Mit kezd Isten a teológiai pontatlanságainkkal?
2018. május 07. Gyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Az előző bejegyzésemben, miközben igyekeztem körüljárni a keresztény hitélettel kapcsolatos tanítások fontossági sorrendjét, sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy hol van itt az ember. Mi a helyzet azzal az emberrel, aki egy bizonyos felekezethez tartozik, de gyakorlati hitében teljesen más nézeteket vall? Mi van azzal a katolikussal, aki hitét szinte teljesen protestáns módon éli meg? Összefoglalva: vajon Isten a menny kapujában az alapján fog megítélni minket, hogy kognitívan elég pontosan megértettük az elsőrendű keresztény doktrínákat, vagy csak a szívünk szándéka lesz fontos a trón előtt?

Ez azért nagyon fontos kérdés, mert – ahogy sok más témában is – itt is két szélsőséges álláspont között kellene megtalálnunk valamilyen megoldást, ami elegendően biblikus kell legyen ahhoz, hogy jó lelkiismerettel vállaljuk. Ha szélsőségesen szigorúak vagyunk az elsőrendű doktrínák megértésével és vallásával kapcsolatban, akkor megkérdőjelezhetjük egy ember üdvösségét csak azért, mert még nem teljesen állt össze a fejében, hogyan is kell érteni a Szentháromságot vagy akár Jézus kettős természetét. Ha viszont szélsőségesen megengedők vagyunk, akkor tulajdonképpen szinte mindenki üdvözülhet, ha azt állítja, hisz Jézus Krisztusban, és nem számít, hogy közben a Szentírással totálisan össze nem egyeztethető nézeteket vall Róla.

E bejegyzésben néhány bibliai igeszakasz vizsgálatával szeretnék közelebb jutni annak megértéséhez, hogy az Istenről való pontos tudásunk mennyire befolyásolja azt, hogy Vele egy valódi szövetségi kapcsolatunk legyen. Mindezt pedig olyan példákon keresztül vizsgálom, ahol Isten embereket vagy nagyon világosan elutasított, vagy nagyon nyilvánosan befogadott.

A nagy elbukók

A Szentírás első Isten jelenlététől eltaszított párosa Ádám és Éva volt[1]. Ha a Földön valaha élt emberek között sorrendet kellene felállítanunk, hogy életük során mennyi valódi tapasztalatuk és kézzelfogható ismeretük volt Istennel kapcsolatban, akkor az édenkerti élményekre alapozva az első emberpár a lista elején lenne. Mózes első könyvének 3. fejezetét olvasva nem az a benyomásunk támad, hogy Éva (és férje) nem értette volna pontosan, hogy Isten milyen és mit akar az embertől. Épp ellenkezőleg, a kígyó számára világossá tette, hogy megértette az Örökkévaló parancsát a jó és gonosz tudásának fájával kapcsolatban, és tisztában volt a tette következményével. Mégis a Sátánnak sikerült Éva büszkeségét feltüzelve azt az illúziót keltenie benne, hogy majd ha eszik a tiltott gyümölcsből, akkor olyan független és hatalmas lesz, mint maga az Isten. Ami az első emberpárral valójában történt, az az volt, hogy a saját büszkeségüknek teret engedve megváltozott a hozzáállásuk Istenhez. Az eddig Istenben bízó és tőle függő viszonyban lévő ember bizalmatlanná vált teremtőjével szemben, és így elszakadt az élő Istentől. Ami nagyon érdekes ebben a történetben, hogy Évának nem volt racionális indoka Isten ellen hirtelen fellázadni. Az Örökkévaló nem adott okot arra, hogy elhiggye a Sátánnak: „Isten hazug”. A történet úgy is folytatódhatott volna, hogy hűvös alkonyatkor az első emberpár elmeséli Istennek, hogy mit mondott nekik a kígyó Róla és a tiltott fáról. De nem ez történt, mert Éva és Ádám a szívében döntött, hogy belemegy a lázadásba, és ekkor már el akarta hinni a hazugságot.

