Hónap: 2019 november

Genezis 4. – A két nemzedék

Mózes első könyvének negyedik részében az emberi társadalom elindul a maga útján. Ádám és Éva kapcsolatából gyerekek születnek, és ők már egy teljesen más „állapotba” érkeznek bele, mint ami az Édenben volt. A fejezet választ ad arra, hogy hová vezet az Isten nélküli élet Édentől keletre. Olvassuk hát!

1 Azután Ádám ismerte feleségét, Évát, aki fogant méhében, és megszülte Kaint, és azt mondta: férfit kaptam az ÚRtól[1].
2 Majd ismét szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földműves.
3 Egy idő múlva pedig Kain ajándékot vitt az Úrnak a föld gyümölcséből.
4 Ábel is vitt juhainak első elléséből, éspedig azok kövérjéből. És az ÚR rátekintett Ábelre és az ő ajándékára.
5 Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekintett, ezért Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét.
6 Erre az ÚR így szólt Kainhoz: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejedet?
7 Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyakozik. De te uralkodjál rajta!

Ahogy megtörténik az első gyerekszületés a Bibliában, megtörténik az első dokumentált szex is. Ez csak azért érdekes, mert kissé eufemisztikusan fejezi ki a Szentírás Ádám és Éva együttlétét, aminek hatására Kain fogant. A héber eredeti kifejezés a „megismerésre” egy széles körben alkalmazott szó, ami megfigyelést, gondos tanulmányozást jelent. Véleményem szerint nem véletlenül használja ezt a szót az Ószövetség: arra akarja tanítani a házasokat, hogy Isten a házaspárok szexuális életét sokkal inkább egy hosszú távú „felfedező útnak” szánta, mint pillanatnyi állatias ösztönök gyors kielégítésére. Azok a házasok, akik rászánják az időt és türelmet, hogy alaposan megismerjék a másik testének működését, azok hatalmas kincsre és áldásra lelnek az Úrtól.

Az első emberpár tehát hűségesen beleállt abba a küldetésbe, amit maga Isten adott nekik: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” – ennek eredményeképp pedig láthatunk két fiatalembert: Kaint, és öccsét Ábelt. Láthatjuk az első két szakma megjelenését is a világon: amíg Kain a földet művelte, addig Ábel háziasított állatokat, juhokat tenyésztett. Érdekes látni, hogy mindkét fiú áldozatot mutat be az Örökkévaló Istennek, és ezt valószínűleg Ádámtól, az édesapjuktól tanulták meg, hogy így kell tenni. A történet nagy konfliktusa itt éleződik ki: látszólag maga Isten provokálja Kaint azzal, hogy Ábellel ellentétben az ő áldozatát nem fogadja el.

Van, aki azzal magyarázza ezt a történetet, hogy Ádám megtanította a gyermekeinek, hogy a bűnért állatáldozatot kell bemutatni. És amíg Ábel alázatosan elismerte az áldozatával a bűnös voltát, addig Kain büszke maradt, és nem kért bocsánatot bűneire Istentől. Ha azonban megnézzük Mózes második könyvében az áldozati rendszert, akkor láthatjuk, hogy nem csak bűnért való áldozatok voltak, hanem hálaáldozatok is. A földművelés és állattartás adott évi első „eredményeiből” pedig lehetett bemutatni áldozatot az Úrnak: nem csak állatot, hanem például gabonát is.

Kain reakciója az egész történetre segít megérteni azt, hogy Isten miért nem tekintett az áldozatára. Az emberiség első gyermeke nem kérdezte meg Istent, hogy miért nem fogadta el az áldozatát, hogy hogyan tudná máskor ezt jobban csinálni. Csak düh és keserűség volt benne, és az Úr maga látogatja meg őt, és igyekszik a szívére beszélni. Isten szavaiból pedig kiderül, hogy Kain életét a bűn el akarja borítani, és valószínű, hogy ez már jóval hamarabb kezdődött nála. Isten tehát azért nem fogadja el az áldozatát, mert ki akarta zökkenteni a jelenlegi állapotából.

Kain nem más, mint az Istenhez vallásosan közeledő ember archetípusa. Megcselekszem az előírásokat: áldozatot mutatok be, elmegyek az ünnepre, járok templomba, részt veszek a gyülekezet rendezvényein – de közben a szívem mélyén lázadok Isten ellen, és a hétköznapi életemben nem járok egyáltalán Isten útján. A Szentíráson végigvonul az, hogy Isten nem szereti, ha az emberek képmutató módon közelednek hozzá – hiszen ez nem valódi kapcsolat, a szív odaadása nélkül az Isten szolgálata értéktelen. Ebből az embernek mindenképp ki kell zökkennie, hiszen miközben abba az illúzióba ringatja magát, hogy Istennel való közössége rendben van, valójában semmi köze nincs Istenhez.

8 Azután beszélt Kain Ábellel, a testvérével[2]. És amikor a mezőn voltak, Kain Ábelre, a testvérére támadt, és megölte.
9 Akkor az ÚR megkérdezte Kaint: Hol van Ábel, a testvéred? Ő pedig azt felelte: Nem tudom. Avagy őrizője vagyok én a testvéremnek?
10 De az ÚR így szólt: Mit cselekedtél? Testvéred vére kiált hozzám a földről.
11 Most azért átkozott légy, kitaszítva a földről, mely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét a kezedből.
12 Mikor a földet műveled, ne adja az többé neked termőerejét; bujdosó és vándorló légy a földön.
13 Akkor ezt mondta Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, mint amit el tudnék hordozni.
14 Íme, elűzöl ma engem e föld színéről, és színed elől el kell rejtőznöm. Bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor bárki, aki rám talál, megölhet engem.
15 De az ÚR ezt felelte neki: Sőt inkább, aki megöli Kaint, hétszeresen megbűnhődik. És megbélyegezte az ÚR Kaint, hogy senki se ölje meg, aki rátalál.

