Kell-e végső tekintély az életünkbe?
2018. június 18. Apologetika Nincs hozzászólás

Az élet hétköznapi dolgaiban ezernyi döntést hozunk, és hoznak körülöttünk mások, melyek hatással vannak ránk. Amikor elromlik egy villamos szerelvény, valaki dönt, és egyszer csak pótló buszok árasztják el a síneket, hogy elvigyék a várakozó utasokat. Ha gyermekünknek megtetszik valami a játékboltban, szülőként el kell döntenünk, hogy megvásárlása belefér-e a családi költségvetésbe. Ha egy megoldandó probléma merül fel a munkahelyen, akkor végső soron gyakran a főnök dönti el, hogy merre tovább. E kis döntések nélkül életünk káoszba fulladna, a hétköznapi rutinok leállnának, és egy megbénult emberi társadalmat látnánk magunk előtt, ezért általában és végső soron elfogadjuk ezeket a döntéseket még akkor is, ha időnként tökéletlenek.

Ugyanakkor, ha az életünk nagy és fontos kérdései kerülnek szóba, akkor a válasz már rögtön sokkal bonyolultabb. Mi az életem értelme? Vannak-e olyan erkölcsi értékek, melyek mellett egy életen át el kell köteleződnöm? Mi befolyásolja a döntéseimet a kapcsolataimmal, munkámmal és egész életvezetésemmel kapcsolatban? Ami biztos, hogy ezekben a dolgokban is döntünk napi szinten, hiszen az élet folyását nem tudjuk megállítani. Az, ahogy élem a hétköznapjaimat, hozom a döntéseimet és kijelölöm a céljaimat, megmutatja másoknak, hogy mit gondolok az „élet értelméről”, az „erkölcsi kérdésekről” vagy éppen a „végső tekintélyről”.

Keresztényként sokszor kissé lesajnálóan tekintenek ránk, amikor elmondjuk nem hívő barátainknak, hogy mi mindezekre a nagy kérdésekre a Bibliában találtuk meg a választ, pontosabban a Biblia Istene talált meg minket ezekkel a válaszokkal, és mi elfogadtuk az Ő végső tekintélyét. Miért különlegesebb az Ó- és Újszövetség bármely más könyvnél? Hogyan lehet, hogy immár több mint kétezer éves iratok tanácsai alapján akarjuk berendezni az életünket? Tényleg nincs jobb alternatíva a 21. században? Ráadásul felmerül jogosan a kérdés, hogy nem futunk-e bele körkörös érvelésbe. Az állítom, hogy a Biblia igaz, mivel a Biblia azt állítja magáról, hogy igaz. Tényleg ennyire naivak a keresztények?

Milyen végső tekintélyeket fogadunk el az életünkre nézve?

Józan ész és emberi logika

Az emberek egy része fejlett logikai gondolkodást tudhat magáénak, és a kisebb-nagyobb döntéseiket a saját értelmi belátásuk alapján hozzák. Ők valóban szívesen gondolkodnak az élet nagy kérdésein (egyesek filozófussá is válnak közülük), és számukra fontos, hogy az általuk vallott értékeknek, céloknak és döntéseknek legyen értelme. Ők sokszor azt mondják, hogy a Szentírást végső tekintélyként elfogadók nem logikusak, és félredobták a józan eszüket, hiszen vakon követik egy ókori könyv iránymutatásait.

Ha a józan eszünk és logikánk a végső mérce az értékeink, elveink és életünk értelmének meghatározásában, akkor a végső tévedhetetlen tekintély az életünkben mi magunk (és főleg értelmi képességeink) vagyunk. Vagyis lehet, hogy más emberek gondolatait nyitottan meghallgatjuk, vagy éppen olvasunk részeket a Bibliából pusztán kíváncsiságból, de a végső döntést e gondolatok elfogadásáról az alapján hozzuk meg, hogy a saját értelmünk/logikánk igaznak tartja-e mindezeket. Ezzel akár kimondatlanul, de a következőt állítjuk: „a saját emberi logikám és értelmem az igazság és tekintély legmegbízhatóbb forrása, mert a józan eszemmel és logikámmal arra a belátásra jutottam, hogy ez így helyes.” Ez az állítás, vajon nem körkörös érvelés?

