Fontos dolgokban egység…
2018. március 05. Gyakorlati teológia 3

Keresztény gyülekezeteinken belül és azok között újra és újra megfogalmazódik az egység utáni vágyunk, és ezzel szemben az a feszültség, amit az okoz, hogy jó lelkiismerettel, bibliai módon kövessük Jézust. E bejegyzést Szabados Ádám és Márkus Tamás egy-egy írása ihlette.

Ádám „Képzeletbeli beszélgetés Krisztusról és a keresztény egységről[1]” című írása számomra nagyon emberközeli módon mutatta be azt, hogy mennyire könnyű a keresztény hitünkhöz és teológiai nézeteinkhez ragaszkodni addig a pillanatig, amíg egy hozzánk közel álló ember nem jut valamiben tőlünk ellentétes meggyőződésre. Ekkor azonban elkezdődik a harc, melynek egyik oldalán az Isten előtti tiszta lelkiismeretünk, a másikon pedig az embertársunk iránti szeretet és az elvesztésétől való félelem áll. Ekkor pedig valahogy meg kellene tudnunk határozni, hogy barátunk hozzánk hasonlóan Isten gyermeke, aki a Krisztusban való közös hitünkben osztozik (csak valami részletkérdésben más dolgokat vall), vagy már egy másik Krisztusban hisz, vagyis túllépett a kereszténység alapvető bibliai keretein.

Tamás „Az evangelikál hittartalom meghatározása – „triage” modell[2]” című értekezése kifejezetten inspirált arra, hogy e kérdést továbbgondoljam. Egy ilyen „nézeteltérésnek” ugyanis négy különböző kimenetele lehetséges:

  1. A barátom sajnos tényleg „kitért” a keresztény hitéből, és ebben az esetben…
    • … jó lelkiismerettel figyelmeztetnem kell ennek veszélyeire.
    • … úgy reagálom le a helyzetet, mintha az új meggyőződése egy teljesen elfogadható keresztény út lenne.
  2. A barátom szimplán egy teológiai részletkérdésben a saját meggyőződésemmel ellenkező álláspontra jutott, de ez nem veszélyezteti az üdvösségét, maximum azt gondolom róla, hogy az adott dologban nem érti jól a Szentírás kijelentését.
    • Ekkor bölcsen felismerhetem, hogy ugyan konstruktívan vitatkozhatok vele, de ha nem változik meg a véleménye, akkor is Krisztusban testvérekként mehetünk tovább.
    • Ekkor teljes vehemenciával védem a saját álláspontom, és szüntelen emlékeztetem rá, hogy szerintem tévelyeg, és ennek a vége kapcsolatunk leépülése lesz.

Ezen a ponton, mivel az ember nem csak racionális, hanem érzelmi-kapcsolati lény is, eljöhet a nagy összeveszések és manipulatív megnyilvánulások ideje. Időnként keresztény testvéri kapcsolataink mennek rá arra, hogy nem fontos dolgokban vérre menő vitákat folytatunk. Máskor pedig, mikor ténylegesen ki kell állnunk az evangélium védelme érdekében egy súlyos kérdésben, akkor mások egyszerűen legyintenek annyival, hogy „miért kell rombolni a keresztények egységét, egy ilyen szőrszálhasogató vita miatt?”. És valóban kevés ember van, aki szeret veszekedni és lételeme, hogy ne legyenek békés kapcsolatai. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kérdések konkrét gyülekezeti szakadásokat is indukálnak, de itt soha ne felejtsük el: minden gyülekezeti szakadás egyes emberek döntésén múlik, amikor megállnak egy ponton vagy épp továbbmennek és véghezviszik az elválást. A Tamás által idézett ún. „triage” modell egy hasznos keretet ad átgondolni, hogyan súlyozzuk az adott kérdéseket, amikor vitáról, esetleg a hívő emberek közötti egység felbomlásáról van szó. Hiszem, hogy van arra módunk, hogy alázattal elismerjük: „töredékes az ismeretünk”, ezért a „lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenekben szeretet” régi keresztény alapelvéhez ragaszkodhassunk.