Napjaink kultúrájában nagyon sok bibliai értelemben bűnnek nevezett dolgot nem tart erkölcsi véteknek, azonban az előre megfontolt és kivitelezett gyilkosságot azért minden civilizált ország törvénye elítéli. Hogyan lehet az, hogy egy egyszerű áldozatbemutatási – mondhatnám vallási – probléma Kaint olyan dühvel töltötte el, hogy elköveti a világtörténelem első gyilkosságát? Mégis csak a testvére volt, együtt nőttek fel – ráadásul nem olvassuk, hogy Ábel hencegett volna azzal, hogy neki bezzeg Isten elfogadta az áldozatát.

Ahogy Kain a „képmutató vallásos”, addig Ábel az „igaz hívő” ember archetípusa a Szentírásban. Ha meg akarjuk érteni e harc dinamikáját elég elolvasni az evangéliumokat, ahol a Jézus korabeli írástudó és farizeus vallási vezetők drámai küzdelmet vívtak az egyszerű názáreti ács ellen, aki teljesen felforgatta az Istenről alkotott, és egyébként torz képüket. Ahogy Tertullianus a régi egyházatya is megfogalmazta, az emberek háromféle módon kapcsolódnak Istenhez. Az igaz hit útján, a képmutató vallás útján és a teljes vallástalanság útján. Ha végig olvassuk a Bibliát, azt is megláthatjuk, hogy az Istenhez korrektül kapcsolódó „igaz hívőket” a „képmutató vallásos” emberek sokkal inkább üldözték, mint az Istennel egyáltalán nem törődő „vallástalanok”. Kain drámája, hogy nagyon mérges Ábelre, mert öccsének valami olyan kapcsolata van Istennel, ami neki nincs. De ahelyett, hogy megkérdezné, hogyan csinálja jobban – irigységből inkább elpusztítja őt. A Szentírás nagyon kendőzetlenül mutatja be az emberi szív gonoszságát.

Amikor Isten számon kéri Kaint a tettéért, akkor nagyon hasonló jelenet játszódik le, mint az Édenben. A bűnös nem kér bocsánatot, nem könyörög irgalomért – hazudik, és hárítja a felelősséget az előtt az Isten előtt, aki mindet tud és lát. A Mózesnek később adott törvényhez képest itt Isten büntetése Kainnal szemben nagyon kegyelmes. Nem kellett meghalnia, sőt nem engedte őt meghalni – de az egész élete ezután emlékeztetni fogja Ábellel szembeni tettére. Hiszem, hogy ennek célja Isten részéről a bűnbánat kimunkálása volt – ha rögtön meghal a bűnéért, erre nincs esély, de talán az évek megenyhítik Kaint. Itt meg kell értenünk, hogy Isten irgalmas, és az a vágya, hogy az embereken megkegyelmezhessen: de ezt a kegyelmet kérni kell, és amíg nem értjük meg a bűnünk súlyát, nem érezzük szükségét Isten irgalmának az életünkben

16 És elment Kain az ÚR színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.
17 Azután Kain ismerte a feleségét, aki fogant méhében, és megszülte Énokot. És amikor egy várost épített, a fiáról Énoknak nevezte el.
18 Énok fia Irád lett, ő nemzette Mehújáélt, Mehújáél pedig nemzette Metusáélt, és Metusáél nemzette Lámeket.
19 Lámek pedig két feleséget vett magának: az egyik neve Ádá volt, a másiké Cillá.
20 Ádá szülte Jábált. Ő volt a sátorban lakók és pásztorok atyja.
21 Testvérének pedig Jubál volt a neve. Ő volt az atyja minden lantosnak és síposnak.
22 Cillá pedig Tubálkaint szülte, mindenféle réz- és vasszerszám kovácsolóját; és Tubálkain húgát, Naamát.

Nód földje héberül bujdosást, csavargást is jelent. Kain elindult tehát kelet felé az ismeretlenbe, mint száműzött vándor. Ő maga is házas lett, és természetesen Ádám lányát az egyik testvérét vette feleségül, ami ekkor még nem számított vérfertőzésnek, hiszen az örökölhető genetikai hibák még nem voltak jelen olyan mértékben, mint a későbbi korokban.

Ahogy a Teremtés könyvében többször látni fogunk ilyeneket, itt láthatjuk Kain nemzetségtábláját egészen Lámekig, akinek a története valamiért különleges a szentíró számára. Isten eredeti tervét a házassággal kapcsolatban Lámek borítja fel a poligámia intézményének bevezetésével. Az Ószövetségben sok helyen fogjuk látni a többnejűséget még Isten elhívott embereinél is, de Jézus később világosan elmondja, hogy az életen át tartó monogám kapcsolat Isten eredeti terve (ld. Mt 19,3-8).

Lámek utódaival a különböző mesterségek is megjelentek, ezek kicsit elnagyoltan ugyan, de megfelelnek a mai gazdaság három fő szektorának. Termelés/mezőgazdaság: Kain földműves, Lámek utódjai különböző állatok tenyésztői. Feldolgozás/ipar kezdetei: Tubálkain a kovácsmesterség ősatyja. És végül a szolgálatatások/szórakoztatás: Jubál a zenészek atyja. Ebben azt is látjuk, hogy bár az emberiség Kain-i lázadó vonala ugyan elveszítette az Istennel való kapcsolatát – istenképűségének kreatív voltát nem. Nem kell Istennek engedelmeskedni ahhoz, hogy az emberek technikailag ragyogó és működő civilizációt építsenek, de a bűn ereje – ahogy a későbbiekben látni fogjuk – nem hagy soha békességet az embernek.

