Egy régi-új bizonyíték az Újszövetség mellett
2018. április 23. ApologetikaBiblia Egy hozzászólás

Bevezetés

Képzeljük el, hogy két szemtanú, Károly és Karolina a következőképpen számolnak be egy bankrablásról, amit mindketten végignéztek.

Károly: „Egyszer csak berontott két maszkos ember, és pisztollyal megfenyegették az embereket. Mindenki megrémült, a bankrablók pedig odamentek a pénztárhoz, és kiüríttették a kasszát az alkalmazottal. Szerencsére, amikor elfogták őket, az összes hiányzó pénzt megtalálták náluk.”

Karolina: „Éppen sorban álltam, amikor a bankrablók felkiáltottak, hogy »fel a kezekkel!«, és összeszedtek annyi pénzt, amennyit csak tudtak. Viszont amikor a biztonsági őrök visszaérkeztek az ebédszünetükből, úgy meglepték a rablókat, hogy azok rögtön megadták magukat.”

A két elbeszélésben az az érdekes, hogy mindkettő felvet kérdéseket, amelyeket a másik válaszol meg. Károly beszámolójából nem derül ki, hogy vajon miért nem avatkoztak közbe a biztonságiak, és végül hogyan kapták el a bankrablókat, de ezekre Karolina megadja a választ: ebédszüneten voltak, de aztán visszaérkeztek. Karolinától viszont azt nem értjük feltétlenül, hogy miért engedelmeskedtek az emberek a bűnözőknek – ezt pedig Károly magyarázza meg: azért, mert pisztoly volt náluk.

Ennek az egésznek azért van jelentősége, mert ha két valódi beszámolóban találunk olyan egyezéseket, hogy az elbeszélések részletei egymást egészítik ki, magyarázzák meg szándékolatlan módon, az bizonyíték arra, hogy nem kitalált történetről van szó, hanem valóban megtörtént eseményekről tudósítanak. Tehát a különböző leírások közötti tervezetlen egyezések – józan ésszel belátható módon – a leírt események történeti hitelességét támasztják alá.

Pár keresztény gondolkodó már a 18. század végén és a 19. században rámutatott, hogy az Újszövetség különböző könyvei között is szép számmal található ilyen tervezetlen egyezés (undesigned coincidences). Akkoriban William Paley és John J. Blunt voltak, manapság pedig Tim és Lydia McGrew a téma legjelesebb kutatói, népszerűsítői. Egy amerikai gyilkossági nyomozó, J. Warner Wallace keresztény hitre térésében fontos szerepet játszottak ezek a tervezetlen egyezések, mert – szakmájából adódóan – felismerte bennük a megbízható szemtanúi beszámolók jellegzetességeit.1

Mielőtt felsorolok ezen újszövetségi egyezések közül néhányat, előre tisztáznék egy ellenvetést, ami felmerülhet. Vajon nem szándékosan írták bele az újszövetségi szerzők ezeket a részleteket az írásaikba, hogy azok hitelesebbnek tűnjenek? Erre négy dolgot felelnék. Először is fontos tudatosítanunk, hogy ha ezzel az ellenvetéssel nem egyszerű tévedéssel, hanem szándékos hamisítással vagy hazugsággal vádoljuk a szerzőket. (Persze ez önmagában még nem cáfolat.) Másodszor, nagy valószínűséggel tudható, hogy az evangéliumok, levelek, történeti leírások különböző helyeken és különböző időkben születtek, és a szerzők csak részben ismerték egymás munkáit. Harmadszor, ha ezeket az egyezéseket szándékosan készítették el például úgy, hogy egy későbbi evangélium szerzője szándékosan kiegészítette egy korábbi evangélium részleteit, akkor lenyűgözően aprólékos munkára volt szükség, ugyanis – ahogy majd látjuk – az evangéliumok közül nem csak egyik magyarázza a másikat, hanem oda-vissza egymást egészítik ki. Negyedszer pedig, ha az újszövetségi szerzőknek kitalált történeteik hitelesítése volt a célja ezekkel a tervezetlennek tűnő egyezésekkel, akkor elég sikertelenek voltak, ugyanis nincs nyom arról, hogy az Újszövetség elkészülte után 1700 éven keresztül ezekre felfigyeltek volna az olvasók.

