Le a helyi gyülekezetekkel!?
2018. május 21. EtikaGyakorlati teológia Nincs hozzászólás

A magyar evangéliumi keresztények életében a rendszerváltást követő két évtizedben igen hangsúlyos kérdés volt, hogy ki milyen gyülekezeti közegben tudja megtalálni a helyét. Mivel Isten az embert társas lénynek teremtette, és a Bibliában már a kezdetektől látható, hogy a hívő, Istent kereső emberek időnként összegyűltek imádni az Örökkévalót, nem csoda, hogy ez napjainkban is sarkalatos kérdés. Az utóbbi évtizedek vitapontjai és vívódásai nagyjából két kérdés köré szerveződtek. Az egyik, hogy hívő emberként képes vagyok-e a gyülekezetem vezetőjét/vezetőit követni, alkalmasnak tartom-e őket a vezetésre, mert ha emiatt állandó konfliktusba kerülök, akkor talán más gyülekezetbe kellene járnom. A másik kérdés, hogy vállalhatónak tartom-e a gyülekezetem teológiáját. Emberek sokasága jött el olyan „teljes evangéliumi karizmatikus” gyülekezetekből, akiknek elege lett a túlkapásokból, a nem teljesen biblikus, de látványos megnyilvánulásokból. Más emberek – hasonlóan nem kis számban –, pedig tradicionálisabb protestáns gyülekezeteket hagytak el azért, mert fojtogatóan lekorlátozva látták Isten élő, természetfeletti megnyilvánulását a közösségi alkalmaikon.

E posztban egy a korábbiaktól független, és számomra újszerűnek ható hozzáállásról szeretnék írni. Ez pedig nem más, mint a helyi gyülekezetek teljes/vagy részleges elvetése. Napjainkban ez a hozzáállás talán nem annyira látványos Magyarországon, de itt-ott azért lehet vele találkozni, ezért érdemes Isten Igéjének fényében gondolkozni róla. A jelenség megértéséhez George Barna: Revolution[1] című könyvét fogom segítségül hívni, melynek egyik fő üzenete, hogy az evangéliumi protestáns világ helyi gyülekezetek egyre kevésbé alkalmasak Isten országának hirdetésére és a világ felé való bemutatására, így el fognak enyészni.

Probléma az amerikai protestáns gyülekezetekkel

George Barna keresztény piackutató, aki sok állami és piaci kutatási tapasztalat után arra vállalkozott, hogy feltérképezze az Egyesült Államok gyülekezeti állapotát, a következő két fő megállapításra jutott 2005-ben:

  1. Egy lelki megújulás formálódik az országban, ami összehasonlítható a korábbi keresztény ébredési hullámokkal, de mindez a hivatalos helyi gyülekezetek falain kívül történik. E megújulás résztvevőit „forradalmároknak” nevezi.
  2. Ezzel szemben a rendszeresen gyülekezetbe járók körében végzett felmérésből kiderül számára, hogy a gyülekezeti tagok Istennel való kapcsolata és tanítványságuk romokban hever.

A szerző az Apostolok cselekedeteiből kiindulva ismerteti az ősegyház 7 szenvedélyét, ami biztosította a lelki növekedést a keresztény életben, és megállapítja, hogy az amerikai „forradalmár” keresztények ezeket élik meg a gyülekezetek falain kívül (22-25.o):

  1. Meghitt/bensőséges dicsőítés – a hívők minden nap egyedül, és másokkal közösségben folyamatosan kifejezik Istennek hódolatukat, hálájukat és kinyilvánítják az Ő uralmát az életük felett.
  2. A hitre alapozott beszélgetések – a hívők a hétköznapi életükben, amikor nem hívőkkel találkoznak, akkor mesélnek nekik a Jézus Krisztusba vetett hitükről, megtapasztalásaikról, hiszen mindenki szeret beszélni olyan témákról, melyek lázba hozzák, és a keresztények számára ez a téma Isten országa.
  3. Tudatos lelki növekedés – a korai keresztények az Istennel való kapcsolatukat az életük középpontjába helyezték, melynek része volt, hogy elkötelezetten akartak tanulni Istenről és minél jobban megélni azt, amire Isten tanította őket.
  4. Szolgáló szív – a hívők nemcsak beszéltek a szeretetről, hanem önfeláldozó cselekedetekben ezt meg is mutatták, Jézus példája, hogy inkább mi szolgáljunk másokat, mint mások szolgáljanak nekünk.
  5. Beruházás az erőforrásainkból – a hívők semmit sem mondhatnak magukénak, hiszen mindenük Istené, ezért megosztották erőforrásaikat a szükségben lévő hívő testvéreik javára, a jeruzsálemi gyülekezet egyfajta kommunaként élt.
  6. Lelki barátságok – a hívők közössége baráti kapcsolatokon nyugodott, ahol az emberek találkoztak, hogy beszélgessenek az Istennel való közösségükről, és segítsenek egymásnak az „úton” maradni.
  7. Családi hit – a hívők otthona volt a legfontosabb szentély, ahol a szülők példát mutattak a gyerekeknek a Szentlélek által vezetett hívő életről, és a hétköznapok az Istennel való közösségről szóltak otthon is.