23 Akkor ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok a szavamra, Lámek feleségei, halljátok beszédemet: embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megütött.
24 Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért.

Tanulságos Kain utódainak kialakuló családi kultúráját megfigyelnünk. Lámek embert öl, mégpedig azért, mert valaki neki támadt. Mondhatnánk azt, hogy önvédelemből tette a saját belátása szerint, de a hetvenhétszeres bosszú inkább arra utal, hogy a tetteihez mérten sokszoros büntetés járt annak az ifjúnak, aki Lámeket bántotta. Ahogy a továbbiakban látni fogjuk a bosszú, agresszió és önbíráskodás néhány nemzedék alatt elviselhetetlen hellyé teszi majd a Földet – annyira, hogy Istennek kell beavatkoznia. De ez az út ott kezdődött, hogy Kain megsértődött Istenre, amikor az Örökkévaló figyelmeztette, hogy rossz úton jár. Pedig amikor Isten figyelmeztet minket, azért teszi, mert meg akar gyógyítani és helyre akarja állítani az életünket. Mi milyen hozzáállást adunk tovább utódainknak?

25 Ádám pedig megint ismerte a feleségét, és az fiút szült neki, akit Sétnek nevezett, mert azt mondta: Másik magzatot adott nekem Isten Ábel helyett, akit Kain megölt.
26 Sétnek is született egy fia, akit Énosnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az ÚR nevét.

A fejezet végén Éva újra szül, és hálás, mert elgyászolt gyermeke helyett egy új fiút kap: egy új jó fiút. Sét nemzetsége egy másik utat választ majd, mint Kainé. Ő és az utódai segítségül hívják az Örökkévalót, azért mert belátják, hogy Nélküle nem tudnak úrrá lenni a bűn okozta káoszon. Sét megtanította fiainak, hogy e bukott világban hogyan lehet mégis az Úrral járni, keresni Őt és kérni tőle bocsánatot és segítséget. És a későbbi fejezetekben meg is fogjuk látni, hogyan kapták meg ezt a támogatást Teremtő Istenüktől, aki nem vette le a gondoskodó kezét az emberiségről.

 

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

[2] A héber szöveghez a szamaritánus Tóra, a Septuaginta, a szír Biblia és a Vulgata hozzáteszi: „Menjünk ki a mezőre!”

Tovább
Genezis 3. – Mit tettél?

Mózes első könyvének harmadik fejezete rengeteg olyan kérdésre ad választ számunka, amiket az előző fejezet végén tettünk fel. Ha Isten ilyen tökéletes világot és embert alkotott, akkor ma miért nincsenek édeni állapotok a Földön? Miért önzők az emberek? Miért vannak háborúk, nyomorúságok és mennek tönkre folyamatosan kapcsolatok? És még sorolhatnánk. Ezekkel a kérdésekkel a Mózes korabeli zsidóság is szembesült, ebben a világ semmit nem változott: ma modern életmód és eszközök kíséretében éljük meg önző gonoszságainkat – ennyi a különbség. Miért kellett mindennek megváltoznia? A Szentírás erre egy nagyon világos választ ad – ezért érdemes rajta elmélkedni!

1 A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?[1].
2 Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk.
3 De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok.
4 A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg.
5 Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten: jónak és gonosznak tudói.

Az ősi kígyó képe rengeteg kérdést vet fel számunkra. Valódi állat volt-e, vagy csak egy kígyóhoz hasonlatos lény? Azt fontos leszögeznünk, hogy a Biblia nem állatmese és a szerzői pontosan tudták, hogy az állatok nem tudnak beszélni. Összesen kétszer szólal meg állat a Szentírásban, először itt, majd Bálám szamara esetében. Mindkét esetben világosan látjuk, hogy egy nem látható világban található szellemi lény hatására történtek ezek a beszédek. János apostol a Jelenések könyvében az ősi kígyót a Sátánnal azonosítja, aki megtéveszti az egész földkerekséget (Jel 12,9). E kígyó tehát az Istennel szűntelenül ellenkező személyes gonosz szimbóluma – a Szentírás világos ebben a kérdésben is: a gonoszság a világba egy személyen keresztül jött be, aki teremtmény és nem része Isten eredeti jó tervének. E teremtmény, a Sátán (héberül ellenséget jelent) az idők végén el fog pusztulni, tehát vége lesz az uralmának.

Felmerülhet bennünk az a jogos kérdés is, hogy ha Isten mindenható és mindent előre lát, akkor miért engedte be a Sátánt az Éden kertjébe? Miért nem őrizte meg az emberiséget a bukástól és az ezzel járó átkoktól. Beszélhetünk-e egyáltalán egy hozzánk valóban jóságos Istenről mindezek után? Érdekes látni, hogy Pál apostol az Újszövetségben, ahogy a megváltásról beszél a következőket mondja a hívőknek: „Mert kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte.” (Ef 1,4) Azt biztosan tudhatjuk, hogy Isten még mielőtt a Földet megteremtette már tudta, hogy az Ő Fia Jézus Krisztus által meg akar váltani embereket a bűn és a Sátán uralma alól. Vagyis dönthetett volna úgy, hogy az első emberpárt elszeparálja az Isten elleni lázadás bármilyen lehetőségétől, mégis hasznosabbnak és jobbnak tartotta ha megtörténik a bukás, mert így megtörténhet a megváltás is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megváltott embernek lenni jobb pozíció Isten szerint, mintha megmaradtunk volna ártatlan tudatlanságban az édeni állapotban. Másrészt úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten „fair” akart lenni a Sátánnal. Itt egy új faj: az Isten képére teremtett emberiség. A Sátán szerint a Mindenható Isten uralma káros a világmindenség számára – jobb lenne, ha inkább ő uralkodna helyette. És a dráma az Édenben kezdődik el: a Sátán szabadon bemutathatja, hogy mit tud nyújtani az ő uralma az ember számára – és Isten is megmutatja milyen az az élet, amiben Ő uralkodik. Két személy vonzza, csábítja a szívünket, de a választásunk függvényében nagyon eltérő élet vár ránk már itt a Földön is. Hogy kinek melyik kell: döntse el maga! De ne feledjük, a rendszer úgy lett megalkotva, hogy nincs középút.

