Hónap: 2019 november

Genezis 2. – Az emberiség hajnala

Mózes első könyvének második fejezetében az átfogó, globális nézőpontról áttér a szerző – mintegy ráközelítve – az első emberpár megteremtésének pontos történetére. Amíg az előző fejezetben Isten megmutatja, hogy a világmindenség – és benne Földünk – nagy rendszereit hogyan és milyen sorrendben építette fel, addig itt az embert, mint személyt tárja elénk.

1 Így készült el az ég és a föld és minden seregük[1].
2 Mikor pedig a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet alkotott, megnyugodott a hetedik napon minden munkája után.
3 Azután megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte, mivelhogy azon nyugodott meg minden munkája után.

Isten számára fontos volt, hogy a teremtés utolsó napjáról – Isten szombatnapi nyugalmáról – is legyen egy rövid beszámoló itt. Az előző fejezetben már megemlítettem a pihenőnap jelentőségét Izrael népe számára, itt csak annyit említenék meg, hogy természetesen Istennek nem volt szüksége pihenésre. Nem arról van szó, hogy Ő elfáradt volna a teremtés nagy munkájában, és nem bírta volna tovább a tempót. Inkább ezzel példát akart mutatni az emberiségnek, hogy fontos helye van a megnyugvásnak és megpihenésnek, amikor megállunk és rácsodálkozunk a körülöttünk lévő teremtés gyönyörűségére és Isten szeretetére.

A szombatnapi nyugalom nem csak a pihenésről szólt, hanem az Úrral való közösség megéléséről is. Kissé előre szaladva (spoiler!) a Zsidókhoz írt levél 4. részében ír az Újszövetség arról, hogy Isten népe a történelem folyamán soha nem tudta megtapasztalni ezt a nyugalmat, az Örökkévalóval való meghitt, kibékült közösséget. Ennek az oka pedig az ember lázadó természetében keresendő: a bűn elválaszt minket Istentől, és ott ahol a nyugalmat kellene megtalálunk a jelenlétében – valamiért mégsem találjuk. Az Újszövetség örömhíre az, hogy akik hisznek Jézus Krisztusban, aki halálával eltávolította az Isten és közöttünk lévő feszültség okát, Istennel kibékülve bemennek az Ő nyugalmába, a Vele való áldott közösségbe.

4 Ez az ég és föld teremtésének története. Mikor az ÚR Isten a földet és az eget teremtette,
5 még semmiféle mezei növény nem volt a földön, és még semmiféle mezei fű nem hajtott ki, mert az ÚR Isten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet művelje.
6 Akkor pára szállt fel a földről, és megnedvesítette a föld egész színét.
7 Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké.

A 4. verstől új szakasz kezdődik a könyvben. Itt a héber szövegben egy fontos kifejezés olvasható, ami szó szerint „generációkat” jelent – „Ezek az ég és föld generációi a teremtésükkor, azon a napon, amikor az ÚR Isten a földet és az eget teremtette” – hozza a legtöbb angol fordítás. A Teremtés könyvében összesen tizenegy alkalommal, felütés szerűen jelenik meg a generációk gondolata, mely ad egyfajta irodalmi struktúrát a könyvnek. Fogunk olvasni Ádám nemzetségéről (generációiról), Noé nemzetségéről, Sém nemzetségéről és így tovább.

Fontos itt még egy dolgot megfigyelnünk. Eddig a Szentírás Isten „tulajdonnevét” nem említette, csak általánosan beszélt róla. Innentől kezdve azonban az „ÚR Isten” nevet látjuk a magyar bibliánkban. Az ÚR-nak fordított szó nem más, mint Isten legfontosabb neve az Ószövetségben a YHWH négy betűs kifejezés, aminek értelme „aki volt, aki van, és aki eljövendő” – a héber múlt, jelen és jövő idejű létigék összetételéből. A szó eredeti kiejtése Jahve volt, és az ókorban így hivatkoztak a héberek Istenére. Így mutatkozott be Mózesnek is az Örökkévaló a csipkebokorban.