George Barna a kutatásai során ezekre a „szenvedélyekre” kérdezett rá a gyülekezetbe járó keresztények között, és az eredmények újra és újra rettenetesnek mutatkoztak (31-35. o).

  1. Dicsőítés – A gyülekezetbe járó emberek általában csak a hivatalos zenés dicsőítő alkalmakon fejezik ki hódolatukat Istennek, és a hívők fele már több mint egy éve nem érezte Isten jelenlétét és a Vele való közösséget az ilyen dicsőítésben. A hívők egynegyede dicsőíti Istent azért, aki Ő valójában, a többiek azért dicsőítenek, hogy Isten valami lelki élményt adjon nekik ezen keresztül.
  2. Beszélgetések a hitről – Egy tipikus gyülekezeti tag leéli úgy az életét, hogy egy embert sem vezetett Krisztushoz. Általában a gyülekezeti tagok nem tudnak mondani olyan embert az életükben, akiért folyamatosan imádkoznak, hogy megtérjen. Mindemellett a nagy részük meg van győződve arról, hogy ha nekik nincs meg az „evangelizálás ajándéka”, akkor ezzel nem is kell foglalkozniuk egyáltalán.
  3. Tudatos lelki növekedés – az önmagukat újjászületettnek valló felnőttek 9%-ának van bibliai világnézete (hit az abszolút igazságban, a Szentírás tekintélyében, a Sátán létezésében, Jézus bűntelen életében, Isten teremtő voltában… stb.). A tipikus hívő ember habár szavaival elfogadja a Biblia hasznosságát, mégis az életére vonatkozóan az információk nagy részét a Szentíráson kívüli forrásokból meríti. Ebből következik, hogy az átlagos hívők az életben való sikert is sokkal inkább a földi javak növekedésében, a munkában való előrelépésben látják, mint az Istennel való lelki közösség növekedésében. A hívők kevesebb mint egytizede szeretné azt, ha az Istennel való erős kapcsolatáról lenne ismert.
  4. Erőforrások használata – a gyülekezetbe járó hívők átlagosan az éves jövedelmük 3%-át adakozzák mások javára, és igen bőkezűnek érzik magukat. Mindemellett az adakozással kapcsolatban nem gondolnak más erőforrások, mint idő, kreativitás, munkaerő befektetésére az életeket megváltoztató szolgálatokban.
  5. Szolgáló szív – a hívők negyede szán külön időt Isten önkéntes szolgálatára egy átlag héten, és ezek is nagyjából gyülekezeti eseményeken való segítő munkában merülnek ki, ami a gyülekezetbe járókat szolgálja. A legtöbb gyülekezeti tag ugyan bevallja, hogy gyakran lát hajléktalan vagy rossz anyagi állapotban lévő embereket, de általában nem tud velük mit kezdeni. Inkább adakoznak egy szervezetnek, melyek jó dolgokat csinálnak, mint személyesen segítenek szükségben lévő embereknek.
  6. Lelki barátságok – A gyülekezetbe járó emberek hatodának van olyan keresztény barátja, aki felé elszámoltatható a hívő életével kapcsolatban. A hívő emberek döntéseire a legnagyobb hatást nem a pulpitus mögüli tanítások vagy más gyülekezeti tagok tanácsai adják, hanem a média, a törvények vagy a családtagok befolyása.
  7. Családi hit – az átlag gyülekezeti tag sokkal inkább a gyülekezettől várja, hogy a gyermekét hitben nevelje, mint a saját magától. A hívők egytizedénél fordul elő legalább havi szinten, hogy a család otthon együtt dicsőítse Istent, vagy imádkozzanak, Bibliát tanulmányozzanak, vagy akár együtt szolgáljanak a rászorulók felé. Az újjászületett hívő házaspárok válási valószínűsége azonos a világi házaspárokéval.