Élettapasztalat, misztikus élmények

Más emberek kevésbé ragaszkodnak az élet logikai rendben történő feldolgozásához, inkább az elsődleges eligazodási iránytűnek a tapasztalataikat tartják. „Ha logikus, ha nem, én azt tapasztaltam, hogy ha valaki állandóan aggódik, előbb-utóbb megbetegedik”, és hasonló gondolatok. A tapasztalatunk egyik forrása az életben velünk megtörtént események sorozata és azoknak értékelése (ez történt velünk, és ez az jelenti, hogy…, ezért vagy azért történt velünk ez meg az… stb.). A másik forrás lehet a nyitottság a különböző misztikus élményekre. Mi emberek szomjazunk a természetfeletti megtapasztalásokra, és ha bemegyünk egy átlagos könyvesboltba, akkor az egyik legnagyobb szekció az ezoterikus/misztikus írók területe, akik elmesélik, hogy milyen módszerrel hívták be életükbe a spirituális megtapasztalásaikat. Azok, akik elindulnak az ilyen élmények irányába sokszor az életük értelmét, céljaikat és életüket e spirituális „közlések” fényében határozzák meg.

A saját természetes vagy éppen természetfeletti tapasztalataink sokasága is lehet tehát az igazság és tekintély végső,  számunka legmegbízhatóbb forrása életünkben. Onnan tudjuk, hogy e forrást tévedhetetlennek tartjuk, hogy amikor más emberek gondolatairól, meggyőződéseiről beszélgetünk, vagy éppen a Biblia egyes igazságai kerülnek elő, akkor mindezeket a saját tapasztalataink fényében tartjuk elfogadhatónak vagy elutasítandónak. Jelmondatunk tehát a következő: „számomra a saját élettapasztalatom (és/vagy spirituális megtapasztalásom) az igazság végső forrása, mivel azt tapasztaltam, hogy ezek a dolgok valóságosak és igazak”. Vajon nem hoztam-e ezzel létre egy zárt, körkörös, önmagát védő rendszert?

Családi, társadalmi hagyományok

Megint mások alapvető értéknek tartják azokat a szokásokat és meggyőződéseket, melyeket saját családjuk, kisebb szubkultúrájuk vagy akár az egész társadalmuk (nemzetük) fontosnak tart. „A mi családunkban nem szokás kiabálni egymással”, vagy „mi büszkénk vagyunk nemzeti hagyományainkra”. Ezekben a hagyományokban sok nemes és tiszteletre méltó dolog van, így sok ember a saját életével kapcsolatos döntéseit ezekre építi. Úgy is mondhatjuk, hogy tartja annyira nagyra magát, hogy ő legyen az igazság végső forrása, viszont bízik abban a közösségben (család, szubkultúra, társadalom), melyben felnőtt, hogy a helyes és helytelen végső meghatározásának tekintélyét a közösségre ruházza.

A probléma ott merül fel, amikor találkozik olyan emberekkel, akik a Bibliában kijelentett dolgokat fontosabbnak tartják, mint ezeket a szokásokat, így ha családon vagy közösségen belül egy ismerőse „megtér”, akkor ezt valamennyire árulásnak könyveli el a közösség korábban vallott értékeivel szemben. Ha valaki számára a végső tekintély a közösség és annak hagyományai, akkor a következőt állítja: „a családi/társadalmi közösségem világnézete számomra az elfogadható végső tekintély, mivel a közösségem megtanított rá, hogy ehhez ragaszkodjak”. Habár manapság ez egy ritkább hozzáállás az élethez, mint az előző kettő, mégis egy dologban nagyon is hasonlít. Újra körkörös érvelést látunk.

Tudományos eredmények

A felvilágosodás kora óta gyökerező modernizmus és pozitivizmus ideológiájának talaján gyökerezik sok ember hite napjainkban is. Ezek az emberek az előző csoporthoz hasonlóan laikusnak tartják magukat olyan fontos kérdések megválaszolásában, mint hogy „mi az élet értelme?”, „miért ember az ember?”, vagy „honnan jövünk, hová megyünk?”. Abban viszont  nagyon erős hitük van, hogy van egy közösség a Földön, akik az életüket rászánva a nagy igazságok megértésére végül a leghelyesebben meg tudják válaszolni e kérdéseket, és ez a csoport nem más, mint a tudósok társadalma. Persze ez kicsit kötődik az első, emberi logikára épülő csoporthoz, csak annyi a különbség, hogy az életem nagy kérdéseinek megválaszolásában nem a saját, hanem a nálam sokkal okosabb, tehetségesebb emberek logikai magyarázataira támaszkodom.

Amikor az ilyen beállítottságú emberek szembe kerülnek nem a tudomány által leírt állításokkal (például a Bibliával), akkor sokszor értetlenül állnak azzal az emberrel szemben, aki manapság bármivel kapcsolatban a tudományos eredményeken kívül más megismerési formák tekintélyét azonos értékűnek, netán fontosabbnak tartja a tudósok álláspontjánál. Röviden az álláspontjuk így foglalható össze: „a tudományos módszerekkel létrehozható ismeretek összessége az emberi élettel kapcsolatos igazság végső, és legnagyobb tekintélyt érdemlő forrása, mert a tudósok bebizonyították, hogy ennél jobb módszer az igazság keresésére nem létezik”. Ha a tudomány azért igaz, mert azt állítja magáról, hogy igaz, akkor hogyan kerüljük el a körkörös érvelést?