A figyelmes olvasónak feltűnhet itt egy ellentmondás, hiszen úgy tűnik, hogy amikor az első embert formálta Isten, akkor még nem teremtett semmilyen növényt. Azonban az előző részben már láttuk, hogy a teremtés harmadik napján hozta létre Isten a növényeket és csak három nappal később jöttek az állatok és maga az ember. E látszólagos problémának két megoldása lehet, ha bizalmat szavazunk az Istentől ihletett szerzőnek:

  1. A könyv második fejezete az Édenkert környékére fókuszál, ahol Isten egyfajta üres terepasztalon dolgozott az emberen a hatodik napon, és utána hozta létre az Éden-kertjében található környezetet az ember számára. A Szentírás alapján világos, hogy az Éden egy lehatárolt terület, nem a teljes bolygónk (ld. később). Vagyis az összes növény már megvolt a bolygón, kivéve ezt a kisebb területet.
  2. A héber kutatók szerint[2] az 1Móz 2,5-ben más összetett kifejezés van ezekre a növényekre, mint az első fejezetben. E kifejezések pedig arra utalnak, hogy ezek olyan megművelendő kultúrnövények, melyek közvetlenül az ember táplálására szolgálnak – szemben az első fejezetben megadott általános földi növénytakaróval.

Végül pedig érdekes megfigyelnünk az ember teremtésének aktusát. A Biblián végigvonul az a meggyőződés, hogy az ember egyszerre két világban él. Egyrészt a fizikai világból származunk (a föld porából), és világosan látszik, hogy bolygó ökoszisztémájába teljesen beleillünk, génjeink és sejtjeink nagyon sokban hasonlítanak az állatokéhoz. Másrészt Isten a saját képére teremtett minket, és a belőle kijövő élet leheletét fújta az első ember testébe és lett élő lélekké. Amíg tehát Isten minden mást a szavával teremtett meg, az embert úgy hívta a létezésbe, hogy valamit saját magából adott belé – ez az ember lelke. Így a Szentírás szerint az ember egyszerre érzékeli a fizikai teremtett világot a testén keresztül és egyszerre érzékeli a láthatatlan vagy szellemvilágot a lelkén keresztül. Ezért tud Isten megszólítani bennünket úgy, hogy közben a fizikai szemünkkel és más érzékeinkkel ebből akár semmit sem tapasztalunk.

8 Egy kertet ültetett az ÚR Isten Édenben, kelet felől, és abba helyezte az embert, akit formált.
9 És nevelt az ÚR Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedveset és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén és a jó és a gonosz tudásának fáját.
10 Édenből pedig egy nagy folyó jött ki a kert megöntözésére, és onnan elágazott, és négy főágra szakadt.
11 Az első neve Pisón, ez az, amely megkerüli Havilá egész földjét, ahol arany terem.
12 Ennek a földnek az aranya igen jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő.
13 A második folyó neve pedig Gíhón. Ez az, amelyik megkerüli Kús egész földjét.
14 A harmadik folyó neve Hiddekel. Ez az, amelyik Asszíria hosszában folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz.

Isten egy speciális lakóhelyet rendezett be az embernek a teremtésükkor, és ezt a helyet nevezi Édennek, ami a héberben örömöt, gyönyörűséget és luxust jelent. Vagyis az első emberpár tökéletes körülményeket kapott az Isten által ültetett kertben. E kert pontos helyszíne sok találgatásra adott okot a bibliakutatók között mivel olyan régi földrajzi nevekkel van dolgunk (pl. Gihón és Pisón folyónevek), melyek mára már beazonosíthatatlanok. Habár a Hiddekel folyót általában a mai Tigris folyóval szokták azonosítani, az Eufrátesz helye pedig egyértelmű, – ahogy az alábbi ábrán láthatjuk – annyiban lehetünk biztos, hogy a kert valahol az ún. Termékeny Félhold környékén volt.

Forrás: esv.org

Az Éden kertjében volt két nagyon fontos fa, mely az egész Szentírás fő üzenetének magvát alkotja. Az élet fája és a jó és gonosz tudásának fája. E két fához való viszonyunk szimbolizálja az emberiség drámáját az Istennel való kapcsolatában, de ne szaladjunk előre.

15 Fogta az ÚR Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt.
16 És azt parancsolta az ÚR Isten az embernek: A kert minden fájáról bátran egyél.
17 De a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, bizony meghalsz.