Az eddigiek fényében tehát azt hiszem, beláthatjuk, hogy ha találunk az újszövetségi iratok között egymást magyarázó, kiegészítő részleteket, amelyek egy közös valóságos alapra mutatnak, az jelentős bizonyíték az Újszövetség történelmi hitelessége mellett. Azonban ezt nem tudjuk mérlegelni, amíg nem vizsgáljuk meg a konkrétumokat. A posztom hátralévő részében ezért az evangéliumokból tíz, az Apostolok cselekedeteiből és Pál leveleiből öt tervezetlen egyezést fogok bemutatni. Valószínűleg nem lesz egyformán meggyőző mindegyik – lehet, hogy némelyikre adható más magyarázat, mint a közös valóságos alap –, de végül együttes erejüket kell majd figyelembe vennünk.

Tervezetlen egyezések az evangéliumok között

  1. Mit gondolt József Mária terhességéről?2 Az, amit Jézus születéséről és az akörüli eseményekről Máté és Lukács evangéliumaiban olvasunk, egészen különböző. Nem mondanak ellent egymásnak a beszámolók, de más történeteket írnak le. Ez azt mutatja, hogy az evangélisták nem egymás műveiből vagy egy közös forrásból merítve állították össze elbeszéléseiket.

    Ha Lukács evangéliumának elejét olvassuk, nehéz kérdésbe ütközünk. Mária teherbe esik a Szentlélektől, Józsefről pedig – aki tudomása szerint egy szűzleánnyal járt jegyben – csak annyit tudunk meg, hogy Augustus népszámlálására magával vitte terhes menyasszonyát Betlehembe. (Lukács 2,5) Aki csak Lukács evangéliumát olvassa, nem értheti: vajon mit gondolt József? Hogyan fogadhatta és fogadhatta el menyasszonya terhességét? Miért nem bocsátotta el? A kérdésekre csak akkor kapunk választ, ha elolvassuk Máté evangéliumának leírását is: itt kiderül, hogy amikor József Mária elbocsátásán gondolkodott, megjelent neki egy angyal álmában, és elmagyarázta neki a helyzetet és megnyugtatta, hogy helyesen teszi, ha összeházasodik Máriával. (Máté 1,20)

  2. Hol lakott Jézus? Lukács evangéliumában mind a 4., mind a 10. fejezetben találunk utalást arra, hogy Jézus a szolgálatának egy híres, jelentős részét Kapernaumban végezte. (Lukács 4,23; 10,15) Márk evangéliuma szerint amikor Jézus megérkezett Kapernaumba, „elterjedt a híre, hogy otthon van.” (Márk 2,1) Ugyanebben az evangéliumban később azt olvassuk, hogy amikor Jézus megérkezett Kapernaumba, idővel „otthon volt” (Márk 9,33) – szó szerint „a házban”, de így is elgondolkodtató, hogy egy kijelölt, egyértelmű házról kellett, hogy szó legyen, ha az evangélium határozott névelővel utal rá. János evangéliuma beszámol arról, hogy Jézus mind a kánai menyegző, mind az ötezer ember megvendégelése után Kapernaumba ment. (János 2,12; 6,17) Sőt, amikor másnap nem találták, Kapernaumba mentek megkeresni. (János 6,24)

    Látjuk tehát, hogy merre mutat ez a sok részlet ezekben az evangéliumokban, azonban a teljes magyarázatot csak a negyedikben, Máté evangéliumában találjuk meg. Ő ugyanis beszámol arról, hogy Jézus a szolgálata kezdetén „elhagyta Názáretet, elment, és letelepedett a tengerparti Kapernaumban”. (Máté 4,13) Amikor Márk arról ír, hogy Jézusról Kapernaumba érkezve „elterjedt a híre, hogy otthon van”, Máté csak ennyit mond: „Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába.” (Máté 9,1) Máté tehát megadja a hiányzó láncszemet, amire a többi evangélium csak utal: Jézus Kapernaumban lakott.

  3. Miért este vitték Jézushoz a betegeket? Máté evangéliumában olvasunk egy történetet, amelyben Jézushoz akkor hozták a betegeket és a megszállottakat, „amikor beesteledett”. (Máté 8,16) Ha csak Mátét olvassuk, nem tudjuk meg, miért kellett estig várniuk. Azonban ha megnézzük Márk 1. vagy Lukács 4. fejezetét, ott megtaláljuk ugyanezt a történetet – bővebb előzményekkel. Márk és Lukács ugyanis az ezt megelőző eseményeknél leírja, hogy ezek egy szombatnapon történtek. Tudjuk pedig, hogy szombaton tilos volt gyógyítani, viszont a zsidók számára a nap véget ér a naplementével, tehát aznap este már nyugodtan hozhatták Jézushoz a betegeket.

  4. Hol evett Jézus a vámszedőkkel? Miután Jézus elhívta Kapernaumban a vámszedő helyén ülő Lévi Mátét, elmentek a tanítványokkal és többedmagukkal vendégségbe. (Máté 9,9–10) Hogy hova, azt Máté evangéliuma nem írja meg pontosabban, csak annyit tudunk, hogy „a házba”, és hogy sok vámszedő is ott volt a társaságban. Azonban Márk és Lukács pontosabban megmondják: „Lévi nagy vendégséget rendezett neki a házában.” (Lukács 5,29), „Lévi házában az asztalnál ült” (Márk 2,15).3 A különbségre kézenfekvő az a magyarázat, hogy Máté evangélista a saját házára hivatkozott így, míg Lukács és Márk számára ezt pontosabban meg kellett határozni. Ha ez így van, az viszont arra utal, hogy Jézus tényleg volt vendégségben Máténál.

  5. Ötezer ember megvendégelése. Ez az egyetlen történet, amelyik minden evangéliumban megtalálható, és a beszámolók több ponton segítik egymás megértését. Márknál olvassuk, hogy Jézus a tanítványaival elhajózott egy lakatlan helyre, oda, ahol később a csoda megtörtént. Ennek az volt az oka, hogy az addigi tartózkodási helyükön nagy volt a forgalom – „sokan voltak, akik odaérkeztek, és akik elindultak”, ahogyan Márk írja. (Márk 6,31) Ennek magyarázatát viszont csak Jánosnál olvassuk, aki ezt állítja: „Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe.” (János 6,4) Ekkor természetesen sokan utaztak fel Jeruzsálembe.

    Ezután Jánosnál azt látjuk, hogy Jézus Fülöphöz fordul azzal a kérdésével, hogy hol vehetnének kenyeret a sokaságnak. (János 6,5) A kérdésre Fülöp és András válaszol (János 6,7–9) – de miért? Lukács leírásából megtudjuk, hogy ekkor Bétsaida közelében voltak (Lukács 9,10), János pedig még evangéliuma elején leírta, hogy Fülöp és András Bétsaidából származtak (János 1,44). Jézus viselkedése így érthető: a helyieknek tette föl a helyismeretet igénylő kérdést. Ezt azonban csak akkor értjük meg, ha a különböző evangéliumok egymást magyarázó elbeszéléseit együtt olvassuk.4

  6. Miért beszélt Heródes a szolgáival Jézusról? Jézus szolgálatának egy pontján eljutott a híre Heródes fejedelemhez, aki többféle vélemény közepette gondolkozott azon, hogy mi magyarázhatta Jézus szolgálatát. Érdemes áttekinteni, ahogyan erről Máté, Márk és Lukács evangéliuma beszámol.

    Máté: „Abban az időben Heródes, a negyedes fejedelem meghallotta, hogy mit beszélnek Jézusról, és ezt mondta szolgáinak: Ez az ember Keresztelő János, ő támadt fel a halottak közül, és ezért vannak benne a csodatevő erők.” (14,1–2)

    Márk: „Hallott erről Heródes király, mert Jézus neve ismertté vált; és azt beszélték, hogy Keresztelő János támadt fel a halálból, és ezért vannak benne a csodatevő erők. Mások pedig azt mondták, hogy Illés ő, ismét mások azt beszélték, hogy olyan, mint valamelyik próféta. Amikor Heródes ezt meghallotta, így szólt: Az a János támadt fel, akit én lefejeztettem.” (6,14–16)

    Lukács: „Heródes, a negyedes fejedelem meghallotta mindazt, ami történt, és nem tudta, mit gondoljon, mert némelyek azt állították, hogy János támadt fel a halálból, némelyek azt, hogy Illés jelent meg, mások pedig azt, hogy valamelyik régi próféta támadt fel. Heródes ezt mondta: Jánost lefejeztettem, de ki lehet ez, akiről ezeket hallom? És látni akarta őt.” (9,7–9)

    Láthatjuk, hogy az evangéliumok különböző részleteket örökítenek meg a hírekről, és kicsit különböző módokon foglalják össze Heródes álláspontját is – részben lehet, hogy azért, mert ez az idők során változott is. Egy részletre szeretném felhívni a figyelmet: egyedül Máténál olvassuk azt, hogy Heródes a szolgáihoz beszélt Jézusról. Miért tette vajon ezt? Akkoriban egy fejedelem nem csevegett jó ok nélkül a szolgáival.

    A legvalószínűbb magyarázatot egyedül Lukács evangéliumában találjuk meg: Lukács ugyanis valamivel korábban beszámol arról, hogy Jézus követői között egy időben a tanítványok mellett ott volt több asszony is, például „Johanna, Kúzának, Heródes egyik főemberének felesége”. (Lukács 8,3) Máté beszámolójának ezt a kis részletét tehát Lukács apró megjegyzése magyarázza legjobban: Heródes azért beszélt a szolgáihoz erről – és feltehetőleg Máté innen tudhatott az epizódról –, mert egyiküknek közeli ismeretsége volt Jézus szolgálatával.

  7. Miért kellett Jézusnak prófétálnia? Miután Jézust elfogták, a katonák és a nép gúnyolódni kezdtek vele. A leírásokban közös az, hogy megütötték Jézust és felszólították, hogy prófétáljon. Azonban nem minden mozzanat érthető bármelyik evangéliumból. Márk ezt írja: „arcát letakarva ököllel ütötték őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj!” (Márk 14,65) De miről prófétáljon? Máté evangéliuma ezt megválaszolja: „szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, és ezt mondták: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!” (Máté 26,67–68) Viszont Mátéból azt nem tudjuk, hogy ez miért lett volna nehéz: nem látta? Erre Márk adott választ: letakarták az arcát. A két evangéliumból együtt összeáll a kép, ami külön-külön nem.5

  8. Jézus pere és Pilátus véleménye. Ha Jézus Pilátus előtti perét csak Lukács evangéliumában olvassuk, nem nagyon fogjuk érteni. Jézust megvádolják azzal, hogy gyakorlatilag lázadást szít a zsidó nép körében, és magát akarja megtenni királynak. Ezután – Lukács beszámolójában – a következők történnek: „Pilátus megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod. Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a sokasághoz: Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.” (Lukács 23,3–4) Jézus látszólag elismeri, hogy ő a zsidók királya, Pilátus mégsem látja ezt problémának. Hogyan lehet ez?

    A választ János evangéliumában találjuk meg, ami hosszabban leírja az akkor lezajlott párbeszédet annak nagyobb komplexitásában. Érdemes az egészet elolvasni: János 18,33–38, de a kulcsmozzanat talán az, hogy Jézus tisztázza, hogy nem földi királyságra tör: „az én országom nem e világból való” (36. vers), „én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (37. vers). Túlzás lenne azt mondani, hogy Pilátus számára teljesen világos a dolog, de azt belátja, hogy Jézus nem forradalmat akar szítani. János evangéliumából ez érthető, de önmagában Lukácstól ezt nem tudhatnánk meg.6

  9. Arimátiai József, a bátor? Jézus halála után este arimátiai József ment el Pilátushoz, hogy elkérje és eltemesse a holttestét. Márk evangéliuma érdekesen ír erről: „eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.” (Márk 15,43) De vajon ehhez miért kellett bátorság? Márk nem magyarázza el, csupán elejti ezt a megjegyzést. János evangéliumában viszont ezt találhatjuk: „arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét.” (János 19,38) Tehát József – talán magas tisztsége miatt – félt a zsidó vezetőktől, ezért mindaddig titokban követte Jézust. Ebben a helyzetben valóban bátor dolog kiállnia és felvállalnia a hitét.

    Más utalásokat is figyelembe összerakhatunk egy képet Jézus néhány jeruzsálemi követőjéről. Tudjuk Jánostól, hogy sokan megtértek Jeruzsálemben Jézus egy korábbi páskaünnepi látogatásán. (János 2,23) Kevéssel később Nikodémus, egy zsidó vezető meglátogatta Jézust a tanításáról kérdezni – éjszaka! (János 3,1–2) János nem tér ki arra, hogy miért olyankor ment, de gyaníthatjuk, hogy Józsefhez hasonlóan ő is félt a zsidó vezetőtársainak reakciójától. A képet kikerekíti Lukács beszámolója, ami szerint volt, hogy Jézust farizeusok és törvénytudók hallgatták egész Izráelből, beleértve Jeruzsálemet is: „körülötte ültek a farizeusok és törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból, továbbá Jeruzsálemből jöttek”. (Lukács 5,17) Tehát János és Lukács evangéliumainak részleteiből kiderülni látszik, hogy a jeruzsálemi zsidó vezetők körében volt egy csoport, akik titokban Jézust követték, és akiknek egy része ezt Jézus halálakor vállalta fel.

  10. Mária találkozása a feltámadott Jézussal.7 János beszámolója szerint amikor Mária felismerte a sírnál a feltámadott Jézust, Jézus így szólt őhozzá: „Ne érints engem!” (János 20,17 – jobb fordítás talán, hogy: „Engedj el!”) Miért? Jánosnál semmi nyoma annak, hogy Mária hozzáért vagy hozzá akart volna érni Jézushoz. A kérdésünkre Mátétól kapunk választ, ő ugyanis a következőképpen ír arról, amikor az asszonyok felismerték Jézust: „Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte.” (Máté 28,9) Tehát Jézus azért szólt Máriának, hogy engedje el, mert Mária, amint meglátta, megragadta őt.

Tervezetlen egyezések Pál apostol levelei és az Apostolok cselekedetei között

  1. Pál Damaszkuszban. Pál apostol – akkor még Saul – megtérése jól ismert történet. Az Apostolok cselekedetei 9. fejezete szerint úton volt Damaszkuszba üldözni a keresztényeket, amikor Jézus megjelent neki, és megtérésre hívta. Ő valóban megtért, és egyenesen Damaszkuszba ment, ahol Isten segítségével keresztények a gondjaikba vették. Innen nem sokkal később továbbutazott.

    A galáciabeliekhez írott levelének elején Pál apostol arra próbál rámutatni, hogy ő nem emberen keresztül kapta a küldetését vagy az evangéliumot. Ezt azzal támasztja alá, hogy megtérése után nem konzultált a többi apostollal, hanem egyenesen elindult a missziójára. Így ír: „Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, azután ismét visszatértem Damaszkuszba.” (Galata 1,17) A tervezetlen egyezés itt az utolsó tagmondatban található: Pál azt írja, visszatért Damaszkuszba. Viszont a levélben korábban sehol nem írta, hogy korábban ott járt volna vagy ott tért volna meg! Ezzel a szóval mégis azt sugallja, hogy korábban volt már ott, és így közvetett módon megerősíti az Apostolok cselekedeteinek beszámolóját.

  2. Pál Filippiben és Thesszalonikában. Pál a thesszalonikaiakhoz írott első levelében így ír a városba tett látogatásáról és annak előzményeiről: „Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát sok küzdelemben.” (1Thessz 2,1–2) Vajon találunk ezzel illeszkedő elemeket az Apostolok cselekedeteiben?8

    A könyv 16. fejezete (11–40. versek) leírja, hogy Pált és Szilászt Filippiben római polgár létükre megverték és bebörtönözték, majd igazságtétel nélkül, titokban akarták elengedni. Rögtön ezután, az Apostolok cselekedete 17. fejezetében (1–10. versek) pedig azt látjuk, hogy Pál megérkezik Filippibe, ahol eredményesen evangelizált és vitázott a zsinagógában. A zsidók azonban lázadást szítottak, így Páléknak el kellett menekülniük. Ha visszapillantunk arra, amit Pál a levelében írt a thesszalonikaiaknak, pontos egyezést láthatunk az ottaniak és az Apostolok cselekedetei leírása között.

  3. Hol élt Akvila és Priszcilla? A rómaiakhoz írott levelének végén, a köszöntések között így ír Pál: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim Krisztus Jézusban! Ők értem saját életüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a népek valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban lévő gyülekezetet is!” (Róma 16,3–5) Ebből kiderül, hogy Priszka (vagy Priszcilla – mindkét változat előfordul) és Akvila Pál munkatársai voltak, kockáztatták érte az életüket, és náluk gyűlt össze a(z egyik) római hívő közösség.

    Nézzük meg, mit találunk róluk az Apostolok cselekedeteiben! A 18. fejezet elején Pál találkozik Korintusban Akvilával, „aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából.” (18,2) Tehát kevéssel azelőttig Rómában éltek – ez alátámasztja Pál megjegyzését. Rögtön a következő mondatban azt olvassuk, hogy „Pál csatlakozott hozzájuk”, kevéssel később pedig azt, hogy együtt utaztak Szíriába. (ApCsel 18,2.18) Ez alátámasztja azt, hogy Pál munkatársai voltak. És mikor kockáztatták az életüket Pálért? Talán akkor, amikor a korintusi tartózkodásuk alatt Pált megtámadták és a törvényszék elé hurcolták. (ApCsel 18,12–17)

  4. Ki vigyázzon Márkra? Amikor Pál és Barnabás missziós útra akartak indulni, Barnabás javasolta, hogy Márkot is vigyék magukkal, Pál azonban nem akarta, mert korábban Márk otthagyta őket. Végül azt a döntést hozták, hogy Pál Szilásszal utazik tovább, míg Barnabás Márkot veszi maga mellé, és másik úticélt választanak. (ApCsel 15,36–41) Vajon miért ragaszkodott ennyire Barnabás Márkhoz? A választ csak Pál leveleiből tudjuk meg, ugyanis a kolossébelieknek ezt írja: „Köszönt titeket Arisztarkhosz, az én fogolytársam és Márk, Barnabás unokaöccse”. (Kol 4,10) Tehát a rokoni kapcsolat indokolta Barnabás hűségét az akkor feltehetően fiatal Márkhoz.

  5. Timóteus neveltetése. Pál apostol Timóteushoz írott második levelében kihangsúlyozza Timóteus hívő neveltetését: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. … te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (2Tim 1,5; 3,14–15) Ebből az derül ki, hogy Timóteust anyja és nagyanyja gyermekségétől fogva hitre és a Szentírás ismeretére tanította. De vajon miért nem említi Pál Timóteus apját vagy nagyapját?

    A válasz az Apostolok cselekedetei 16. fejezetében (1–3. versek) található: Timóteusnak ugyanis bár az anyja zsidó volt, az apja görög. A leírás szerint körül sem volt metélkedve – úgy látszik, az apja ezt nem támogatta. Viszont így az Apostolok cselekedeteit olvasva nem is feltétlenül tudhatjuk, hogy honnan származott az ő hite, miért tettek róla „jó bizonyságot” a helyi tanítványok (2. vers), hiszen a hívő neveltetését csak Pál levele emeli ki. A két leírás kiegészíti egymást.

Konklúzió

Ebben a posztban igyekeztem felsorolni olyan eseteket, amikor az Újszövetség különböző iratai tervezetlen, szándékolatlan módon olyan részleteket említenek meg, amelyek alátámasztják azt, hogy a leírások közös, történelmileg valós eseményeken alapszanak. Ez csak egy válogatás a közül a 40–60 egyezés közül, amelyek a különböző listák alapján összegyűjthetők – igyekeztem a meggyőzőbb és rövidebben elmagyarázható párhuzamokat kiemelni. Valószínűleg több példa vitatható lehet: talán véletlen egybeesés, talán szándékos magyarázat – azonban minél több egyezést találunk, annál kisebb lesz az esélye, hogy mindegyik független a történeti valóságtól. Én pedig azt hiszem, hogy a fenti tizenöt példa többségére nézve valószínűtlenek a szkeptikus magyarázatok.

A tervezetlen egyezések jelenléte olyan tulajdonság, ami a szemtanúi beszámolókat jellemzi. Ha még sosem tettük, érdemes egyszer így is elolvasni az Újszövetség iratait, megfontolva a lehetőséget: mi van akkor, ha az abban leírt dolgok valóban megtörténtek?


  1. J. Warner Wallace: Afterword. In: Lydia McGrew: Hidden in Plain View: Undesigned Coincidences in the Gospels and Acts. DeWard, 2017. Wallace korábban maga is összefoglalta az érvelést és a példák egy részét: J. Warner Wallace: Cold Case Christianity: A Homicide Detective Investigates the Claims of the Gospels. David C. Cook, 2013, 183–191. o. Lydia McGrew könyve mellett hasznos férje, Tim McGrew 2013-as hatrészes blogposztsorozata (1, 2, 3, 4, 5, 6) és Calum Miller online gyűjteménye is, amelyben körülbelül negyven újszövetségi egyezést foglal össze, és az Ószövetségből is hoz bő kéttucat példát. J. C. Thorpe 2013-as esszéje körülbelül ötven tervezetlen egyezést tárgyal az evangéliumokból. A téma klasszikus főműve: John J. Blunt: Undesigned Coincidences in the Writings Both of the Old and New Testaments. R. Carter, 1847.
  2. Ennek a példának a forrása: J. W. Wartick: Jesus’ Birth: How undesigned coincidences give evidence for the truth of the gospel accounts. CrossExamined.org, 2016. A többit, ha máshogy nem jelöltem, az előző lábjegyzetben megjelölt forrásokból válogattam.
  3. Lévi Máté másik neve volt.
  4. Ezt a két bekezdést nagyrészt szó szerint egy korábbi írásomból vettem át: Az evangéliumok hitelessége új kutatások fényében. Apológia, 2016, 10. o.
  5. Lukács egyben tartalmazza mindkét részletet. (Lukács 22,64)
  6. Nem reális azt feltételezni, hogy Lukács Jánost foglalta össze, ugyanis szinte minden kutató egyetért abban, hogy János evangéliuma íródott később; viszont az sem valószínű, hogy Lukács kitalált volna egy történetet, amit aztán János utólag próbált hitetőbbé tenni, hiszen akkor Lukács nem tett volna bele egy ilyen látszólagos ellentmondást. Hogy mégis belekerült, az valószínűleg azt jelenti, hogy az ő számára a cselekmény érthető volt, csak nem írt le minden releváns információt.
  7. Ezt a példát egy korábbi blogposztomból vettem, de hogy akkor hogyan találtam rá, már nem tudom.
  8. Érdemes megjegyezni, hogy találunk Pál leveleiben eseményeket, amik nem találhatók meg az Apostolok cselekedeteiben, és ez fordítva is igaz – így indokolatlan lenne az a feltevés, hogy az egyiket a másik alapján írták.
Békefi Bálint