Posztmodern látásmód

Végül van egy utolsó látásmód, mely egyre mélyebben áthatja (főleg a nyugati) társadalmak gondolatvilágát az utóbbi évtizedekben, és ez nem más, mint a posztmodern. A posztmodern gondolkodók reálisan szembe néztek azzal a ténnyel, hogy az ember nem tévedhetetlen, és így emberek nagyobb csoportja sem az. Ezért a posztmodern ember sem saját magában nem bízik eléggé ahhoz, hogy azt állítsa: ő az igazság végső forrása, sem más társadalmi csoportoknak nem adja meg ezt a végső tekintélyt. Sőt, a végső következtetése az, hogy objektív és végső tekintéllyel felruházható igazság egyszerűen nem létezik, így aki mégis azt állítja, hogy ilyen van, hazudik. És nemcsak hazudik, hanem azért állítja, hogy nála van az igazság, mert ezen keresztül uralkodni akar másokon.

Amikor egy posztmodern világszemléletű ember találkozik egy kereszténnyel, akkor nagyon szívesen elfogadja, hogy nekünk „bejön” a Biblia és a benne leírtak. Kifejezi, hogy örül, hogy megtaláltuk ebben a saját utunkat, és elmondja azt is, hogy ez viszont nem lehet minden ember útja, így az övé sem. Habár emberünk tagadja, hogy bármiféle végső tekintély létezne, mégis saját végső tekintélye a hit abban, hogy objektív igazság nem létezhet, és aki azt állítja, hogy ez létezik, csak elnyomni és bántani akarja embertársait. Ha megkérdezzük tőle, azt, hogy honnan tudja, hogy biztosan nincs objektív igazság, akkor válasz a következő: „onnan tudom, hogy nem lehet végső, tévedhetetlen tekintély az életünk döntéseire nézve, mert elhittem azoknak a filozófusoknak ezt, akik tagadják az objektív igazság létét, vagy éppen a környezetem gyerekkoromtól ezt tanítja nekem”. Ez a hozzáállás rokon a tapasztalatokra alapozó egyéni attitűddel. Az emberiség tapasztalatai szerint, ha valaki megtalálja a végső tekintélyt, az a többiekre is rá akarja erőltetni, azok pedig ellenállnak és végül vér fog folyni. Ez az érvelés azért csalóka, mert elegánsan kikerüli azokat a történelmi eseteket, amikor valaki azt állította, hogy tudja mi a végső igazság, mégsem ölt meg senkit azért, mert nem osztozott nézetében. Ez volt például a korai keresztény gyülekezet, akiknél az eset fordított volt: az ő vérük folyt azért, mert azt állították, tudják az igazságot.

Miért megfontolandó esélyt adni a Biblia Istenének?

Az eddigiekben igyekeztem rávilágítani arra, hogy a végső tekintély kérdésében mi emberek azért vagyunk bajban, mert csak akkor tudjuk magunkat jó szívvel rábízni egy ilyen tekintélyre, ha biztosnak látjuk, hogy az tévedhetetlen, vagy legalábbis nem áll szándékában becsapni minket. Végső soron azonban láthatjuk, hogy minden végső tekintélynek megvannak a maga logikai buktatói és körkörös érvelései, amik miatt sejthetjük, hogy nem tökéletesen, és minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlenek.

Az ember élete azonban telik, élethelyzeteink jönnek-mennek, és mindezeket valahogy fel kell dolgoznunk. Döntéseket kell hoznunk újra és újra nagyobb kérdésekben, és az életünk döntései, irányai arról tanúskodnak, hogy ha nem is tudatosan átgondolva, de döntöttünk azzal kapcsolatban, hogy melyik tekintély határozhatja meg az életünk folyását. Ez alól egy ember sem kivétel.

Ha viszont úgyis végül nekünk kell döntenünk, hogy a végső tekintélyt a saját ítélőképességünkben (logikánk, tapasztalataink) vagy másokéban (család, társadalom, tudósok, posztmodern filozófusok) határozzuk meg, akkor miért ne adhatnánk esélyt a Teremtő Istennek, hogy a Biblián keresztül kijelentse magát nekünk, ha Ő tényleg létezik? Hiszen korról-korra, nemzedékről-nemzedékre újra és újra találkozhatunk olyan hús-vér embertársainkkal, akik azt állítják, hogy találkoztak a Biblia Istenével. Az ő tapasztalatuk miért ne lehetne megfontolásra méltó?

Baji Péter

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.