Folytatva a történetet Isten elmondja Mózesnek, hogy az Éden kertjébe azért helyezte az első emberpárt, hogy „művelje és őrizze”. Egy nehéz nap után hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a munka nem volt eredetileg Isten tervében, csak az ember bukásával jött be a világba, de sajnos ez nem igaz. Isten Ádámnak azt a feladatot adta, hogy gondozza a kertet, vagyis aktívan munkálkodjon a kertben. Másrészt azt a feladatot is kapta, hogy őrizze. De Isten tökéletes világában kitől kell megőrizni a kertet? Erre a kérdésre a harmadik fejezetben kielégítő választ fogunk kapni. Annyit azonban itt érdemes megjegyezni, hogy Isten az első emberpárt nem bamba, gyönyöröket élvező egész nap semmit tevő lényeknek teremtette, hanem felelősségteljes, munkálkodó és kreatív embereknek. Ez istenképűségünk egyik legfontosabb aspektusa.

Ebben a részben elhangzik Isten első parancsa Ádám felé: „van egy fa, amit nem azért adtam, hogy egyél belőle – ha mégis megpróbálod, akkor meghalsz!” Mi a célja a jó és gonosz tudás fájának? Miért nem lehet enni belőle? A következő részben majd kiderül, de annyit elmondhatunk: Isten lehetőséget adott Ádámnak, hogy bizonyítsa engedelmességét és hűségét Teremtője felé.

18 Azután azt mondta az ÚR Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni. Szerzek neki hozzá illő segítőtársat.
19 Ekkor az ÚR Isten mindenféle mezei vadat és mindenféle égi madarat formált a földből, és elvitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi azokat. Mert amilyen nevet adott az ember az élő állatnak, az lett annak a neve.
20 Nevet adott az ember minden állatnak, az ég madarainak és minden mezei vadnak. De nem talált hozzá illő segítőtársat az embernek.
21 Az ÚR Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét.
22 Az ÚR Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez.
23 Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett.
24 Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.
25 És az ember és a felesége mindketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték.

Az eddigiekből már sokat megtudtunk arról, hogy miért van ez a gyönyörű világ körülöttünk, és Isten elmondta azt is, hogy miért különleges az ember. De a kezdetek megértéséhez még egy kérdés mindenképp válaszra vár: Miért vonzódik a férfi a nőhöz és a nő a férfihoz? Miért szeretnek egymásba, alapítanak családot és születnek gyerekek? Mi Isten terve a férfival és a nővel?

A Biblia elmondja nekünk, hogy Isten egy szerető Isten, sőt Ő maga a szeretet (1Jn 4,8). Az Isten képére teremtett ember számára a legnagyobb boldogság, ha szeretetet adhat és szeretetet kaphat – hiszen a szeretet csak két személy között tud megnyilvánulni. Nem a munka nehézsége miatt kellett tehát a férfinak segítőtárs, hanem az élet megosztása és közös átélése miatt. Isten pedig elmondja, hogy az állatokkal való szeretetközösség nem tudja bemutatni azt a szeretetet, amit az Úr az embernek tervezett.

Érdekes megfigyelni a szövegből, hogy Isten látta Ádám életében a szükséget, hogy nem jó egyedül lenni. Lehetséges, hogy Ádám teljesnek érezte magát. Ez abból látszik, hogy az Úr az asszonyt nem a porból formálta, mintegy plusz új emberi lényt. A férfiemberből vett el valamit (az oldalbordát), ami a szívének közelében van – és ebből a részéből formálta a nőt. Ezzel pedig maga Isten hozta létre a férfi és a nő közötti lelki és fizikai vonzalmat, vágyat – hiányérzetet, melyet csak a másik tud betölteni. Ettől kezdve a férfiak úgy születnek, hogy van egy vágyuk az „oldalbordájuk” megtalálására, arra, hogy legyen egy nő, akit magukhoz ölelhetnek, és teljes mértékben birtokolhatnak – a szó legnemesebb értelmében. A nők pedig úgy születnek meg, hogy az egyik legmélyebb egészséges vágyuk, hogy egy férfiben oltalmat találjanak, hogy körül ölelje és megvédje az oldalbordát a test többi része. Ezért van egy vágy minden nemzedékben, hogy a fiú és lány gyerekek felnőve eltávolodjanak a szülőktől, és megalapítsák saját családjukat. Istenképűségünk eredeti vágya, hogy „legyenek ketten egy testté” – egy férfi és egy nő egy életen át.