Isten őszinte és igaz szavával szemben a kígyó nem tartja problémának, hogy az asszony számára kétszer is hazudjon. „Tényleg nem ehettek egyik fáról sem a kertben?” A kérdés már önmagában nonszensz, és a világ első nője jól válaszol, még bízik Istenben. Azonban már az első kérdés érzelmi felhangja csöpögteti a bizalmatlanság mérgét az emberbe. Isten nem mondta el, hogy miért nem lehet enni a jó és rossz tudásának fájáról, de a fa az emberi szuverenitás jelképe. Aki eszik a gyümölcséből, az többé nem akar Istentől függeni – maga akarja eldönteni, mi a jó és rossz számára. Az első emberpár pedig találkozik egy lénnyel, aki úgy tűnik már megtette ezt a függetlenedési lépést Istennel szemben, mégsem halt bele. És ezt kínálja fel az asszonynak: ebbe a döntésbe nem halsz bele – sőt olyan hatalmas lehetsz, mint Isten, önmagad istenévé válhatsz: micsoda szabadság?!

6 Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett.
7 Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.

Az ember úgy lett megteremtve, hogy a belső hiedelmei (bibliai szóval hite) határozzák meg a vágyait és döntéseit. Az asszony elkezdett bizalmatlan lenni Istennel szemben, – „lehet, hogy tényleg nem halunk meg” – és egyre inkább megbízott a kígyó szavaiban. És az eddig teljesen figyelmen kívül hagyott fa gyümölcse hirtelen a világ legkívánatosabb dolgává vált. Ami megdöbbentő, hogy a férfi végignézte ezt a jelenetet és nem szólt semmit, sőt ő maga is elfogadta a fa gyümölcsét a feleségétől. Mi lett mindennek a következménye?

A Sátán által ígért hatalmas bölcsesség és függetlenség helyett csak egy dolgot látott meg az első emberpár: a mezítelenségüket. Szinte érthetetlen ez a reakció: eddig is meztelenek voltak, mi változott meg. Az ószövetségi héber nyelv sokszor hétköznapi fizikai vagy biológiai képeken keresztül mutat be lelki dolgokat. A meztelenség a Bibliában mindig a szégyen kifejezése. Az ember először érezte életében, hogy valami miatt szégyenkeznie kell – bűntudata támadt. Ez a mély bűntudat pedig egy másik nagyon ismerős dologra vezette az első párt: az elrejtőzésre, és a dolgok takargatására. Az ágyékkötők képe bemutatja, hogy az immár bukott ember ösztönös reakciója a bűnbocsánat iránti bizalmatlanság. Manapság nem illik beszélnünk saját bűneinkről – senki nem szeret dicsekedni a hazugságaival, csalásaival és egyéb önző gonoszságokkal – hiszen miért lenne jobb, ki tudna feloldozni engem azért, amit tettem? Ez az érzés nagyon ősi, mint azt láthatjuk.

8 Majd meghallották az ÚR Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt. És elrejtőzött az ember és a felesége az ÚR Isten elől a kert fái közé.
9 Az ÚR Isten pedig hívta az embert, és azt mondta neki: Hol vagy?
10 Ő így felelt: Szavadat hallottam a kertben, és megijedtem, mivel mezítelen vagyok, és elrejtőztem.
11 Isten azt kérdezte: Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Vagy talán ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?
12 Az ember ezt mondta: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.
13 Ekkor az ÚR Isten azt kérdezte az asszonytól: Mit cselekedtél? Az asszony ezt felelte: A kígyó ámított el engem, azért tettem.

Aki valaha nevelt már gyermeket, jól ismeri ezt a jelenetet. Apa vagy anya hazajön a munkából, a gyerek valamiért olyan szótlan, távolságtartó. Megkérdezed, hogy mi a helyzet: „ááá, semmi különös.” „De mégis, történt esetleg valami, amit el kellene mondanod?” „Hát tettem valami rosszat, de XY volt az, aki miatt történt az egész…” „Mindjárt gondoltam…”

Isten szerető apaként megérkezik, és hívja a férfit: a család vezetőjét. Ádám pedig bevallja: „azért bújtam el, mert félek tőled”. „Ugyan Ádám, mi okotok lenne félni tőlem?” Ádám félelme azért volt erős, mert szíve mélyén pontosan tudta, hogy engedetlen volt Istennel szemben.

