A te „igened” legyen „igen”
2018. január 08. Gyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Ebben a bejegyzésben Jézus Krisztus esküdözéssel kapcsolatos tanítását és ennek utóéletét szeretném bemutatni két kitalált hívő figura, Teofil és Alfonz segítségével.

Teofil, a céltudatos

Teofil fiatal kora óta hisz Jézus Krisztusban, és elkötelezetten jár a gyülekezetbe. Keresztény életének és jellemének fontos eleme a becsületesség és szavahihetőség. Nagy hatással volt rá, amikor olvasta Jézus szavait Máté evangéliumának 5. részében:

Ismét hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne esküdj hamisan, az Úrnak tett esküidet pedig teljesítsd! De én azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábának zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa. A fejedre se esküdj, mert nem tudsz egy hajszálat sem fehérré vagy feketévé tenni; hanem beszédetekben az igen igen, a nem nem legyen, mert ami ennél több, az a gonosztól van.” Mt 5,33-37

Ebből megértette, hogy az esküdözés Isten szemében nem kedves, méghozzá két szempontból. Egyrészt sem az ókorban, sem napjainkban nem igazán tudunk olyan dologra esküdni, ami egyszerre nagyon monumentálisan hangzik, mégis van rá befolyásunk. Istenre nem esküdhetünk, mert ha nem tartjuk be, amit mondunk, az Urat semmilyen „bántódás” nem fogja érni, így eskünknek nincs súlya. Az emberek szeretnek saját életükre is esküdni (pl.: „Így görbüljek meg, ha nem teszem meg…”), de végső soron nincs reális esély arra, hogy ha valaki nem tartja be az esküvel fogadott ígéretét, akkor tényleg beláthatatlan következmények jönnének. Teofil tehát belátta, hogy így ennek semmi értelme, sőt ha valaki nekiáll esküdözni valamivel kapcsolatban, akkor ott már gyanítható, hogy az emberünk többször nem teljesítette az ígéretét, ezért nyúl az eskü eszközéhez, hátha most az egyszer elhiszik neki, hogy tényleg megteszi, amit ígért. Jézus szavai szerint azonban a keresztény embernek nincs szüksége esküdözésre, szimplán, ha valamire „igent” mondtunk, valamit megígértünk, hogy megtesszük, azt tegyük meg. Teofil el is határozta, hogy mostantól az életében, ha valamit elvállal, hogy megteszi, azt még akkor is meg fogja csinálni, ha ez saját maga számára anyagi, kapcsolati vagy időbeli áldozatokkal jár. Hiszen akkor válik az ember hiteles kereszténnyé, ha lehet rá számítani.

Alfonz, a laza

Alfonz, Teofil barátja hasonlóan keresztény ember. Teljes szívéből hisz Jézus Krisztusban, és elfogadja Pál apostol szavait, miszerint „kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9) Teofillal ellentétben Alfonz mindig is lazán vette az életet, egyfajta „művészléleknek” gondolja magát, akit Isten nagyon szeret, de nem vár el sokat tőle, hiszen a keresztény élet nem is az emberi erőlködés érdemeiről szól. Ő is ismeri a Teofil által olvasott igét, sőt Jakab levelében is olvasta ennek megerősítését: „Mindenekelőtt pedig testvéreim, ne esküdjetek sem az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel, hanem legyen a ti igenetek igen, és a ti nemetek nem, hogy ne essetek ítélet alá.” (Jak 5,12) Habár Alfonz nem teljesen érti, hogy itt emberek általi elítélés vagy isteni ítélet alá esik az, aki valamire igent mond, majd végül mégis nem lesz a vége, de e beszédek megrettentik kissé őt. Mivel fél saját magától, és ismeri csapongó természetét, egy Teofillal ellentétes stratégiát választ: nagyon ritkán és nagyon kicsi elköteleződéssel járó dolgokra mer igent mondani, de nagyrészt inkább a nemre szavaz.