Az olvasóban felmerülhet, hogy miért beszél a Biblia egy olyan dologról, ami a történelem folyamán soha nem teljesült be tökéletesen? Mi a helyzet a válásokkal? Mi van azokkal az emberekkel, akik nem akarnak házasságban élni? Vagy akik a saját nemükhöz vonzódnak? Miért nem tud minden földi ember családot alapítani, gyermekeket nevelni és egy életen át ebben kitartani? A választ a következő fejezetünk fogja megadni – mely a legtragikusabb fordulópont az emberiség történelmében.

 

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

[2] Erről bővebben itt lehet olvasni: https://creation.com/images/pdfs/tj/j11_1/j11_1_106-110.pdf

Tovább
Genezis 1. – A teremtés hajnala

A Teremtés könyvének első fejezete az Ószövetség talán legismertebb része. A legtöbben itt kezdik el olvasni a Bibliát, és sokan itt is hagyják abba. Mózes ebben a részben a világunk kezdeteivel kapcsolatos rengeteg kérdésre válaszol Isten kijelentett szavával. Így kezdődik a Szentírás:

1 Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet[1].
2 A föld pedig kietlen és puszta volt, sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke lebegett a vizek felett.

Aki valaha járt általános vagy középiskolába, az tudja, hogy a világunk kezdeteiről az ókorban rengeteg teremtés-mítosz látott napvilágot. Különböző politeista ókori népek sokféleképpen leírták, hogy milyen csodálatos módon keletkezett a világ – természetesen az istenek valamilyen közreműködésével. Mózes már az első mondatában tisztázza: Isten teremtette az eget és a földet. Isten népe mindig is úgy hitte, hogy a teljes univerzum Teremtőjével lépett szövetségre, aki nemcsak megteremtette egyszer, hanem ma is „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3b). A Szentírás örökkévaló és láthatatlan (szellemi) Istene létrehozza a látható (fizikai) világot, mert így döntött.

Világunk létrejöttének módjáról azt is megtudhatjuk, hogy Isten nem egy pillanat alatt végezte el a teremtés munkáját, hanem újabb és újabb Isteni beavatkozások által formálta azt. Kezdetben a Föld bolygót úgy láttatja a szentíró, mint kőzetek és víz rendezetlen halmazát, melyet a sötétség lepelként borít be: jelezve, hogy a mű még nincs készen. De Isten Lelke, a Szentlélek már készen állt arra, hogy erre a nyers világra hatással legyen. Mózes – a Biblia többi szerzőjével együtt – tudta azt, hogy Isten az Ő Szentlelke által mindig jelen van világunkban kijelentve és munkálva az Örökkévaló akaratát: erről személyes tapasztalata volt, ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk.

3 Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.
4 Látta Isten, hogy jó a világosság, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől.
5 Isten a világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. És lett este, és lett reggel: első nap.

A Szentírás első fejezete a világunk megformálását egy hat napos folyamatként írta le, és ennek üzenete Mózes népe számára egyértelmű: „Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja.” (2Móz 20,9-10) Az ókori világban nem volt jellemző, hogy az emberek ilyen tudatosan tartottak volna pihenőnapot – a zsidókat mindig kicsit „furának” tartották azért, mert ők szombaton bezárják a boltot, nem mennek üzletelni, és a földet sem művelik, még aratáskor sem. Ez pedig azért van, mert Isten az embert nem azért teremtette, hogy élete fő célja a munka legyen, hanem azért, hogy az Örökkévalóval legyen közösségben, és a munkáját az Ő dicsőségére végezze. Heti egy napot megpihenni, imádkozni és Istent keresni segít abban, hogy ne imádjuk bálványként a munkánkat, hanem egészségesen lássuk életünk célját.

A teremtés első napján, mint egy jó építészmérnök, aki leül a tervezőasztalához: Isten felkapcsolja a lámpát és megvilágítja világunkat. A fény nélkül nem tudna élni a világegyetem, és bolygónk sem: a fény energiája adja a meleget, az erőt a fotoszintézishez a növények életében – közvetlenül és közvetetten szinte mindenhez szükséges. A modern fizikusok a fény és energia létrejöttét, kiáradását egy ősrobbanásra vezetik vissza, ami az univerzum kezdetén volt – a Biblia ennél többet mond: azért lett fény és energia világunkban, mert Isten úgy döntött.