Valamit itt le kell szögeznünk: a Biblia Istene örökkévaló és mindenhol jelen lévő. Ebből az következik, hogy pontosan tudta, sőt végignézte Ő maga is az első emberpár becsapásának jelenetét. Mégis, mikor Ádámot kérdezi azzal a céllal teszi, hogy vállalja a felelősséget tetteiért, és kérjen bocsánatot. A férfi azonban hárítja a felelősséget: „az asszony volt, akit egyébként Te adtál mellém”. Végsősoron, tehát Isten a hibás, miért teremtett ilyen megkísérthető asszonyt. Ádámot itt elvesztettük, de talán Éva őszintén vállalja a felelősséget. Isten kérdésére azonban itt sem bűnbánat, hanem hárítás lesz a válasz: „a kígyó csapott be engem, ő a hibás”.

Érdekes itt még észre vennünk azt – kissé előre szaladva a Biblia történetében –, hogy Isten a Sátánt nem kérdezi, az ő örökkévaló sorsa már a világ teremtésekor biztos volt. A lázadásáért Isten örök ítéletben fogja részesíteni. Amíg az ördög számára nincs, az ember számára van bűnbocsánat – de annak az első lépése mindig a bűn valóságával való szembenézés az életünkben.

14 Akkor ezt mondta az ÚR Isten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden mezei vad között. Hasadon járj, és port egyél életed minden napján.
15 Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: ő a fejedre tapos, te pedig a sarkát mardosod.

Isten első szava a Sátán felé, hogy megátkozza őt. Itt a könyv szerzője nem arra akar teológiai magyarázatot adni, hogy a kígyóknak biológiailag miért nincsen lábuk. Sokkal inkább az emberek által jól ismert alattomos és sokszor életveszélyes földi csúszó-mászó állat képével fejezi ki a Sátán szerepét a világ történelmében. Isten egy jövendölést mond itt, amivel ki akarja fejezni, hogy bár a kígyó megnyerte itt a csatát, de a háborúnak nincs vége. Az asszony utódai egyrészt utalnak a mindenkori hívő emberekre, akik visszatalálnak Teremtőjükhöz: ők a Sátán fejére pályáznak – céljuk a gonosz munkájának lerombolása a Földön. Eszközük pedig az emberek meggyőzése: a Sátán hazudik, ne higgyetek neki. A kígyó utódai pedig azok az emberek, akik teljes szívből bíznak továbbra is a Sátán hazugságaiban, és nem hajlandók bizalmat szavazni Teremtő Istenünknek. Őket rettentően zavarja, hogy vannak hívő emberek a Földön – és ennek néha csak verbális, néha nagyon kemény erőszakos eszközökkel is hangot adnak. Mi a kimenetele ennek az örök harcnak világunkban?

A jó hír, amit az Újszövetségben már olvashatunk, hogy a háború eldőlt. Az asszony igazi magva több mint 2000 éve megszületett erre a világra, és az Ő életének, halálának és feltámadásának kozmikus jelentősége van. A názáreti Jézus Krisztus sarkába halálosan belemart az ősi kígyó, mert úgy döntött Isten, hogy ezt megengedi neki. Jézus a kereszthalálakor az emberiség minden Isten ellen elkövetett bűnének ítéletét magára vette, és elhordozta – a történelem egyetlen embere, aki soha nem követett el bűnt, a mi bűneinkbe halt bele. De feltámadásával rátaposott a kígyó fejére, és azóta Jézus népe töretlenül hirdeti: Isten mindenért meg akar bocsátani az embereknek, ki lehet jönni a Sátán átka alól végérvényesen. Ez a remény és örömhír az ember bukása után közvetlenül Isten szájából hangzik el.

16 Az asszonynak azt mondta: Nagyon megsokasítom várandósságod fájdalmait. Fájdalommal szülsz gyermekeket, mégis vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodik rajtad.

Habár nem túl polkorrekt ma ezt mondani, de a Szentírás alapján tudjuk, hogy Isten úgy teremtette meg a nőt, hogy legyen egy vágy benne, hogy életet adjon gyermekeknek. Az ókor világában hatalmas tisztesség és életcél volt ez a nők számára, míg a meddő nők hatalmas szégyent éltek meg, ha nem tudtak szülni gyereket. Isten e csodálatos folyamatba építette bele az egyik legnagyobb fájdalmat, amit az asszony fizikailag átélhet az élete során. Emlékeztetve őt arra, hogy a világban a döntése miatt valami végérvényesen elromlott. A bukás másik következménye, melyet a történelem folyamán sokan a férfiak gonosz uralmának neveztek. Éva mindig is vágyakozott a férje után, de ezután már nem az a kedves és gondoskodó vezető lesz, hanem egy bukott ember, teli önzéssel és akár agresszióval. És itt választ is kapunk a kérdésünkre azzal kapcsolatban, hogy miért olyan hihetetlenül nehéz a férfi és a nő kapcsolata, és egy életen át tartó egészséges és boldog házasság fenntartása. Ahogy Isten kikerül az ember közegéből, úgy az általa adott élet, erő és szeretet is elhalványodik.

17 Az embernek pedig azt mondta: Mivel hallgattál a feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életed minden napján.
18 Tövist és bogáncskórót teremjen neked, s a mező füvét egyed.
19 Arcod verítékével egyed kenyeredet, mígnem visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, és ismét porrá leszel.

Amíg az asszonynak legmélyebb vágya a gyermekszülés, addig a férfi teremtettségénél fogva vágyakozik a sikeres és hatásos munkára. Isten azonban leszűkítette bolygónk erőforrásait, sőt megátkozta a teremtett világot Ádám döntése miatt. Ennek következménye pedig a munka világában megjelenő folyamatos szélmalomharc. Sokkal több fáradságos munkával lehet sikereket elérni, és az sem mindig biztosított, hogy ezt könnyen fenn tudjuk tartani. Ezen keresztül pedig emlékezteti Isten az embert – valami visszavonhatatlanul elromlott ebben a világban. És a legdrámaibb következmény, amit Isten valóban megígért és a Sátán hazugsága ellenére betartott – az öregedés és halál az ember életében. Isten az embert örök életre tervezte, de a bűn hozta be az öregedés, betegség és halál valóságát életünkbe.