Ezek után a bibliai üdvtörténetben rengeteg emberrel találkozunk, akinek Isten segíteni akart helyreállítani ezt a bizalmi kapcsolatot, mégis ennek a vége bukás lett. Olvashatunk Ádám és Éva első gyermekéről, Káinról (1Móz 4), aki gyermekkorától kezdve hallhatta szüleitől, hogy milyen Isten. Az életének egy pontján azonban az Örökkévaló jelzi számára, hogy a hozzáállása nem helyes, így nem fogadja el tőle az áldozati ajándékot (1Móz 4,5). Miután pedig Káint elönti a harag és irigység testvérével, Ábellel szemben – akinek bezzeg elfogadta ajándékait –, Isten személyesen megszólítja őt. Az Úr a bűnről beszél neki, és ezzel lehetőséget ad a kapcsolat helyreállítására, Káin viszont nem is válaszol, hanem féktelen dühében előre kitervelt módon meggyilkolja Ábelt (1Móz 4,6-8).

Ézsau hasonlóan felkerült a bukottak listájára a Bibliában (Malakiás 1,2-3), aki Káinhoz hasonlóan édesapjától sokat tanulhatott Istenről. Hiába volt Izsák fiaként a kortársaihoz képest valószínűleg a legnaprakészebb tudása az élő Istenről, a szíve mélyén teljesen érdektelen volt az Örökkévaló irányába. Számára az elsőszülöttségi jog, mellyel apja szerepét vihette volna tovább a nagy üdvtervben, teljesen értéktelen volt (1Móz 25,32).

Ha tovább olvassuk a Szentírást találkozhatunk három nagy elbukás-történettel Izrael pusztai vándorlása során. Az első Nádáb és Abihú, Áron legidősebb fiainak példája, akik Isten világos parancsolata ellenére idegen tüzet vittek az Úr elé, és Isten megölte őket (3Móz 10,1-3). Itt nem arról volt szó, hogy véletlenül rosszul olvasták a szent sátorhoz tartozó „használati utasítást”, hanem szimplán nem vették komolyan Isten világos parancsát. Hozzájuk hasonlóan a pusztai vándorlás során Korah, Dátán, Abirám és Ón is fellázadtak Isten ellen, és Izrael vezető embereit is felhergelve megkérdőjelezték Mózes vezetői szerepét (4Móz 16,1-3). Ezek az emberek szánt szándékkal lázították Isten népét azért, mert több hatalomra vágytak, mint amit Isten adott nekik, és végül az Úr őket is elpusztította. Szándékuk világos volt, és semmiképp sem pozitív. Végül láthatjuk ebben a korszakban Bálám történetét is (4Móz 22-24), aki olyan ismeretekre tett szert Istenről és az Ő terveiről, miközben megpróbálta sikertelenül megátkozni Izraelt, hogy akár bűnbánattal csatlakozhatott volna Mózes népéhez. Ehelyett azonban Isten világos megismerése után az ismeretét pénzéhességből arra használta fel, hogy végül Izraelt bűnbe vigye. Ezért később ki is végezték bosszúból Izrael fiainak katonái (4Móz 31,8).

Sámuel próféta korától kezdve egészen a babiloni fogságig láthatunk még néhány nagyon látványos bukást. Éli fiainak esete kezdi a sort a történelemben, akik pontosan tudták, hogy papokként hogyan kell az Isten sátra körüli szent dolgokra odafigyelniük, mégis a nép szívét elvadították az Úrtól azzal, hogy a saját gazdagodásuk és élvezeteik javára visszaéltek a szolgálatukkal (1Sám 3-4). E korszak leghíresebb elbukója Saul király, aki Isten elhívásának és akaratának világos ismerete ellenére engedetlenségek sorozatával reagált, így az Örökkévaló elvetette őt (1Sám 13,13-14). Saul példáján világosan látszik, hogy Isten az embert a tudatos engedetlensége miatt kéri számon, hiszen a fiatal és becsvágyó király nem véletlenül értette félre az isteni parancsot. Ezek után olvashatjuk még Salamon királynak, Dávid fiának bukását az élete végén, amikor Isten világos parancsának ellenszegülve más népek közül vett magának sok feleséget, és ez a király szívét bálványimádásra csábította (1Kir 11). És végül érdemes még itt megemlíteni Jeroboámot, aki az első királya volt a Salamon bűne miatt kettészakadt Izrael északi részének. Őt Isten személyesen elhívta, és áldott ígéreteket adott neki, hogy lehetősége legyen visszaterelni a bálványimádó népet az Úr útjára (1Kir 11,29-38). Ezekkel az ígéretekkel nem élt Jeroboám, hanem egy olyan bálványimádó lavinát indított el Észak-Izraelben, hogy ezt már az asszír fogságig semelyik utódja nem tudta helyreállítani.