A könyvben azért az zavaró, hogy a szerző álladóan kiemeli, hogy ezek a horribilis lelki állapotok az önmagukat újjászületett hívő embereknek tartó gyülekezeti tagok között állnak fenn, ennek ellenére a kutatásba bevont pontos gyülekezetekről, a minta nagyságáról és statisztikai hibahatárokról egyáltalán nem tesz említést. Természetesen a „Bestseller” könyvek a tudományos tanulmányokkal ellentétben nem szeretik kihangsúlyozni, hogy milyen keretek és határok között érvényesek a megállapítások, hanem inkább az érzelmeinket akarják felkavarni. Ha az amerikai evangéliumi keresztény világra ezek a megállapítások csak részben is igazak, akkor is mindenképp érdemes elgondolkodnunk rajtuk.

A megoldás és annak bibliai háttere

George Barna erőteljesen kritizálja a korábbi amerikai evangéliumi ébredési hullámokat. Azt állítja, hogy azok arról szóltak, hogy néhány kiemelt csúcsprédikátor tömegeket vezetett el a megtérésig, és utána betette őket helyi gyülekezetekbe úgy, hogy nem tette igazán tanítvánnyá őket. Itt nincs lehetőség kitérni az újkori ébredések történetére, de ez egy elég felületes kritikának tűnik annak fényében, hogy az 100-200 éve történt ébredési hullámok milyen mértékben hatottak az akkori amerikai társadalomra. Kutatásai alapján még azt is prognosztizálja, hogy 25 éven belül (2030-ra) a helyi gyülekezetek taglétszáma radikálisan le fog csökkenni, mert az emberek az igazi „forradalmár” tanítványi életet fogják élni keresztényként, és ebben a gyülekezet csak gátolja őket. A helyi gyülekezetek lelki „hatékonytalanságának” okát abban látja, hogy az emberek tanítványságának építése helyett főleg a nagyobb gyülekezetekben az vált céllá, hogy minél több ember vegyen részt a gyülekezet alkalmain. És az egy személyes „szenior lelkipásztorok” álmait valósítsa meg Isten népe, miközben fenn kell tartani egy épületet és személyzetet, ami mindehhez kell. Máshogy megfogalmazva: a hivatalos gyülekezetek és vezetőik csak addig érdekeltek az emberek segítésében, amíg a saját víziós érdekeikkel (pl.: még több gyülekezeti tag, még több sikeres program, még több adomány) mindez összeegyeztethető.

Barna végül néhány a Szentírásból szelektíven kiválasztott igeszakasszal érvel amellett, hogy az Újszövetségben a gyülekezet szó mindig Isten elhívott népét, a teljes lelki egyházat jelentette, és soha nem a helyi gyülekezetet (ellenpélda: ApCsel 20,17; Róma 16,1; 1Kor 4,17; 2Kor 8,18; Gal 1,2.22; Fil 4,15; Kol 4,16; 1Tessz 2,14; Jak 2,2; 1Pét 5,13; Jel 1,4). Sőt maga a helyi gyülekezet és annak vezetése nem biblikus forma, mert az Újszövetségben tanítványok laza közösségét látjuk, akik egyenlők és nem alakul ki a klérus és laikusok közötti választóvonal. Érvelésében természetesen elegánsan elkerüli Pál apostol tanításait a presbiterek és diakónusok szerepéről (1Tim 3), és amikor bevallja, hogy a „forradalmárok” között is nőnek ki új vezető személyiségek, akkor homályban hagyja, hogy pontosan nekik mi is a szerepük. Véleményem szerint Barna lényegi tévedése, hogy a bűnös ember helyett a rendszert teszi felelőssé a romlásért. Teljesen világos, hogy vannak olyan lelkipásztorok vagy gyülekezeti vezetőcsapatok, akik a saját önzőségüktől és becsvágyuktól vezérelve a helyi gyülekezetet nem a tanítványok építésére, bevonására és igazi lelki növekedésének elérésére használják. De ha azt állítanánk, hogy ennek az igazi oka a helyi gyülekezet struktúrája, akkor a Biblia tanítását tagadnánk meg az ember személyes bűnre való hajlamáról és gyengeségéről. Plusz statisztikát gyártani a helyi gyülekezetek általános állapotáról azért is félrevezető, mert ha 100-ból találok 50 virágzó helyi gyülekezetet, ahol a tanítványok épülnek, és részesei az ApCsel 7 szenvedélyének, és találok 50 hanyatló gyülekezetet, akkor általánosságban elmondhatom, hogy statisztikailag minden gyülekezet átlagosan 50%-ban hanyatlik. A másik félrevezető dolog ebben a kutatásban, hogy soha nem mondhatjuk el egy helyi gyülekezetről sem, hogy hívő tagjainak az idő minden pillanatában 100%-os lelkesedéssel kellene megélnie a keresztény életét. Vannak hullámvölgyek a keresztény életben, amikor szenvedés, trauma ér, vagy éppen nem érezzük Istent túl közel magunkhoz, és egyszerűen hitben ki kell tartani. A „forradalmárok” kimondatlanul azt sugallják, hogy aki épp ilyen élethelyzetben van, az csak felületes követője Jézusnak, vagyis éppen nem „forradalmár”.