6 Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat, amely elválasztja a vizeket a vizektől.
7 Teremtette tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt való vizeket a boltozat felett való vizektől. És úgy lett.
8 A boltozatot Isten égnek nevezte. És lett este, és lett reggel: második nap.

Ahogy korábban már láttuk a Föld eredeti állapotában is rengeteg vizet tartalmazott. Isten a második napon parancsolt a vizeknek és a bolygónk egyik legcsodálatosabb és legfontosabb fizikai-földrajzi folyamatát indította be: a víz körforgását. Az, hogy a víz párolog a földfelszínről és felhők képződnek, melyek a szélrendszerek által mozognak és bizonyos fizikai hatásokra csapadék formájában újra a felszínre hullanak bolygónk időjárását, éghajlati övezetességét és növénytakarójának – sőt teljes állatvilágának – tulajdonságait is meghatározza. Mózes teológiai üzenete egyértelmű: azért van ez így Földünkön, mert Isten akarta, hogy így legyen.

9 Majd ezt mondta Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy előtűnjék a száraz. És úgy lett.
10 A szárazat Isten földnek nevezte, az egybegyűlt vizeket pedig tengernek. És látta Isten, hogy ez jó.
11 Azután ezt mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet; gyümölcsfát, hogy neme szerint való gyümölcsöt teremjen, és magva legyen a földön. És úgy lett.
12 Hajtott tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet a maga neme szerint és gyümölcstermő fákat, amelyeknek gyümölcsei fajtájuknak megfelelő gyümölcsöket hoznak. És látta Isten, hogy ez jó.
13 És lett este, és lett reggel: harmadik nap.

A vizek körforgásának létrehozása mellett bolygónkon csak akkor lehet élet és civilizáció, ha a földfelszínnek csak egy részét (esetünkben 70,8%-át) borítják óceánok és tengerek, és létrejön a szárazföld, ahol a kontinensek a bolygónk felszínének 29,2%-át uralják. Habár nem tudhatjuk biztosan, hogy a teremtéskor a kontinensek a mai formájukban és elhelyezkedésükben voltak-e, Istent bölcs építőmesterként láthatjuk munkálkodni, ahogy egymás után logikus sorrendben hozza létre világunkban az egymásra épülő dolgokat.

A teremtés harmadik napjának csúcsteljesítménye a földi növénytakaró létrehozása a maga teljességében. Az ókorban még nem ismerték a földrajzi övezetességet és az ökológia tudományát, de érdekes megfigyelni, hogy Mózes ezt a napot sem „meseszerűen” adja elő. Az akkori emberek korrektül látták, hogy vannak különböző fajtájú növények (szántóföldi növények, gyümölcsfák… stb.) és ezek a saját fajtájuk (nemük) szerint sokasodnak a Föld felszínén – táplálékot adva a leendő állatvilágnak és emberiségnek. És mindez miért történik? Mert Isten bölcs teremtőként építi egymásra Földünk egyre bonyolultabb élő struktúráit.

14 Majd ezt mondta Isten: Legyenek világítótestek az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek és meghatározói az ünnepeknek, napoknak és esztendőknek,
15 és legyenek világosságul az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre. És úgy történt.
16 Megteremtette tehát Isten a két nagy világítótestet: a nagyobbik világítótestet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világítótestet, hogy uralkodjék éjjel, és a csillagokat.
17 Az ég boltozatára helyezte azokat Isten, hogy világítsanak a földre,
18 és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó.
19 És lett este, és lett reggel: negyedik nap.

Sokan ellentmondást látnak a Teremtés könyvének e szakaszában. Hogyan lehet, hogy Isten megteremtette a világosságot – sőt a nappalok és éjszakák körforgását is – mégis csak a negyedik napon teremti meg az égitesteket. A Biblián azonban végigvonul az a gondolat, hogy a világosság és fény végső forrása a szó szoros értelmében a láthatatlan világból érkezik. János apostol szerint „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5) Amikor az apostol a látja a világ újjáteremtését Jézus visszajövetele után a következőket írja Isten új városáról: „És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23) Isten tehát az égitestek nélkül is tud világosságot nyújtani teremtett világának, azonban a negyedik napon azért helyezi fel a Napot, a Holdat és a csillagokat az égre, hogy számunkra legyenek azok segítségül az időszámításban és a tájékozódásban. Amikor pedig kész a mű, a mérnök lekapcsolja lámpáját de az égitestek világítanak tovább.