Elsőrendű doktrínák – „a fontos dolgokban egység”

Az elsőrendű doktrínák azok a keresztény alapigazságok, amelyek bibliai értelemben megkülönböztetik a hívőt a hitetlentől. Péter apostol levelében arra figyelmezteti a mindenkori hívőket, hogy közöttük is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni a gyülekezetekbe, és „megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak” (2Pét 2,1). A keresztény hittételek közül vannak olyanok, melyek megváltoztatásával személyesen Jézus Krisztust és az evangéliumot tagadnánk meg, vagyis diszkvalifikálnánk magunkat az üdvözülők sorából. Melyek ezek a tételek?

1. Szentháromság

Az evangélium és a megváltás arról szól, hogy azt az Atya Isten, a Fiú Isten (Jézus Krisztus) és a Szentlélek Isten viszi végbe azt. A Fiútól és Szentlélektől megtagadni az Istenséget keresztény szempontból eretnekség.

2. Jézus Krisztus kettős természete

Az evangélium és a megváltás lényege, hogy Jézus Krisztus valóságosan emberré lett értünk, miközben valóságosan Isten maradt, és így az emberiség képviselőjeként mutatta be keresztáldozatát az Atyának a mi bűneinkért. Ha Jézustól megtagadjuk az emberi vagy isteni természetet, akkor a megváltás értelmét alapját veszíti.

3. Üdvösség és megigazulás egyedül hit által

A reformátorok által újra megfogalmazott, de már az apostolok által hirdetett igazság. Semmilyen körülmények között nem érdemelhetjük ki üdvösségünket, csak Istentől kapott ajándékként fogadhatjuk, amikor hiszünk Jézus Krisztus engesztelő áldozatában, hiszen egyedül csak az képes eltörölni bűneinket és minket igazzá nyilvánítani Isten előtt.

4. A Szentírás tekintélye

Isten gondoskodott arról, hogy az emberiségnek adott kijelentéseit az évszázadok során különböző szentírók által lejegyeztesse, és azt megőrizze számunkra. A 39 könyvből álló Ószövetség és 27 könyvből álló Újszövetség Isten írott beszéde, egyetlen, hiteles és tévedhetetlen forrás Isten és az Ő megváltó tervének megismerésére. Ezért egyetlen keresztény hittétel sem mondhat ellent a Szentírás kijelentésének.

5. Az ember nemisége és a házasság definíciója

Habár az egyháztörténet közel 19 évszázada során ez nem merült fel vitakérdésként, napjainkban világosan elsődleges kérdéssé vált kijelenteni, hogy Isten az embert vagy férfinak, vagy nőnek teremtette, és a házasság Isten szemében egy férfi és nő között lehetséges. Ha egy ember az eredeti teremtett nemét tudatosan meg akarja változtatni, vagy egy hozzá azonos nemű emberrel szeretne házastársi kapcsolatba lépni, kilép a bibliai kereszténység kereteiből[3].

Ha tehát egy hozzánk közel álló személy legalább egy pontot másképp gondol a felsoroltak közül, akkor mindenképp figyelmeztetnünk kell arra, hogy elindult egy olyan úton, amely Istenről és az evangéliumról egy torz, nem biblikus képhez vezet. Ez pedig a saját és mások hitéletére is negatív befolyással lehet, mert ezzel utat nyit a keresztény hittől idegen elképzeléseknek úgy, hogy közben megmaradhat abban a meggyőződésben, hogy ez az evangéliumi hitbe belefér.

Másodrangú doktrínák – „egyebekben szabadság”

A másodrangú doktrínák olyan hittételek, amelyek a keresztény emberek hitéleti gyakorlatát szabályozzák. Természetesen ezek is mind az evangélium fényében és a Szentírás alapján igyekeznek irányt mutatni abban a kérdésben, hogy hogyan kell élni a keresztény életet. Azonban fontos látni, hogy az ezekben való nézeteltérések nem érintik az evangélium központi üzenetét. E kérdések a protestáns világon belül mégis annyira fontosak, hogy különböző felekezetek vagy ún. „kegyességi irányzatok” nőnek ki belőlük. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a gyülekezeteknek e kérdésekben mindenképp állást kell foglalniuk, és hitéleti gyakorlatukat ez alapján kell megélniük. Viszont ebből az is következik, hogy azok a hívők, akik a bibliai lelkiismeretük szerint nem tudnak egyetérteni az adott állásfoglalással, azok hosszú távon általában képtelenek megmaradni egy olyan felekezetben, ahol a kegyességük adott pontjait nem élhetik meg. Így találniuk kell egy másikat, ahol igen. Milyen doktrínákat sorolhatunk ide?