Ha az Újszövetséget vizsgáljuk, akkor kevés nagy és hosszú karakterfejlődést láthatunk, mivel az iratok nagyjából 40[2] évnyi történelmet rögzítenek, ha ebbe nem vesszük bele Jézus születésétől a szolgálatáig eltelt plusz 30 évet. Az apostoli levelek figyelmeztetéseiben többször megjelennek a már eddig tárgyalt ószövetségi negatív hősök közül egyesek, viszont kétségtelen, hogy az evangéliumok nagy elbukója nem más, mint Júdás. Ő Jézus legközelebbi tanítványi köréhez tartozott, és részesült az apostoli elhívásban (Mt 10,2-4). Nem csak hallotta Jézus tanításait, hanem gyakorlatban megtapasztalhatta Isten országának mennyei erejét, amikor az Úr kiküldte az apostolokat gyógyítani, démont űzni és evangelizálni. Mégis, amikor Jézus egyre többet beszélt arról, hogy végül felmegy Jeruzsálembe és ott a vezetők el fogják ítélni, majd kivégzik, de harmadnapon feltámad, akkor valami megváltozott Júdásban. Valamiért megharagudott Jézusra, mert valószínűleg Júdásnak más elvárásai voltak Vele szemben. Érdekes látni, hogy János evangéliumában megjelenik, hogy Júdás tolvaj volt, és a tanítványok közös „kasszájából” mindig lopott (Jn 12,4-6). Talán ez is jól érzékelteti, hogy hiába ismerhette meg nagyon jól Jézust, a motivációi mégis teljesen ellentétesek voltak Istennel. És talán ez a belső motiváció az, ami végül mindent eldönt egy ember Istennel való kapcsolatában.

A nagy befogadottak

Ha a teljesség igénye nélkül megvizsgálunk néhány pozitív bibliai hőst, akkor a belső motivációjukban itt is hasonlóságot látunk, de ellentétes irányút, mint az előző csoport emberei között. Az első példám egy Ráháb nevű jerikói asszony, aki foglalkozását tekintve prostituált volt, és Józsué korában élt. Amikor Izrael fiai elkezdték a honfoglalást, akkor Jerikó volt az elsők között, melyet le kellett győzniük. Amikor Józsué kémeket küldött a városba, akkor ők Ráháb házába tértek be, és Jerikó királya azonnal üzent is az asszonynak, hogy adja ki őket. Ráháb azonban elbújtatta a kémeket, és ezzel hazaárulást követett el. Ekkor a következőket mondta a megvédett férfiaknak:

„Tudom, hogy az ÚR nektek adta ezt a földet. Megszállt minket a félelem miattatok, és e föld minden lakosa megolvad előttetek. Mert hallottuk, hogy kiszárította az ÚR a Vörös-tenger vizét előttetek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy mit cselekedtetek a Jordánon túl az emóriak két királyával, Szíhónnal és Óggal, hogy megöltétek őket. Amikor ezt hallottuk, megolvadt a szívünk, és elállt a lélegzete mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az ÚR az Isten fönn az égben és lenn a földön! Most azért kérlek, esküdjetek meg nekem az ÚRra, hogy ahogy én irgalmasságot cselekedtem veletek, ti is irgalmasságot cselekszetek majd atyám házával, és biztos jelt adtok nekem arról, hogy életben hagyjátok atyámat, anyámat, férfi- és nőtestvéreimet, és mindent, ami az övék, és megmentitek lelkünket a haláltól.” (Józsué 2,8-13)