Mi a helyzet Magyarországon?

Zárásul érdemes néhány dolgot megfontolni a magyar helyzettel kapcsolatban. Ezt azért tartom nagyon fontosnak, mert vannak emberek, akik a „Le a helyi gyülekezetekkel!” gondolatvilágot úgy importálják Amerikából, hogy közben totálisan figyelmen kívül hagyják, hogy a magyar keresztények között egyáltalán van-e ennek bármilyen létjogosultsága. Néhány megfontolandó tény a magyar evangéliumi protestáns gyülekezetekkel kapcsolatban:

  1. Magyarországon talán a Hit Gyülekezetének budapesti központját leszámítva a legnagyobb helyi gyülekezetek (baptista, pünkösdi, golgota, metodista de akár református és evangélikus is) néhány száz és maximum 2000-3000 fő között mozognak. Ezért ritkán mozognak milliárdok a gyülekezeti kasszában.
  2. A magyar lelkészek és gyülekezeti alkalmazottak között nagyon kevés az a „szerencsés”, aki a hó végi fizetésének megtekintése után nem arra a következtetésre jut, hogy a munkája önfeláldozó szolgálat az Úrnak.
  3. Mivel a gyülekezeti vezetők nagy része önkéntes szolgálatban igyekszik a helyi gyülekezetek munkáját segíteni, ezért sokszor tényleg a nagy tervek helyett csak annyira van energiájuk, hogy újra és újra egy picit hozzáadjanak egy jó beszélgetéssel a hívők lelki életének fejlődéséhez.
  4. Hazánkban, ha valaki komolyan odaszánja magát arra, hogy a kis helyi gyülekezetének életében organikusan és rendszeresen részt vegyen, az több mint valószínű, hogy törődik a saját hitbeli növekedésével és a mások felé szolgálattal is.
  5. A magyar evangéliumi protestáns egyházak tele vannak karitatív, önkénteseket erősen bevonó missziós szolgálatokkal (pl.: hajléktalan melegedők, idősgondozás… stb.).

Mivel a magyar evangéliumi világ létszámban összemérhetetlenül kisebb az amerikaihoz képest, talán nem árt hálásnak lennünk azért, mert összegyűlhetünk szabadon, és kereshetjük Istent. Lehetnek keresztény barátaink, akár más gyülekezetekből is. Elmélkedhetünk Isten Igéjén hétről hétre, és meghozhatjuk a magunk döntéseit, amivel szolgálhatjuk teljes szívvel Istent. Nem biztos, hogy azt az értéket, hogy vagyunk egymásnak, érdemes eldobni egy újabb mozgalom hatására, amely azt gondolja magáról, hogy feltalálta a keresztény élet és közösségszervezés „spanyolviaszát”.

Mielőtt azt kezdenénk gondolni a helyi gyülekezetünkről vagy a pásztorunkról, hogy egy gonosz, nem biblikus rendszer része, ami arra van kitalálva, hogy ne működjön a Jézussal való kapcsolatunk, érdemes leülni és beszélgetni erről a vezetőséggel. Ismerve a magyar viszonyokat, számomra nehezen hihetőnek tűnik, hogy ne vágyna minden pásztor arra, hogy a gyülekezeti tagok életében a fent említett „7 szenvedély” megvalósuljon. Lehet, hogy vannak mechanikussá vált dolgaink, melyek gátolnak ebben, de ezeken úgy is lehet változtatni, hogy a helyi gyülekezet közben felfrissül, és nem összeomlik.

[1] George Barna (2005): Revolution. Tyndale House Publishers, Inc., Illinois.

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.