Békefi Bálint

Békefi Bálint (1996–) a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológus- és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-hallgatója, a budapesti Golgota Gyülekezet ifjúsági munkájának segítője.
Békefi Bálint

Latest posts by Békefi Bálint (see all)

Megosztás:

One comment on “Egy régi-új bizonyíték az Újszövetség mellett

  1. Nagyon szép összeállítás. Ezek a részletek valóban történeti bizonyító erővel bírnak.
    A feltámadás története talán az egyetlen, amire visszakérdeznék. Hogyan látod, mennyire békíthetők ki a feltámadásról és az azt követő időszakról (a mennybemenetelig) szóló beszámolók? Hadd adjak egy összeállítást arra, hogy mire gondolok.

    A Magdalai Mária más asszonyokkal hajnalban jár a nyitott sírnál. Beszélnek angyal(ok)kal, akik elmagyarázzák a helyzetet. Az első különbség itt látszik: Mt és Mk szerint azt mondják: adják hírül a tanítványoknak, hogy Jézus előttük megy Galileába, ott megláthatják. Lk-nál azt mondják, hogy már Galileában megmondta nekik ezt előre.

    – A cselekmény már ezen a ponton elválik, mert Mt szerint az asszonyok eljövetelük közben találkoznak Jézussal, aki megerősíti az angyalok szavait. Miután Mt beszámol az őrök megvesztegetéséről, azzal zárja az evangéliumot, hogy a tanítványok valóban Galileában a hegyen találkoznak Jézussal, ő pedig ott küldi ki a misszióba őket.

    – Lk és Jn egymást erősíti abban, hogy Mária értesítette a tanítványokat, Jn hozzáteszi (Lk-nál a 12. vers nem biztos, hogy eredeti), hogy Péter elszaladt a sírhoz, és üresen találta, de Jn-ban Mária csak ez után találkozik Jézussal. Lk és Jn egymást erősíti abban is, hogy már aznap este Jézus megjelenik a tanítványoknak, kiküldi őket a misszióba, a Szentlelket ígéri nekik (Jánosnál rájuk lehel). Lk-nál kifejezetten azt parancsolja, hogy maradjanak a városban (Jeruzsálemben) pünkösdig; a mennybemenetel Betániában történik. Jn ezt még kiegészíti azzal a megjelenéssel, amikor Tamás is találkozott Jézussal. A Jn 21-ben viszont Galileában találkoznak Jézussal, igaz, nem hegyen, hanem a tónál, és hozzáteszi, hogy ez volt Jézus harmadik megjelenése a tanítványoknak.

    – Mk befejezését (9-20) én azért nem említeném itt, mert a kéziratok alapján nyilvánvaló, hogy pótlólagos befejezés, és a többi evangéliumban, az Ap. Csel.-ben leírtak és más hagyományok összefoglalása (ezt részletezem, ha kéred).

    – Pál leírása az 1Kor 15 elején még egy csomó megjelenést említ – igaz, a helyszíneket, időpontokat nem. Viszont itt is van sorrendbeli érdekesség: „először Kéfásnak, aztán a tizenkettőnek”…

    Szóval ezek az „adatok”, és bevallom, nekem nagyon nehéz ezt értelmezni. Te mit kezdesz ezzel? Nagyon érdekel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.