20 Majd ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, és madarak repdessenek a föld felett, az ég boltozata alatt.
21 Ekkor megteremtette Isten a nagy víziállatokat és a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket a maguk neme szerint és mindenféle szárnyast a maga neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
22 Azután megáldotta Isten őket e szavakkal: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön.
23 És lett este, és lett reggel: ötödik nap.

Habár napjainkra a biológia tudománya az állatok rendszertanának nagyon jól összeállított struktúráját tárja elénk különböző törzsekkel, nemzettségekkel, családokkal és fajokkal; mégis az ókori szem számára logikus a három nagy földi szféra – a víz, a levegő és a szárazföld – alapján megkülönböztetni az állatokat. Azok a népek, akik istenek sokaságában hittek az ókori keleten, a Föld különböző szféráiban és állatcsaládjaiban is különböző istenségeket láttak – ezzel szemben Mózes világosan tudatja, hogy mind a tengeri állatok mind a madarak azért léteznek, mert az egy igaz Teremtő Isten így határozott. Ez a kép később majd a tíz parancsolatban megjelenik újra, ahol Isten a bálványimádás minden formáját tiltja.

24 Azután ezt mondta Isten: Hozzon a föld élő állatokat a maguk neme szerint: állatokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat a maguk neme szerint. És úgy lett.
25 Megteremtette tehát Isten a szárazföldi vadakat a maguk neme szerint, az állatokat a maguk neme szerint és a földön csúszó-mászó mindenféle állatot a maguk neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
26 Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
27 Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.
28 Megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
29 Azután ezt mondta Isten: Íme nektek adok minden maghozó füvet az egész föld színén és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van. Az legyen az eledeletek.
30 A föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak pedig, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lett.
31 És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó. És lett este, és lett reggel: hatodik nap.

A teremtés utolsó napján Isten minden szárazföldi élőlényt (köztük természetesen az embert is) megteremti. Ahogy pedig a vízi és levegőben repülő életmódot folytatott élőlényeknél is láthattuk, Mózes kiemeli, hogy Teremtőnk ezeket az állatokat a „neme szerint” teremtette. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért látunk rengeteg különböző állatfajt a Földön, mert Isten így döntött. E szakasz olvasásából megérthetjük, hogy miért van sokszor vita a biológiai evolúció elméletét elfogadók és a Biblia tévedhetetlenségében hívő keresztények között. Amíg a Szentírás azt hangsúlyozza, hogy az állatok sokszínűsége és a különböző fajok eredete Isten tudatos döntésére vezethető vissza, addig a természettudomány amellett foglal állást, hogy az egyes földi állatfajok véletlenszerű genetikai mutációk láncolata miatt váltak ilyenné, amilyenek napjainkban.

Végül fontos látnunk, hogy Isten teremtői munkája az ember megteremtésében éri el a csúcspontját. Mózes első könyvének világos üzenete, hogy az ember szárazföldi élőlényként rengeteg dologban hasonlít a szárazföldi állatokra – mégis hatalmas szakadék tátong az ember és az állatvilág között Isten tervében. Isten célja az emberrel ugyanis, hogy a saját „képére és hasonlatosságára” teremtsen embert. A „teremtés koronája” a férfi és a nő együtt hasonlóan szaporodhat és sokasodhat, mint az állatok Isten parancsa szerint. Mégis egy nagyon speciális szerepet és elhívást szán a Teremtő az embereknek: uralkodni a Föld bolygón – a teljes állat és növényvilágon egyaránt. Hogy ez a cél mennyire sikerült azt a következő fejezetekben megláthatjuk majd, de van egy biztos pont: Isten egy tökéletes világot teremtett kezdetben. A harmadik naptól kezdve újra és újra visszhangozza a Szentírás: „És látta Isten, hogy ez jó”. A világ és a benne lévő élőlényeg eredetileg hibátlanok, tökéletesek voltak és jószándékúak. Ezt abban is láthatjuk, hogy Isten minden állatnak és az embernek is a növényeket adta táplálékul – nem volt agresszió, ragadozó állat vagy éppen állatokra (és egymásra) vadászó ember.

Hol vagyunk ma már ehhez a világhoz képest? Mi romlott el? A következőkben megtaláljuk e kérdésekre a választ.

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább