Mit adtak nekünk a reformátorok?
okt 27, 2017 BibliaRendszeres teológia Nincs hozzászólás

Különleges év az idei. Talán már nagyon sok forrásból értesültünk róla, hogy október 31-én lesz pontosan 500 éve, hogy Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes hatalmas bátorsággal és kezdeti naivsággal a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95. pontból álló álláspontját arról, hogy az akkori Római Katolikus Egyház hitéletét jelentősen meg kell reformálni. Bátor volt, hiszen egy egész kontinensen átívelő, komoly politikai hatalmat felmutató egyházszervezettel ilyen radikálisan szembe kerülni nem volt életbiztosítás, ő mégis azok a szerencsések közé tartozott, akit végül nem végeztek ki a tanaiért. Eleinte naiv volt, mert nem akarta elhinni, hogy az általa felismert, áldott bibliai igazságok nem fognak utat törni az akkori egyház vezetése és pápája szívéhez. Ami biztos, hogy nem csak a hívő világot változtatta meg lépése, hanem egész Európa későbbi történelmét.

Hiszem, hogy Isten hatalmas győzelmet hozott a népének, mikor Luthert, Kálvint és a többi reformátort használta arra, hogy megfogalmazzák újra az életeket egyedül megváltoztatni képes evangéliumot ott, ahol az emberek már rég nem tudták, mit is jelent kereszténynek lenni. E teológiai vitákkal, és új irányzatokkal jellemezhető korszakban elterjedt 5 olyan alapelv, amihez minden protestáns hívő és felekezet ragaszkodik, és amelyek célja a evangélium védelme annak érdekében, hogy a Katolikus Egyház történelmi tévedése soha ne ismétlődjön meg.

E bejegyzésben röviden össze szeretném foglalni, hogy mit adhatnak ma ezek az alapelvek a hívő és nem hívő embereknek.

1. Sola Scriptura – „egyedül a Szentírás”

Az első és legfontosabb reformátori elv ismeretelméleti (episztemológiai[1]) természetű. Luther a Szentírás olvasása közben rádöbbent arra, hogy korának egyházi hitélete sok tekintetben teljesen más, mint a Bibliában rögzített őskeresztények hite. Ez az ellentmondás kihatott az Istennel való kapcsolat, az üdvösség és bűnbocsánat területére is, így a német pap arra jutott, hogy a saját egyháza nem segíti, hanem megakadályozza, hogy az újszövetségi evangélium üzenete eljusson az emberekhez. Ezen a ponton Luthernek választ kellett találnia a keresztény hit legfőbb ismeretelméleti kérdésére: Honnan juthatok biztos információhoz Istennel és az Ő tervével, akaratával kapcsolatban? Elhiszem-e azt, hogy a római egyház apostoli utódlás által, folyamatosan a Szentlélek vezetése alatt alakította a kereszténység tanrendszerét, és mindennek azt a következményét, hogy Isten akarata a hívő emberek purgatóriumi megtisztulása és vezeklése mennybe menetelük előtt (a purgatóriumi idő persze búcsúcédulák vásárlásával csökkenthető)? Vagy hiszek az újszövetségi Szentírás bizonyságtételének, miszerint az örök evangélium Jézus Krisztus által kijelentetett és azóta is változatlan, vagyis Isten akarata, hogy a benne hívő emberek minden bűnét megbocsássa, és őket vezeklés nélkül a üdvözítse? Luther és a többi reformátor úgy döntött, hogy a Bibliában leírtaknál hitelesebb, pontosabb és megbízhatóbb beszámolót senki nem találhat Istenre és a keresztény hitre vonatkozóan, ezért bármi is ellentmond az Szentírás világos tanításának, az nem lehet Istentől.

Napjaink megannyi mozgalommal és felekezettel „megáldott” protestáns világában ez az alapelv istenfélelemre kell, hogy intsen minket. A különböző protestáns és neoprotestáns gyülekezetek a Sola Scriptura elvére hivatkozva időnként képesek nagyon fura tanításokat építeni olyan szentírási igeszakaszokra, amelyeknek a kontextusát nem értik, vagy csak felületesen, 21. századi szemmel tekintenek rá. Ne feledjük, a reformátorok nem új tanításokkal akartak előrukkolni, hanem az eredetit, apostolit kívánták helyreállítani. Az írásmagyarázat viszont egy szakma, vannak „játékszabályai”, amit a bibliai hermeneutika alapelvei rögzítenek. Amikor nem tartjuk be ezeket az elveket, akkor inkább az ún. Nuda Scriptura (lemeztelenített ige) elvét alkalmazzuk, ami abból áll, hogy az adott igét úgy értelmezzük, ahogy szerintünk logikus (felekezeti hátterünk, eddigi ismereteink, saját logikánk szerint)[2]. Amikor újszerű tanítást vélünk felfedezni a Bibliában, akkor tegyük fel a kérdést: Honnan tudom, hogy az eredeti szerző eredeti közösségnek címzett üzenete az, amit én belelátok most a szövegbe?

Nem hívő, de Istent kereső emberként a Sola Scriptura segít kiigazodni az önmagukat kereszténynek valló megannyi közösség között. Ha valaki nem keresztényként objektív képet akar kapni arról, hogy mit jelent kereszténnyé lenni, akkor érdemes (az Újszövetség tanulmányozása mellett) olyan keresztény emberekkel, közösségekkel felvennie a kapcsolatot, akikről egyértelmű, hogy komolyan veszik a hitükben és Írásmagyarázatukban a Sola Scriptura elvét.

2. Sola fide – „egyedül hit által”

A második reformátori elv az egyház megigazulás tanával kapcsolatos, és az örök üdvösség elérésének módjára kérdez rá. Luthernek és a többi reformátornak szembe kellett néznie azzal, hogy koruk katolikus egyházának tanítása szerint az üdvösség eléréséhez a Jézus Krisztusban való hit mellett „jó cselekedetekre” volt szükség, ezek a jó cselekedetek pedig elsősorban az ún. „szentségek[3]” gyakorlásai voltak. Ezt később a tridenti zsinat alatt meg is fogalmazta a katolikus egyház, miszerint a „gyermekek a keresztség által szabadulnak meg az áteredő bűntől, a felnőttek pedig a hit, remény, szeretet, bánat és a keresztség vagy a bűnbánat szentsége által válnak megigazulttá.[4]”. Ezzel szemben a reformátorok Pál apostol szavait hangsúlyozták az Újszövetségből (Róma 3,28; Gal 3,24; Ef 2,8-9), aki arról tesz tanúbizonyságot, hogy egyedül Isten kegyelméből juthat el egy ember a Jézus Krisztusban való hitre, és ha valaki hisz Jézusban, mint Isten Fiában és az Ő keresztáldozatában, annak üdvössége van. A vita arról is szólt, hogy a katolikus egyház szerint az megigazulás egy folyamat, ami esetleg a halál után is tart (lásd purgatórium), addig a reformátorok bibliai álláspontja szerint ez egy adott időpillanattól kezdődő jogi aktus. Aki hisz Jézus Krisztusban, az igazzá nyilváníttatik Isten előtt. A keresztények jó cselekedetei pedig e hitnek a következményei, nem pedig az előidézői.

Hívő emberként ez ma is bátorító számunkra, hiszen újra és újra szembe kell néznünk a saját gyarlóságainkkal és emberi esetlenségeinkkel. Ha azon múlna az üdvösségünk, hogy elég hitem volt-e, amikor megkeresztelkedtem, amikor vettem az Úrvacsorát, vagy amikor vasárnap elmentem a gyülekezetbe, esetleg van-e meg nem bánt/gyónt „halálos bűnöm”, akkor nagyon nagy bajban lennénk. A Szentírás arról tesz tanúbizonyságot, hogy az ember hite és keresztény lelkesedése igen változó tud lenni, de egyedül Isten az, aki miatt biztos lehet az üdvösségünk (2Tim 2,13).

Nem keresztényként több mint valószínű, hogy már nagyon sokat láttunk Magyarországon is a vallási kínálatból. Különböző új és régi, keleti és nyugati vallás és filozófia igyekszik megmutatni nekünk, hogy milyen pontos lépéseket kell megtennünk, hogy „spirituális területen” is sikeres és kiegyensúlyozott emberré váljunk. Mindegy, hogy pontosan hogyan hívják a vallást, tartalmilag mindig az a központi lényeg, hogy nekem mit kell megtennem, hogy az életem rendben legyen. Az „eredeti” kereszténység válasza erre kissé sokkoló, neked semmit nem kell megtenned. Isten azért küldte el a Fiát érted, hogy helyetted végigjárja azokat a lépcsőfokokat, melyeket te soha nem tudnál tökéletesen végigjárni, és ennek eredményét pedig oda adja neked ajándékba, mert szeret. A keresztény út nem arról szól, hogy megküzdök a saját életemért, hanem megadom magam Istennek. A hit nem más, mint bizalom Jézus Krisztusban. Amikor bízom Istenben, akkor rábízom magam, és nem a saját érdemeimbe kapaszkodom.

3. Sola gratia – „egyedül kegyelemből”

Amíg a Sola fide elve az üdvösség útjának emberi szemszögét mutatja be, addig a Sola gratia Isten perspektívájáról szól. A reformátorok a Szentírás tanulmányozása során felismerték, hogy Isten az Ő kegyelmét szuverén módon gyakorolja, ami annyit jelent, hogy emberi jó vagy rossz cselekedetek nem tudják befolyásolni az Örökkévalót, hogy kinek mikor és hogyan ad kegyelmet (Róma 4,4-5; Róma 9,14-18). Pál apostol mindezt így fejezi ki: „Mert ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál egy ember által, mennyivel inkább fognak uralkodni az életben az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelem és az igazság ajándékának bőségében részesültek!” (Róma 5,17). A protestáns tanítás lényegi eleme itt az, hogy a keresztény ember életében megjelenő isteni kegyelem és megigazulás (Isten előtti tökéletesen elfogadott állapot) forrása kizárólag Jézus Krisztus. Istennek az Ő Fiának áldozatában bemutatott kegyelmét és jóakaratát az emberek irányába semmi nem befolyásolhatja. A katolikus teológia is egyetértett abban, hogy Jézus kegyelméből van üdvösség, de hangsúlyozta, hogy bizonyos emberi érdemekkel több kegyelmet lehet szerezni Istentől. Innentől kezdve viszont az üdvösség elérésének útja nem Isten változtathatatlan döntésén, hanem az ember változékony erején is múlott, és ezt a feltételezést utasították vissza a reformátorok a Szentírás alapján.

Hívő emberként mindenki ismeri azt az érzést, amikor rossz pillanatában bűnt követ el, és utána vádolja a saját lelkiismerete. A bűnbánat természetes velejárója a keresztény hitnek, hiszen tudjuk, hogy miközben Jézus Krisztus képére formálódunk, bizonyos gyakorisággal mi magunk is megbotlunk. Ekkor borzasztóan érezzük magunkat, hiszen végső soron az életcélunk pont a bűntől való teljes elszakadás, nem a bűnök elkövetése. A Sola gratia bibliai elve biztosíthat minket afelől, hogy ilyen pillanatokban Istentől kegyelmet és nem ítéletet várhatunk (1Jn 2,1-2). A bűnbánat pillanataiban nem attól függ Isten megbocsátó kegyelme, hogy hányszor követtük el már ugyanazt a bűnt. Jézus azért halt meg a kereszten, hogy a múlt, jelen és jövő bűneit teljes mértékben megbocsássa nekünk, ezért bármikor bűnbánattal fordulunk felé, tudjuk, hogy akár a saját megítélésünk ellenére is (1Jn 3,19-20), Ő kegyelmet fog adni nekünk, mert így döntött.

Nem keresztényként Isten kegyelme gyakran válhat a megbotránkoztatóvá. Ez már Pál apostol korában is így volt, amikor azzal vádolták a keresztényeket, hogy így gondolkoznak: „Isten úgyis mindent megbocsát, ezért nyugodtan lehet vétkezni…”. (Róma 3,8) A valóság azonban ennek pont az ellentéte. Isten türelme, kegyelme és jósága a hívő embert megtérésre indítja (Róma 2,4). Ha valaki megtapasztalja és elhiszi Isten szeretetét, és kereszténnyé válik, és újra és újra szembesül az Úr kegyelmének erejével, valójában belülről teljesen megváltozik. Ennek a változásnak pedig a gyümölcse a vágy a szent életre. Ha nem hívőként már belefáradtál abba, hogy kiéld a vágyaidat, ha nem adott megelégedést az a sok dolog, amit a világ kínál számodra, akkor ne feledd, Isten kegyelmét még ma megtapasztalhatod, ha megtérsz Hozzá és kéred Tőle. A reformátorok óta pedig újra bátran hirdeti az egyház: Isten válasza a kérésedre IGEN lesz.

4. Solus Christus – „egyedül Krisztus”

A reformátorok negyedik elve a Jézus Krisztus személyéhez való helyes viszonyulást állította helyre. Az akkori katolikus egyház hite szerint a (már korábban említett) szentségeken keresztül áradt Isten kegyelme az emberek életébe, és ezeket a szentségeket olyan papok szolgáltathatták ki, akik az apostoli utódlású pápa tekintélye alatt lettek felszentelve. Mindemellett az a nézet is elterjedt, hogy az apostolok és utódaik mellett a már nem élő szentek is képesek közbenjárni Istennél a megtérés kegyelméért az ember számára. Erre talán a legerőteljesebb példa, amikor Szűz Máriát kérték, hogy imádkozzon a bűnös egyháztagokért Istenhez (lásd „Üdvöz légy Mária!” ima). A reformátorok ezzel szemben a Szentírás alapján kijelentették, hogy Isten és ember között egyetlen közbenjáró van, egyetlen személy, akin keresztül a kegyelem az ember életébe jön, és ez nem más, mint a teljesen ember és teljesen Isten, Jézus Krisztus (Jn 14,6; 1Tim 2,5). Ebből következik, hogy az Istennel való közösséghez nincs szükség sem közbenjáró papságra, hiszen az Újszövetség minden hívő embert papnak nevez (1Pét 2,5), sem már nem élő keresztény emberek közbenjárására. Nem emberek (élő vagy halott) jóindulatán és megítélésén múlik az üdvösségünk, hanem egyedül Jézus Krisztus ígéretén.

Mai protestáns világunk egyik „átka”, hogy nagyon sok gyülekezeti szakadás történik. Ezek a szakadások sokszor az üdvösség elérése szempontjából jelentéktelenek, inkább kisebb hitéleti gyakorlatokban való egyet nem értésből indulnak ki. Sok hívő ember kerül abba a helyzetbe, hogy valamilyen módon el kell hagynia a gyülekezetét. Akár azért, mert lelkiismeretileg nem tudja vállalni azt a kegyességi irányzatot, amit a gyülekezete megtestesít, akár azért, mert a saját gyülekezete nem vállalja az embert a teológiai meggyőződése vagy bizonyos elkövetett hibái miatt. Egy ilyen helyzetben a gyülekezet elhagyása után felmerülhet az emberben a kérdés, hogy Isten szereti-e őt még egyáltalán. Egyes gyülekezetek extrém esetben a közösséget elhagyók üdvösségét is megkérdőjelezik. A Solus Christus elv ekkor nagy vigasztalást tud nyújtani. Ha hiszel Jézus Krisztusban, mint Megváltódban és Uradban, akkor az Isten újszövetségi népéhez tartozol, a megváltásod érvényes és mehetsz az Atyához annak ellenére is, hogy most éppen nem teljesen találod a helyed Krisztus testében. Ha Jézushoz továbbra is ragaszkodsz, akkor a gyülekezeti életed is rendeződni fog.

Nem hívő, de kereszténység iránt érdeklődő emberként e negyedik alapelv (az elsőhöz hasonlóan) egyenes utat nyit számodra Isten személyes megtalálásához. Lehet, hogy az van benned, hogy „egyik pap mond ezt, másik lelkész mond azt,” már sok különböző gyülekezeti irányzatot megnéztél magadnak. Egyben biztos lehetsz: ha Jézus Krisztusban való hittel közelítesz az Atyához, akkor Ő ajándékba adja neked az üdvösségedet, és az örökkévaló sorsod nem attól függ, hogy végül melyik keresztény közösségnél „kötsz ki”. Ez a reformáció egyik nagy üzenete: egyedül Krisztus visz Istenhez, senki más.

5. Soli Deo gloria – „egyedül Istené a dicsőség”

A reformáció utolsó alapelve az előzőekkel teljes összhangban röviden a következőképpen foglalható össze: egyedül Istené a dicsőség az üdvösségünk és gyümölcsöző hívő életünk vonatkozásában. A bűnök bocsánata egyedül Jézus Krisztus a kereszten elvégzett áldozatának köszönhető, az pedig, hogy ezt keresztényként el tudjuk hinni, és újra kapcsolatunk lehet Istennel, egyedül a Szentlélek munkája. A Megváltás kezdeményezése, végrehajtása és következményeinek emberi életekben való megjelenése egyedül Isten dicsősége. Ez az elv reakció volt a korabeli egyházi gyakorlatra, melyben túl nagy hangsúlyt kapott emberi méltóságok (Mária, katolikus szentek, pápák és püspökök) magasztalása. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem lehetünk hálásak a körülöttünk élő vagy számunkra történelmi példaként létező keresztény emberekért és vezetőként. De azt világosan látni kell, hogy minden olyan munka, ami létrehozta és építette a hitéletünket, egyedül az élő Jézus Krisztus Szentlelkéből fakad az Atya dicsőségére.

Hívőként ez erős vigasztalást tud nyújtani nekünk, amikor látunk magunk körül példaképeket, akik esetleg elbuknak, vagy olyan élethelyzetbe kerülnek, amilyet soha nem tudtunk elképzelni róluk. Lehet, vannak emberek, akik nagy hatással voltak az Istennel való kapcsolatunkra, de a Jézussal való közösségünk valódi próbája az, amikor a körülmények úgy hozzák, hogy ők többé nem elérhetők számunkra. Istennek bármennyi szolgája adott hozzá hosszabb vagy rövidebb ideig a hitéletedhez, ne feledd, hogy mindez valójában Isten munkája a te javadra, ami megmarad örökké.

Nem keresztényként a Soli Deo gloria elve segítségével megérthető, hogy a megtért emberek miért tartják annyira becsesnek Jézus Krisztust. Amikor arról beszélünk, hogy az életünk sehol nem lenne, ha Istent nem ismernénk, akkor nem egy mankót keresünk, amire csak a gyengéknek van szükségük, mert nem mernek szembenézni az élettel. Pál apostol így fogalmazza meg a valóságot: „(Isten) emberi kéz szolgálatára nem szorul, mintha valamire is szüksége lenne, hiszen Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.” (ApCsel 17,25). Minden a bolygónkon élő ember életének forrása Isten, ha Ő visszavonná az élet lehetőségét a Földön, akkor mindenki meghalna. Az, hogy te élsz, gondolkozol, egyedül Isten dicsősége, és jelen állapotodnak egy célja van: kapcsolatba kerülni a Megváltóddal. Azért élsz még, mert Isten meg akar szólítani, és nem adta fel az üdvösségeddel kapcsolatban.

[1] Az ismeretelmélet a filozófiának az az ága, amely az emberhez eljutó ismeret hitelességét kutatja. Röviden egy kérdésben foglalható össze: honnan tudjuk, hogy az általunk igaznak gondolt, hozzánk eljutott információk tényleg igazak?

[2] Még pontosabban: a Nuda Scriptura elvet sokszor az emberek nem veszik észre, miközben gyakorolják. De ott például világosan tetten érhető, amikor az adott igehely értelmezése kapcsán nem kérdeznek rá arra, hogy az egyháztörténelemben keresztény közösségek mindezt hogyan értelmezték. Ne feledjük Luther a Biblia mellett figyelembe vette az egyháztörténelem hiteles időszakainak igeértelmezéseit is.

[3] Katolikus szentségek: keresztelés, bérmálás, oltári szentség, bűnbánat, betegek kenete, egyházi rend, házasság

[4] http://lexikon.katolikus.hu/M/megigazul%C3%A1s.html

 

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.