20 Ádám pedig Évának nevezte feleségét, mivelhogy ő lett az anyja minden élőnek.
21 Az ÚR Isten pedig bőrruhát csinált Ádámnak és feleségének, és felöltöztette őket.
22 Majd azt mondta az ÚR Isten: Íme, az ember olyan lett, mint közülünk egy, mivel tudja mi a jó, és mi a rossz. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakítson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen:
23 kiküldte az ÚR Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.
24 Kiűzte az embert, és odahelyezte az Éden kertjének keleti oldala felől a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Amíg Ádám neve a föld porára utal, amiből formálta Isten – Éva neve „életadót” jelent. Ő az ős anyja a Biblia szerint minden emberi lénynek, aki első gyermekét már az Édenen kívül szüli majd meg. Isten pedig a lázadás következménye mellett továbbra is gondoskodik az első emberpárról. Jahve Elohim – a Megváltó Isten – bőrruhát készít az első emberpárnak, amihez egy állatnak legalább meg kellett halnia. Egyes bibliamagyarázók szerint már itt láthatjuk a csíráját az Istennek bemutatott későbbi állatáldozatoknak, melyek azt a teljes Szentíráson végig vonuló igazságot jelenítik meg, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22b).

Ahogy itt láthatjuk az emberpár Édenből való „kilakoltatása” egy célt szolgált, hogy ne maradjon örökké meg ebben a lázadó állapotban. Isten nem engedi ettől kezdve, hogy az ember az élet fájáról egyen, ami az Istenből jövő örök élet szimbóluma. Isten célja az emberiséggel ugyanis nem az, hogy örökké élő lázadó lényekként tegyék tönkre Isten világát, hanem hogy Istent szerető dicsőséges lényekként Vele való örök közösségben építsék fel azt. Az élet fájához való ösvényt csak Isten tudja újra megnyitni, és ez a megváltással meg is tette Jézus – de amikor rátekintünk erre a bukott és halállal átszőtt világra tudnunk kell, hogy egyedül Isten az Ő kegyelméből tud minket helyreállítani, ha ezt kérjük Tőle.

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább
Genezis 2. – Az emberiség hajnala

Mózes első könyvének második fejezetében az átfogó, globális nézőpontról áttér a szerző – mintegy ráközelítve – az első emberpár megteremtésének pontos történetére. Amíg az előző fejezetben Isten megmutatja, hogy a világmindenség – és benne Földünk – nagy rendszereit hogyan és milyen sorrendben építette fel, addig itt az embert, mint személyt tárja elénk.

1 Így készült el az ég és a föld és minden seregük[1].
2 Mikor pedig a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet alkotott, megnyugodott a hetedik napon minden munkája után.
3 Azután megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte, mivelhogy azon nyugodott meg minden munkája után.

Isten számára fontos volt, hogy a teremtés utolsó napjáról – Isten szombatnapi nyugalmáról – is legyen egy rövid beszámoló itt. Az előző fejezetben már megemlítettem a pihenőnap jelentőségét Izrael népe számára, itt csak annyit említenék meg, hogy természetesen Istennek nem volt szüksége pihenésre. Nem arról van szó, hogy Ő elfáradt volna a teremtés nagy munkájában, és nem bírta volna tovább a tempót. Inkább ezzel példát akart mutatni az emberiségnek, hogy fontos helye van a megnyugvásnak és megpihenésnek, amikor megállunk és rácsodálkozunk a körülöttünk lévő teremtés gyönyörűségére és Isten szeretetére.

A szombatnapi nyugalom nem csak a pihenésről szólt, hanem az Úrral való közösség megéléséről is. Kissé előre szaladva (spoiler!) a Zsidókhoz írt levél 4. részében ír az Újszövetség arról, hogy Isten népe a történelem folyamán soha nem tudta megtapasztalni ezt a nyugalmat, az Örökkévalóval való meghitt, kibékült közösséget. Ennek az oka pedig az ember lázadó természetében keresendő: a bűn elválaszt minket Istentől, és ott ahol a nyugalmat kellene megtalálunk a jelenlétében – valamiért mégsem találjuk. Az Újszövetség örömhíre az, hogy akik hisznek Jézus Krisztusban, aki halálával eltávolította az Isten és közöttünk lévő feszültség okát, Istennel kibékülve bemennek az Ő nyugalmába, a Vele való áldott közösségbe.

4 Ez az ég és föld teremtésének története. Mikor az ÚR Isten a földet és az eget teremtette,
5 még semmiféle mezei növény nem volt a földön, és még semmiféle mezei fű nem hajtott ki, mert az ÚR Isten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet művelje.
6 Akkor pára szállt fel a földről, és megnedvesítette a föld egész színét.
7 Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké.

A 4. verstől új szakasz kezdődik a könyvben. Itt a héber szövegben egy fontos kifejezés olvasható, ami szó szerint „generációkat” jelent – „Ezek az ég és föld generációi a teremtésükkor, azon a napon, amikor az ÚR Isten a földet és az eget teremtette” – hozza a legtöbb angol fordítás. A Teremtés könyvében összesen tizenegy alkalommal, felütés szerűen jelenik meg a generációk gondolata, mely ad egyfajta irodalmi struktúrát a könyvnek. Fogunk olvasni Ádám nemzetségéről (generációiról), Noé nemzetségéről, Sém nemzetségéről és így tovább.