1. Csecsemő- vs. hitvalló keresztség

Itt világosan látható, hogy akik biblikusnak látják a csecsemőkorban lévő keresztelést (pl.: a református szövetségteológia alapján), azok jó lelkiismeretük szerint törekszenek kis gyermekeik megkeresztelésére. Ők folyamatosan hitük kifejezésének akadályozását élhetik meg egy olyan gyülekezetben, ahol azt tanácsolják, hogy gyermekükkel várják meg azt a hitvalló kort a vízkeresztséggel. Ehhez hasonlóan az a hívő, aki meg van győződve arról, hogy a hitvalló keresztség a Jézus által elrendelt gyakorlat egyetlen biblikus formája, egy csecsemőket megkeresztelő gyülekezetben folyamatos lelkiismereti válságot élhet meg az általa tévesnek látott gyakorlat miatt.

2. Kontinúacionizmus vs. szesszacionizmus

E kérdés arról szól, hogy Isten a Szentlélek újszövetségi természetfeletti karizmáit (nyelveken szólás, nyelvek magyarázata, prófétálás, gyógyítás, isteni erők megnyilvánulása) adja-e az egyháznak az apostoli kor után? Egy kontinúacionista gyülekezetben, ahol az emberek szabadon gyakorolhatják e karizmákat, ha hitük szerint megkapták őket, egy szesszacionista hívő folyamatos megbotránkozást él meg. Hasonlóan egy kimondottan szesszacionista közösségben, ahol deklarálják, hogy e karizmákat már Isten nem adja napjainkban, egy ilyen karizmával élő hívő kirekesztve vagy akár megbélyegezve érezheti magát.

3. Egyházvezetési modellek különbségei

Egy protestáns gyülekezetet három alapvető vezetési modellel vezethetnek, ami mindenképpen egy tudatos döntés eredménye.

  1. Episzkopiális/erős vezető pásztor modell – a végső tekintély a gyakorlatban egy személy kezében van.
  2. Presbiteriánus/vének általi vezetői modell – a végső tekintély a gyakorlatban a vének testületének kezében van.
  3. Kongregacionista/demokratikus vezetői modell – a végső tekintély a gyülekezeti tagság kezében van a szavazataikon keresztül.

Itt is láthatjuk, hogy ha egy hívő arra jut, hogy a gyülekezete által deklarált vezetési modell nem épül jól az újszövetségi mintára, akkor folyamatos konfliktusba kerülhet a gyülekezet döntéshozóival, hiszen nem tudja elfogadni jó szívvel Istentől valónak a határozatukat.

4. Kálvinizmus vs. arminianizmus

E kérdés habár a konkrét egyházi gyakorlatban tényleg sokszor felekezetképző vagy legalábbis helyi gyülekezeteket szétválasztó tényező tud lenni, személyes véleményem szerint nyugodtan tartozhatna a harmadlagos doktrínák csoportjába. Itt a kérdés fókuszpontja az a mód, ahogy Isten elhívja az embert, illetve az ember ún. „szabad akaratának és felelősségének” valódi szerepe a megtérésben. A téma bonyolultsága miatt itt nem térnék ki a kérdés részletezésére, de azt mindenképpen látható, hogy egy szélsőséges ún. hiperkálvinista illetve egy teljes mértékben arminiánus hívő nem tud közös felekezetben, helyi gyülekezetben megmaradni egymás mellett. Azonban az eredeti kálvinizmus képviselői illetve mérsékeltebb arminiánusok könnyebben megtalálják a közös hangot egymással.

A másodlagos doktrínák gyakorlati szempontból tehát azért lényegesek, mert ezekben a kérdésekben a helyi gyülekezeteknek ténylegesen állást kell foglalniuk azért, hogy a tagjaik jó szívvel tudják gyakorolni bibliai hitüket, lelkiségüket. Ha ezek az állásfoglalások nem egyértelműek, akkor a különböző meggyőződésű hívek között kitör a káosz és végeláthatatlan vitatkozás, ez pedig nem célja Isten egyházának (1Kor 11,16). Így e döntések meghozása inkább a szeretetből fakad, mint a széthúzásból, hogy az adott helyi gyülekezeti tagok tényleg építő módon tudjanak együtt közösségben lenni. Itt fontos még kiemelni, hogy a keresztények egységét és lelki közösségét rombolja az a hozzáállás, amely ezeket a doktrínákat elsőrendű kérdéssé teszi. Ennek az eredménye a szektásodás, melynek jellemzője, hogy a velünk egyet nem értő keresztény gyülekezeteket nem is tartjuk kereszténynek.

Harmadrangú doktrínák – „de mindenekben szeretet”

Végül vannak olyan tanítások, kisebb teológiai eltérések, melyekben akár egy adott helyi gyülekezeten belül is máshogy gondolkodhatnak emberek anélkül, hogy a hétköznapi hitéletüket ez érdemben befolyásolná. E tanítások is akkor válnak problémássá, amikor gyülekezeti tagok vagy egész gyülekezetek ezeket másod-, vagy netán elsőrangú kérdések súlyára emelik. Lássunk néhány példát ezekre:

1. Eszkatológiai irányzatok/Jelenések könyve-értelmezések

A végső időkkel kapcsolatban minden keresztény vallja az apostoli hitvallás alapján, hogy Jézus Krisztus vissza fog jönni „ítélni élőket és holtakat”. Az ehhez vezető út, történelmi események és próféciák értelmezése viszont mindig is vita tárgyát képezték az egyháztörténelem során. Mivel azonban ezek a kérdések érdemben nem sokat befolyásolnak sem az evangéliumhoz való hozzáállásunkon, sem a hétköznapi megélt hitéletünkön, ezért részleges preteristák, posztmillenisták, amillenisták és a premillenisták különböző csoportjai vígan szoros közösséget alkothatnak.

2. A gyereknevelési alapelvek különböző kérdései

Keresztények között napjainkban is vita van arról, hogy a gyereknevelést pontos módszereit milyen szigorúan szabályozza a Biblia. Illetve az is sokszor vita tárgyát képezi, hogy a modern gyermekpszichológia és fejlődéslélektan különböző tudományos eredményeit kell-e és hogyan lehet bármilyen módon a Szentírás kijelentésével összeegyeztetni. Egy helyi gyülekezeten belül bőven találhatunk különbséget az egyes szülők gyermeknevelési alapelvei és gyakorlata között úgy, hogy mindnyájuknak az a célja, hogy az Úr útjára neveljék fiaikat és lányaikat.

3. A teremtés és evolúció összeegyeztetése

Itt a vita fókuszpontja nem abban áll, hogy Isten teremtette-e a világot, hiszen ezt minden keresztény vallja. Inkább arról szól, hogy az evolúcióbiológia megfigyelései és modern eredményei mennyire és hogyan egyeztethetők össze Mózes első könyvének a világ teremtését leíró fejezeteivel. Itt is több eltérő irányzat jelenik meg a hívők között, de az közös bennük, hogy szinte jelentéktelen hatásuk van a hétköznapi hitéletre.

4. Adakozás alapelvei, mennyi szociális munkát végezzen a gyülekezet

Egyes keresztények erősen hangsúlyozzák, hogy a legnagyobb szolgálat, amit a világ felé végezhetünk az, hogy hirdetjük az evangéliumot, hiszen hiába teszünk bele sok erőforrást az emberek szociális helyzetének megjobbítására, a közben kevesebb erő jut lelkük valódi megmentésére a kárhozattól. Más keresztények inkább amellett érvelnek, hogy az általunk hirdetett evangélium hitelességét az adja, hogy nagy erőkkel demonstráljuk az elesettekkel, szegényekkel kapcsolatos szociális érzékenységünket. Ennek a helyes, biblikus arányát egy hívő ember vagy gyülekezet életében vita tárgyát képezi. Azonban egy adott gyülekezetben kellő érettséggel képesek tisztelni és becsülni egymást az evangelizálásra nagyobb hangsúlyt fordító illetve a szociális munkára jóval több energiát fordító testvérek.

5. Vannak-e napjainkban apostolok, próféták?

A teljesség igénye nélküli utolsó példaként megemlíthető, hogy az Efezus 4,11 alapján az is vita a tárgyát képezheti a különböző keresztények között, hogy napjainkban ad-e Isten apostoli, prófétai tekintélyű vezetőket az egyházban. Természetesen itt nem a 12 apostollal egyenrangú személyeket értünk, hanem olyan mennyei erővel és bölcsességgel felruházott vezetőket, akik jelentősen befolyásolják az egyház életét. E kérdés véleményem szerint a másod és harmadrangú doktrínák határán mozog. Addig a pontig, amíg elvi kérdésről van szó, nem kellene okoznia szakadást a hívők között. Azonban amikor megjelenik egy személy, aki apostoli vagy prófétai elhívásban látja magát, akkor a viselkedése és a gyülekezethez való hozzáállása nagyban meghatározza, hogy ebből másodrangú kérdés-e lesz, és esetleg a gyülekezet egy része nem fogadja el a szolgálatát[4].

Összességében tehát fontos látni, hogy a doktrínák különböző szintjén teljesen eltérő fajsúllyal kell kezelnünk a közöttünk lévő vitás kérdéseket. Ha ezt megértjük, akkor úgy tudjuk jó szívvel munkálni a keresztények egységét az életünk során, hogy közben teljes mellszélességgel kiállhatunk az olyan bibliai meggyőződéseink mellett, amiket Isten megértetett velünk. És nyugodtan vitatkozhatunk építő és teológiailag elmélyült módon a másodlagos és harmadlagos kérdésekben is, hiszen ez jól kezelve csak gazdagíthatja saját hitéletünket és másokét is.

[1] http://divinity.szabadosadam.hu/?p=19664

[2] http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/01/24/az-evangelikal-hittartalom-meghatarozasa-triage-modell/

[3] Itt fontos megjegyezni, hogy itt az egyértelműen férfi vagy női nemmel született személyekről van szó. Akiknek egy született genetikai rendellenesség miatt testi valójukban elmosódott nemi határokkal kell élniük, nem tagadható meg tőlük a hozzájuk biológiailag és közelebb álló nem választása, illetve műtéti beavatkozások véghezvitele ennek korrigálására.

[4] Természetesen igen sok önjelölt apostol és próféta van napjainkban is, akik még az igen karizmatikus testvérek életében is viselkedésükkel „kiverik a biztosítékot”. De szelídebb formában az „apostoli jellegű” szolgálat megjelenik az Észak-Amerikából induló misszionáriusok körében, akik adott országokban helyi gyülekezeteket alapítanak, és mindaddig, amíg nem látják hitben elég erősnek és megalapozottnak a helyi vezetőket, a végső döntéseket ők hozzák a gyülekezetek életében. E második esetben ezért a féltőn szerető munkáért a gyülekezeti tagok hálásak, és a szolgálat hiteles még akkor is, ha e misszionáriusok nem nevezik maguknak apostoloknak.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

3 comments on “Fontos dolgokban egység…

  1. Érdekelne, hogy az úrvacsora/eucharisztia/oltáriszentség/emlékvacsora kérdése miért maradt ki, illetve a szerző hova sorolná be és miért?
    Előre is köszönöm a választ (és a cikket magát is).

    1. Kedves Annasára!
      Többen megemlítették már, hogy a cikk erősen fókuszál a protestáns világra, és a katolikus-protestáns viszony szövevényei ezekből a doktrinális kérdésekből kimaradnak. Ha ugye csak a protestáns gyülekezeteket nézzük nem igazán van lényegi különbség az úrvacsora tartalma között. Természetesen az teljesen nyilvánvaló, hogy a római katolikus misén történő eucharisztia és a protestáns istentiszteleteken lévő úrvacsora sajnos annyira elválnak tartalmukban egymástól, hogy tradicionális protestáns nézőpontból ez mindenképp elsőrendű doktrína. Például a katolikus oltáriszentség liturgiáját Kálvin „kárhozatos bálványimádásnak” nevezte. De úgy is mondhatnám, hogy az „egyedül hit általi” megigazulás elsőrendű doktrínájához kapcsolódik az úrvacsora/eucharisztia kérdése, hiszen mindkettő egy adott megváltástani irányból fakad, melyek egymásnak ellentmondanak. De a gyakorlatban is az van, hogy katolikus hitű keresztények nem veszek úrvacsorát, protestánsok nem részesülnek az oltári szentségből. Személyes tapasztalatom szerint ez az egyik legfájdalmasabb pont, amikor két egészséges, bibliai hitű ember akik a protestáns/katolikus vonal két oldalán állnak nem osztozhatnak ebben a szentségben. Másrészt a Szentírást tanulmányozva számomra világos (nem véletlenül vagyok protestáns), hogy ezen a ponton a katolikus teológiának kell(ene) korrigálnia az úrvacsorával kapcsolatos álláspontját a bibliai eredetire.
      Remélem kielégítő volt a válasz! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.