A feszültség és konfliktus formálódik…

Alfonz ha őszintén megfigyeli barátja, Teofil életét, akkor be kell vallania, hogy keserűség van a szívében az ilyen típusú „igenemberekkel” kapcsolatban. Annyi kereszténnyel találkozott már, akik telezsúfolták programokkal az életüket: becsületes munka, család, gyülekezeti szolgálat és evangelizáció. És mi lett mindennek az eredménye: hajszolt és túlvállalt keresztények mindenhol. Úgy látja, hogy a sok kötelességtudó és becsületes hívő annyit küzd Isten országáért, hogy végül egy dologra nem marad sem idejük, sem energiájuk. A valós, mély és igazi szeretetre. Fáradtak és nem tudnak figyelni rá, mert rohannak a következő bevállalt programjukra, mintha nélkülük megállna az élet. Alfonz úgy látja, hogy a Teofil-típusú barátai valójában nem boldogok, sőt Isten szeretetét sem úgy tapasztalják már, mint régen, amikor megtértek. De mi változott valójában? Az a sok felelősség és teher, amit a megtérésük óta nyakukba vettek. Alfonz eleinte próbálta felvenni a „ritmust” és igyekezett bekapcsolódni szolgálatokba, azonban egy idő után túl sok csalódás érte és „parkolópályára” tette magát. Először saját magát hibáztatta: „Milyen lusta és gyenge hívő vagyok… Biztos velem van a baj, hogy nem tudok olyan kitartóan, megbízhatóan és olyan erőbedobással szolgálni, mint mások.” Ekkor még csodálta Teofil barátját is, aki derekasan kiveszi a részét Isten országának építéséből. Később, ahogy teltek-múltak az évek, „igenember” barátai kezdtek leamortizálódni. Néhányan semmire rá nem érő hívők lettek, akik csak felszínesen törődnek más emberekkel. Mások kiégtek és abbahagyták a szolgálatot, néhányuknak a házassága és családi élete is tönkrement. Alfonz úgy gondolja végül, hogy nagy dühében rájött a megoldásra. Soha nem vele volt a baj, hanem a gyülekezettel. Az egyház egy olyan rendszert épít ki, amiben megbízható, „igenember” szolgálókra van szükség, akik hősként csillognak mások előtt. Ez a felismerés úgy hat rá, hogy nem akar többé „szervezett” gyülekezeti alkalomra menni, inkább „spontán, kötetlenül” találkozik hívő testvéreivel.

Teofil mindeközben őszinte szívvel, nagy odaadással és hűségesen szolgálja Urát, Jézus Krisztust a gyülekezetben. Ahogy az évek telnek, nem várt meglepetések érik. Ahogy mondani szokás, „a jó munka jutalma a még több munka”, azt veszi észre, hogy egyre felelősségteljesebb szerepek jutnak neki Isten országának építésében. Miután egyre több helyzetben vezetőként számítanak rá testvérei, egyre nagyobb keserűség és harag támad a szívében az Alfonz-típusú, „művészlélek” barátaival szemben. Teofil szinte minden alkalmat megragad, hogy a gyülekezet életében részt vehessen: hűségesen látogatja az istentiszteleteket, és minden szolgálatot szorgalmasan végez. Meg is van az eredménye, hiszen az emberek többsége szívesen elmegy azokra az alkalmakra, amit ő szervez. Egy idő után mégis azt veszi észre maga körül, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem mindenki osztja az ő lelkesedését. Van néhány gyülekezetből ismert ember az életében, akik egyre jobban elmaradoznak az istentiszteletekről, és úgy tűnik, egyre kevesebb motivációjuk van arra, hogy a keresztény közösség aktív részesei legyenek. Teofilt ez nagyon bántja, hiszen nem is tud elképzelni más hívő életmódot, mint hűségesen és teljes erőbedobással építeni a közösséget. Minél többször várja, hogy ezek a testvérei majd „többet jönnek” és majd „jobban lehet számítani rájuk”, egyre több csalódás éri, mivel nem jönnek. Egyre gyűlő haragjában egyre többször fogalmazza meg magában (vagy időnként nyilvánosan), hogy ezek a testvérei eltávolodtak az Úrtól, nem növekednek a keresztény életükben, vagyis alvó, netán bukott kereszténnyé válnak vagy fognak válni. Előbb-utóbb aztán személyesen is kifejezi rosszallását testvéreinek, köztük Alfonznak is, aki elmondja neki, hogy az a fajta gyülekezeti forma, amit Teofil lelkesen épít, neki már semmit sem ad. Sőt, Alfonz figyelmezteti Teofilt, hogy ha így folytatja, már belőle sem lesz az az ember, akivé Isten tényleg formálhatná. Teofilnak ekkor összetörik a szíve, hiszen ő együtt akar menni barátjával a keresztény úton, de most úgy tűnik, hogy ez a jelen helyzetben nem valósulhat meg. Végül arra jut, hogy Alfonz egy olyan téves gondolkodás áldozata lett, ami az emberi büszkeségre épít, és nem tiszteli Isten Igéjét, melyben egyértelműen le van írva, hogy a helyi gyülekezet közössége Isten tervének része az ember életében.

Melyik barátnak van valójában igaza?

Véleményem szerint, ha alázattal és istenfélelemmel tekintünk az Újszövetség keresztény közösségekkel kapcsolatos tanítására és az egyháztörténelemre, akkor a válasz az, hogy mindkettőjüknek igazuk van, mégis egyiküknek sincs.

Teofil helyesen látja a Bibliában, hogy Isten nagyra értékeli azt, amikor egy kereszténynek szolgáló szíve van, és odaszánja az életét Isten országának építésére (Jn 12,26; Róma 12,1). Ráadásul Jézus Krisztus jelleméből fakadóan a megbízhatóság, a szavahihetőség és az, hogy kipróbáltan lehet ránk számítani és építeni, valódi keresztény erény. Pál apostol amikor Timóteusnak leírja, hogyan kell működnie a helyi gyülekezetnek, akkor mind a vezetők (presbiterek, püspökök), mind a szolgálók (diakónusok) életében kritérium volt, hogy kipróbáltan megbízhatók legyenek (1Tim 3,1-13). Ez azt jelenti, hogy a mindenkori keresztény közösségek számára mindig kellenek emberek, akik mernek több felelősséget vállalni a közösség életének megszervezéséért és hitének védelméért. Általában a Teofil-típusú emberek ezt nemcsak könnyen el tudják fogadni, hanem valóban nagyon hamar jeleskednek a gyülekezeti szolgálatokban. Azonban van egy kísértés, amely árnyoldalává válhat Teofil gondolkodásának Isten népével kapcsolatban. Ez a félreértés abban áll, hogy keresztény identitásunkat és életünket a sok és „sikeres” szolgálat miatt egyre inkább a gyülekezetben általunk végzett tevékenységekben látjuk. Ekkor buzgóságunkban a szolgálatunk és gyülekezeti „pozíciónk” többet jelenthet nekünk, mint a Jézus Krisztusban gyökerező identitásunk. Szélsőséges esetben ez odáig is fajulhat, hogy a konkrét szolgálatban eltöltött időn kívüli, hétköznapi keresztény életünkben egy elfáradt, megkeseredett és egyszerű szeretetre és odafigyelésre alkalmatlan „szörnyetegekké” válhatunk. Itt nem azzal van a baj, hogy az életünkben „az igenünk mindig igen” volt, és amit elvállaltunk, azt hűségesen megcsináltuk. Inkább azzal, hogy ahelyett, hogy Istenbe lennénk szerelmesek, a saját szolgálatunk válik a szerelmünkké. És ekkor, mikor Alfonz-típusú barátaink meglátnak, szörnyülködnek, hogy mit tett velünk az egyház. Jézus, amikor a 72 tanítványát kiküldte, és mennyei hatalommal ruházta fel őket, majd diadalittasan visszatértek elmesélni, hogy milyen áldott szolgálatot végezhettek Isten segítségével, Jézus ismerve gyarló szívüket a következőket mondta: „Íme, hatalmat adok nektek, hogy kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenség minden erején, és semmi sem árthat nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,19-20) Jézus akarja, hogy az Ő népe szolgáljon, evangelizáljon, és ez teljesen rendben van. De az örömünk és elhívásunk igazi forrása az, hogy Isten a gyermekévé fogadott minket és elhívott arra, hogy Vele legyünk. A Teofil-típusú embereknek újra és újra szükséges feltenniük az életükben a kijózanító kérdést: Ha holnaptól megszűnik minden gyülekezeti szolgálati lehetőségem és pozícióm, akkor ettől elveszíteném-e életem értelmét és a keresztény identitásomat? Ha a válasz igen, akkor az az út, ahol járok, veszélyes.