Fontos itt még egy dolgot megfigyelnünk. Eddig a Szentírás Isten „tulajdonnevét” nem említette, csak általánosan beszélt róla. Innentől kezdve azonban az „ÚR Isten” nevet látjuk a magyar bibliánkban. Az ÚR-nak fordított szó nem más, mint Isten legfontosabb neve az Ószövetségben a YHWH négy betűs kifejezés, aminek értelme „aki volt, aki van, és aki eljövendő” – a héber múlt, jelen és jövő idejű létigék összetételéből. A szó eredeti kiejtése Jahve volt, és az ókorban így hivatkoztak a héberek Istenére. Így mutatkozott be Mózesnek is az Örökkévaló a csipkebokorban.

A figyelmes olvasónak feltűnhet itt egy ellentmondás, hiszen úgy tűnik, hogy amikor az első embert formálta Isten, akkor még nem teremtett semmilyen növényt. Azonban az előző részben már láttuk, hogy a teremtés harmadik napján hozta létre Isten a növényeket és csak három nappal később jöttek az állatok és maga az ember. E látszólagos problémának két megoldása lehet, ha bizalmat szavazunk az Istentől ihletett szerzőnek:

  1. A könyv második fejezete az Édenkert környékére fókuszál, ahol Isten egyfajta üres terepasztalon dolgozott az emberen a hatodik napon, és utána hozta létre az Éden-kertjében található környezetet az ember számára. A Szentírás alapján világos, hogy az Éden egy lehatárolt terület, nem a teljes bolygónk (ld. később). Vagyis az összes növény már megvolt a bolygón, kivéve ezt a kisebb területet.
  2. A héber kutatók szerint[2] az 1Móz 2,5-ben más összetett kifejezés van ezekre a növényekre, mint az első fejezetben. E kifejezések pedig arra utalnak, hogy ezek olyan megművelendő kultúrnövények, melyek közvetlenül az ember táplálására szolgálnak – szemben az első fejezetben megadott általános földi növénytakaróval.

Végül pedig érdekes megfigyelnünk az ember teremtésének aktusát. A Biblián végigvonul az a meggyőződés, hogy az ember egyszerre két világban él. Egyrészt a fizikai világból származunk (a föld porából), és világosan látszik, hogy bolygó ökoszisztémájába teljesen beleillünk, génjeink és sejtjeink nagyon sokban hasonlítanak az állatokéhoz. Másrészt Isten a saját képére teremtett minket, és a belőle kijövő élet leheletét fújta az első ember testébe és lett élő lélekké. Amíg tehát Isten minden mást a szavával teremtett meg, az embert úgy hívta a létezésbe, hogy valamit saját magából adott belé – ez az ember lelke. Így a Szentírás szerint az ember egyszerre érzékeli a fizikai teremtett világot a testén keresztül és egyszerre érzékeli a láthatatlan vagy szellemvilágot a lelkén keresztül. Ezért tud Isten megszólítani bennünket úgy, hogy közben a fizikai szemünkkel és más érzékeinkkel ebből akár semmit sem tapasztalunk.

8 Egy kertet ültetett az ÚR Isten Édenben, kelet felől, és abba helyezte az embert, akit formált.
9 És nevelt az ÚR Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedveset és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén és a jó és a gonosz tudásának fáját.
10 Édenből pedig egy nagy folyó jött ki a kert megöntözésére, és onnan elágazott, és négy főágra szakadt.
11 Az első neve Pisón, ez az, amely megkerüli Havilá egész földjét, ahol arany terem.
12 Ennek a földnek az aranya igen jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő.
13 A második folyó neve pedig Gíhón. Ez az, amelyik megkerüli Kús egész földjét.
14 A harmadik folyó neve Hiddekel. Ez az, amelyik Asszíria hosszában folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz.

Isten egy speciális lakóhelyet rendezett be az embernek a teremtésükkor, és ezt a helyet nevezi Édennek, ami a héberben örömöt, gyönyörűséget és luxust jelent. Vagyis az első emberpár tökéletes körülményeket kapott az Isten által ültetett kertben. E kert pontos helyszíne sok találgatásra adott okot a bibliakutatók között mivel olyan régi földrajzi nevekkel van dolgunk (pl. Gihón és Pisón folyónevek), melyek mára már beazonosíthatatlanok. Habár a Hiddekel folyót általában a mai Tigris folyóval szokták azonosítani, az Eufrátesz helye pedig egyértelmű, – ahogy az alábbi ábrán láthatjuk – annyiban lehetünk biztos, hogy a kert valahol az ún. Termékeny Félhold környékén volt.

Forrás: esv.org

Az Éden kertjében volt két nagyon fontos fa, mely az egész Szentírás fő üzenetének magvát alkotja. Az élet fája és a jó és gonosz tudásának fája. E két fához való viszonyunk szimbolizálja az emberiség drámáját az Istennel való kapcsolatában, de ne szaladjunk előre.

15 Fogta az ÚR Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt.
16 És azt parancsolta az ÚR Isten az embernek: A kert minden fájáról bátran egyél.
17 De a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, bizony meghalsz.