Ráháb annyit tud összesen Izrael népének múltjáról, hogy ahogy közelednek Kánaán felé, minden velük szemben álló népet legyőznek, és ez azért van, mert az Örökkévaló (Jahve), az ő Istenük velük van. Ráháb Jerikó királyával és népével szemben nem védeni akarja városát, hanem megadja magát ez egyetlen Isten előtt, és irgalomért könyörög, hogy őt és családját ne öljék majd meg a többi jerikóival együtt. Amikor Izrael eljött legyőzni Jerikót, akkor Ráhábot nem bántották, sőt befogadták Isten népe közé, és Isten elfogadta őt (Jak 2,25). Pedig nem valószínű, hogy túl sok tudása volt akkor a tíz parancsolatról, az áldozati rendszerről vagy Isten egyéb dolgairól.

A nagy elbukók között megemlített Saul lelki ellentéte Dávid király volt, akit itt érdemes megemlíteni. Természetesen róla nem feltételezhetjük, hogy nem ismerte jól Istent, hiszen mind zsoltárai, mind élete azt bizonyítja, hogy nagyon is nagy tudása volt az Örökkévalóról. Királyként Saulhoz hasonlóan neki is megadatott, hogy jól ismerje Izrael addigi történetét és Isten dolgait. Mégis a valódi különbség közötte és Saul között nem a tudásban mutatkozik meg, hanem a hozzáállásában. Saul többször feddést kapott Sámuel prófétától a bűne és Isten iránti engedetlensége miatt, mégis erre tagadással, kimagyarázással és további változatlan engedetlenséggel válaszolt. Ezzel szemben Dávid, aki ugyanúgy többször figyelmeztetve volt különböző bűneire az uralkodása alatt[3], minden esetben bűnbánattal és önmaga megalázásával válaszolt. Képes volt korrigálni magát és elismerni, hogy hibázott.

Itt fontos még Dávid utódai közül Jósiás király, aki úgy nőtt fel Isten népe között, hogy senki nem tanította arról milyen Isten, ugyanis az édesapja egy gonosz és engedetlen király volt. Habár 8 évesen kerül a trónra, még 18 évig uralkodik, mikor 26 évesen szembesül azzal, hogy a papok megtalálják Isten törvényét (valószínűleg Mózes öt könyvét) a templomban, és amikor mindezt felolvassák a király előtt, akkor bűnbánatot tart és országos megtérést hirdet (2Kir 22). Jósiás amint megtudja, hogy kicsoda Isten és milyen terve van Izraellel, azonnal bűnbánattal és megváltozott élettel reagál, Isten pedig megáldja az egész országot rajta keresztül.

Áttérve az Újszövetségre, az evangéliumokban látható egyik legdrámaiabb konfliktus az írástudók és farizeusok csoportjának szembenállása a vámszedők és prostituáltak csoportjával szemben Jézus megítélésével kapcsolatban (Mt 21,31). A Jézus-korabeli zsidó társadalmi elithez tartozó farizeusok és írástudók képzettségük miatt jól ismerték az ószövetségi szentírást, sokat beszélgettek és elmélkedtek Isten dolgairól, a teológiai kérdésekről és az Úr előtt a legszentebb hívőknek tartották magukat ellentétben a hazaáruló zsidó vámszedőkkel, paráznákkal és egyéb alacsony sorból származó képzetlen bűnösökkel. És amikor megjelenik Isten Fia, a világ Megváltója, ezek a nagy tudással rendelkező emberek nagyrészt elutasítják Jézust, míg az Istenről jóval kevesebbet tudó egyszerű emberek csak szimplán elismerik a bűnös, elveszett voltukat, és Isten befogadja őket az Ő országába.

Konklúzió

Amit mindenképpen megláthatunk a nagy elbukók és nagy befogadottak életében a Bibliából, az az, hogy Isten az emberi szíveket vizsgálja (Zsolt 7,9; ApCsel 15,8; Jel 2,23). A szív pedig a Szentírásban az emberi gondolkodás, hozzáállás és motiváció központja. Ebből következik, hogy két fajta embert látunk: aki képes(sé válik) megadni magát Istennek és elfogadni az Ő uralmát, illetve aki végső soron a maga ura akar maradni, és benne marad az Istennel szembeni lázadó állapotban.

Visszatérve az alapvető doktrínák megértésének és vallásának kérdésére, lehetséges, hogy valaki csak annyit ért meg az evangéliumból, hogy ő bűnös ember, és Isten Fia azért jött, hogy megmentse őt. Megbánja bűneit, Isten felé fordul, bocsánatot kér és elfogadja Jézus uralmát, sőt megérti, hogy csak Jézus miatt mehet a mennybe, akkor üdvözül (Róma 10,9). És lehet, hogy mindeközben még nem igazán érti Jézus kettős természetét, a Szentháromság tanítása sem tiszta előtte teljesen. Még az is lehet, hogy abban sem teljesen biztos, hogy a Biblián kívüli keresztény hagyománynak azonos súllyal kell-e meghatározni a hitéleti kérdéseket, sőt még az is előfordulhat, hogy nem teljesen érti Isten kijelentett akaratát az ember nemiségéről, szexuál-etikai kérdésekről és a házasságról. Egy dolog viszont biztos: ha a szíve megmarad ebben az Isten előtti önmegadás állapotában, és ragaszkodik Jézushoz, akkor az Istennel kapcsolatos tudása növekedni fog az élete során.

Végül azt is fontos itt kiemelnem, hogy bár a keresztény élet egyik legfontosabb dolga, hogy életünk során Isten egyre mélyebben ismerjük, és ebből fakadóan téves és pontatlan teológiai nézeteink folyamatosan csökkenjenek, ez mégsem a döntő tényező örökkévaló sorsunk szempontjából. Mivel emberként nem „légüres térben” létező lények vagyunk, hanem egy társadalom vesz minket körül, belátható, hogy rengeteg dolog befolyásolja az Istenről alkotott képünk módosulásait. A körülöttünk élő keresztény testvéreink istenképe, a tanítások a gyülekezetünkben, a bizalom vagy éppen bizalmatlanág a kicsit más állásponton lévő keresztény testvéreink „tanításaival” szemben mind-mind orientálnak életünk során. Mindemellett pedig ott vannak a saját mentális képességeink alázattal beismert korlátai, melyek ugyancsak meghatározzák, hogy az Istennel kapcsolatos nagy átfogó ismeretek területén mennyire tudunk támaszkodni a saját bibliai szövegekkel kapcsolatos tudásunkra, és mennyire vagyunk rászorulva a nálunk több tudással rendelkező bibliakutatók kifejtett álláspontjára.

Hála legyen Istennek, hogy miután részesültünk a megváltás ajándékában és kapcsolatba kerülhettünk Ővele, az Úr kegyelmesen elviseli teológiai pontatlanságainkat és a Róla alkotott időnként kissé zavaros gondolatainkat úgy, hogy közben, ha nyitottak vagyunk alázattal tanulni, akkor e képek folyamatosan tisztulnak. És lesznek olyan témák is, melyekben majd végül Isten a mennyben fogja elmondani nekünk, hogy mi is volt a teljes igazság.

[1] Habár nagyon érdekes kérdés, hogy ők végül üdvözültek vagy üdvözülni fognak-e, ezt a kérdést a vizsgálati szempontjaink miatt nyugodtan homályban hagyhatjuk.

[2] Jézus feltámadásától a jeruzsálemi templom lerombolásáig (Kr. u. 70) történik az újszövetségi történetek túlnyomó többsége. Ezután már csak János evangéliuma, levelei és a Jelenések könyve keletkezik, az utóbbiak viszont viszonylag kevés információt közölnek korábban megismert emberek életpályájának állásáról Kr. u. 90 körül.

[3] Ezek közül a leghíresebb történet a Betsabéval való paráznasága, és a hölgy férjének, Úriásnak a megöletése (2Sám 11).

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.