem bátorítottak sem Jézus sem az apostolok. Ebből az következik, hogy a teljes Szentírás nem támasztja alá, hogy egy újszövetségi hívő embernek elkerülhetetlen rendszeresen megverni a gyermekét nevelés céljából.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.