Alfonznak is igaza van abban, hogy Isten újszövetségi népének igazi jellemzője, hogy az igazság iránti engedelmességben megtisztítjuk életünket képmutatás nélküli testvéri szeretetre, és egymást tiszta szívből, kitartóan szeretjük (1Pét 1,22). Jézus azt tanította, hogy a nem hívő emberek onnan fognak megismerni minket, hogy tényleg az Ő tanítványai vagyunk, hogy szeretjük egymást (Jn 13,35). Ha pedig a sok szolgálati aktivitás és gyülekezeti program között már képtelenné válunk e rohanó világban minőségi időt tölteni egymással, akkor a szeretet egymás iránt meghidegül. Jézusnak volt ideje közösségben lennie tanítványaival, és amikor valaki ott állt vele szemben szeretetre éhesen, akkor abban a pillanatban ő volt a legfontosabb az Úr számára. Az Alfonz-típusú emberek sokszor hiányolják ezt a mindent átható szeretetet a gyülekezetükben, és mivel Teofilhoz hasonlóan ők is gyarló emberek, nekik máshogy nyilvánul meg a kísértés. Az ő félreértésük abban áll, hogy elkezdik elhinni, hogy a keresztény testvéreiknek a gyülekezetben már nem fontos a szeretet, és ebben való keserűségükben egy saját „underground” mozgalmat alapítanak. Ez általában abban nyilvánul meg, hogy a gyülekezeti alkalmakon való megjelenésük a ritkán és a soha között váltakozik, és habár szomjaznak a közösségre, mégis csak időnként és kis csoportokban hajlandók élni a többi kereszténnyel való közösségüket. Ez így egy biztonságos terep nekik, hiszen nem kell valódi felelősséget vállalniuk egy szolgálat elvégzéséért, más emberek életéért, csak szimplán feltöltik néha a saját szeretet- és közösségtankjukat. Szélsőséges esetben a szívük mélyén arra a meggyőződésre is juthatnak, hogy ezt az életmódot a többi keresztény testvérük megsegítésére élik, hiszen végre valaki jó példát mutat nekik, hogy milyen is az igaz szeretet, és ha a gyülekezetük és annak vezetői erre nem képesek, hát majd ők felnyitják a többiek szemét. Sajnos Teofil szívének motivációjához hasonlóan Alfonz szívének motivációja sem teljesen tiszta. Amíg Teofilnál az elismerésre való szomjazás üti fel a fejét egészségtelen módon, addig Alfonz haragszik, és mindennel küzd azért, hogy fogadják el, hogy neki van igaza. Haragszik, mert látja, hogy egyes „szolgáló” keresztények életében a sok tevékenység a család rovására megy, és leépülhet a családi élet. Ezért az Alfonz-típusú emberek gyakran megfogalmazzák, hogy őket Isten a családjuk iránti szeretetre hívta, ezért ahelyett, hogy túl gyakran találkoznának keresztény testvéreikkel, a saját családjukban élik meg a szeretetet. Ekkor azonban nem a Jézus Krisztusba vetett hitük vezérli őket, hanem a félelmük, hogy ők maguk is szeretetlen „igenemberekké” válnak, hiszen véleményük szerint csak ez az egyetlen út a gyülekezetekben. Ha Isten valódi tervét nézzük a gyülekezeti életre vonatkozóan, Jézus és az apostolok élete és igehirdetése távol áll Alfonz álláspontjától is. Jézus szinte folyamatosan együtt volt a 12 tanítványával szolgálatának időszakában, és tudjuk, hogy e tanítványoknak bizony voltak családjaik (pl.: ha Péternek volt anyósa, akkor felesége is). Az Apostolok Cselekedeteiben és Pál leveleiben is láthatjuk, hogy minimum heti rendszerességgel (de akár ennél gyakrabban is) a keresztények összegyűltek (Apcsel 2,46; 1Kor 6,2). A Zsidókhoz írt levél szerzője ez így fogalmazza meg: „Legyen gondunk arra, hogy egymást buzdítsuk a szeretetre és a jó cselekedetekre, nem hagyva el összejöveteleinket, ahogyan szokásuk némelyeknek, hanem intve egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” (Zsid 10,24-25) Jézus pontosan tudja, hogy ha gyakran összegyűlünk keresztény testvéreinkkel, akkor folyamatosan szembesülünk egymás gyarlóságaival, és ami még kétségbeejtőbb, a sajátunkkal is. Az Alfonz típusú emberek kulcskérdése tehát a következő: Tényleg a Jézus iránti odaadó szeretetem vezérel abban, hogy kerülöm a gyülekezetem összejöveteleit, vagy a szívem mélyén megbántva érzem magam, és nem akarok hasonlóvá válni a gyülekezetem „tévelygő és gonosz” tagjaihoz? És egy bónusz kérdés: Tényleg eljött az a bibliai reményteljes jövő a hívő életemben, amire a gyülekezetemmel való szakítás eredményeként vártam?

A bibliai valóság az, hogy nincs olyan gyülekezet (összejöveteli formától függetlenül), ahol bőségesen elegendő szeretet lenne. Az egyház örök reformációra szorul, és meg kell találnunk az módját, hogy a szeretetet és mások odaadó szolgálatát Jézus útján tartsuk. Meg vagyok győződve róla, hogy az igazán hatékony reformátorok olyan lelkülettel kell rendelkezzenek, mint Luther Márton egykor, aki a korabeli római katolikus egyházat szerette volna biblikusabbá változtatni és nem az első, hanem az utolsó lépése volt, hogy az egyházon kívül találta magát. És ezt a lépést sem ő kezdeményezte, hanem a felső vezetés. Ezen érdemes elgondolkodni…

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.