Folytatva a történetet Isten elmondja Mózesnek, hogy az Éden kertjébe azért helyezte az első emberpárt, hogy „művelje és őrizze”. Egy nehéz nap után hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a munka nem volt eredetileg Isten tervében, csak az ember bukásával jött be a világba, de sajnos ez nem igaz. Isten Ádámnak azt a feladatot adta, hogy gondozza a kertet, vagyis aktívan munkálkodjon a kertben. Másrészt azt a feladatot is kapta, hogy őrizze. De Isten tökéletes világában kitől kell megőrizni a kertet? Erre a kérdésre a harmadik fejezetben kielégítő választ fogunk kapni. Annyit azonban itt érdemes megjegyezni, hogy Isten az első emberpárt nem bamba, gyönyöröket élvező egész nap semmit tevő lényeknek teremtette, hanem felelősségteljes, munkálkodó és kreatív embereknek. Ez istenképűségünk egyik legfontosabb aspektusa.

Ebben a részben elhangzik Isten első parancsa Ádám felé: „van egy fa, amit nem azért adtam, hogy egyél belőle – ha mégis megpróbálod, akkor meghalsz!” Mi a célja a jó és gonosz tudás fájának? Miért nem lehet enni belőle? A következő részben majd kiderül, de annyit elmondhatunk: Isten lehetőséget adott Ádámnak, hogy bizonyítsa engedelmességét és hűségét Teremtője felé.

18 Azután azt mondta az ÚR Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni. Szerzek neki hozzá illő segítőtársat.
19 Ekkor az ÚR Isten mindenféle mezei vadat és mindenféle égi madarat formált a földből, és elvitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi azokat. Mert amilyen nevet adott az ember az élő állatnak, az lett annak a neve.
20 Nevet adott az ember minden állatnak, az ég madarainak és minden mezei vadnak. De nem talált hozzá illő segítőtársat az embernek.
21 Az ÚR Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét.
22 Az ÚR Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez.
23 Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett.
24 Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.
25 És az ember és a felesége mindketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték.

Az eddigiekből már sokat megtudtunk arról, hogy miért van ez a gyönyörű világ körülöttünk, és Isten elmondta azt is, hogy miért különleges az ember. De a kezdetek megértéséhez még egy kérdés mindenképp válaszra vár: Miért vonzódik a férfi a nőhöz és a nő a férfihoz? Miért szeretnek egymásba, alapítanak családot és születnek gyerekek? Mi Isten terve a férfival és a nővel?

A Biblia elmondja nekünk, hogy Isten egy szerető Isten, sőt Ő maga a szeretet (1Jn 4,8). Az Isten képére teremtett ember számára a legnagyobb boldogság, ha szeretetet adhat és szeretetet kaphat – hiszen a szeretet csak két személy között tud megnyilvánulni. Nem a munka nehézsége miatt kellett tehát a férfinak segítőtárs, hanem az élet megosztása és közös átélése miatt. Isten pedig elmondja, hogy az állatokkal való szeretetközösség nem tudja bemutatni azt a szeretetet, amit az Úr az embernek tervezett.

Érdekes megfigyelni a szövegből, hogy Isten látta Ádám életében a szükséget, hogy nem jó egyedül lenni. Lehetséges, hogy Ádám teljesnek érezte magát. Ez abból látszik, hogy az Úr az asszonyt nem a porból formálta, mintegy plusz új emberi lényt. A férfiemberből vett el valamit (az oldalbordát), ami a szívének közelében van – és ebből a részéből formálta a nőt. Ezzel pedig maga Isten hozta létre a férfi és a nő közötti lelki és fizikai vonzalmat, vágyat – hiányérzetet, melyet csak a másik tud betölteni. Ettől kezdve a férfiak úgy születnek, hogy van egy vágyuk az „oldalbordájuk” megtalálására, arra, hogy legyen egy nő, akit magukhoz ölelhetnek, és teljes mértékben birtokolhatnak – a szó legnemesebb értelmében. A nők pedig úgy születnek meg, hogy az egyik legmélyebb egészséges vágyuk, hogy egy férfiben oltalmat találjanak, hogy körül ölelje és megvédje az oldalbordát a test többi része. Ezért van egy vágy minden nemzedékben, hogy a fiú és lány gyerekek felnőve eltávolodjanak a szülőktől, és megalapítsák saját családjukat. Istenképűségünk eredeti vágya, hogy „legyenek ketten egy testté” – egy férfi és egy nő egy életen át.

Az olvasóban felmerülhet, hogy miért beszél a Biblia egy olyan dologról, ami a történelem folyamán soha nem teljesült be tökéletesen? Mi a helyzet a válásokkal? Mi van azokkal az emberekkel, akik nem akarnak házasságban élni? Vagy akik a saját nemükhöz vonzódnak? Miért nem tud minden földi ember családot alapítani, gyermekeket nevelni és egy életen át ebben kitartani? A választ a következő fejezetünk fogja megadni – mely a legtragikusabb fordulópont az emberiség történelmében.

 

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

[2] Erről bővebben itt lehet olvasni: https://creation.com/images/pdfs/tj/j11_1/j11_1_106-110.pdf

Tovább
Genezis 1. – A teremtés hajnala

A Teremtés könyvének első fejezete az Ószövetség talán legismertebb része. A legtöbben itt kezdik el olvasni a Bibliát, és sokan itt is hagyják abba. Mózes ebben a részben a világunk kezdeteivel kapcsolatos rengeteg kérdésre válaszol Isten kijelentett szavával. Így kezdődik a Szentírás:

1 Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet[1].
2 A föld pedig kietlen és puszta volt, sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke lebegett a vizek felett.

Aki valaha járt általános vagy középiskolába, az tudja, hogy a világunk kezdeteiről az ókorban rengeteg teremtés-mítosz látott napvilágot. Különböző politeista ókori népek sokféleképpen leírták, hogy milyen csodálatos módon keletkezett a világ – természetesen az istenek valamilyen közreműködésével. Mózes már az első mondatában tisztázza: Isten teremtette az eget és a földet. Isten népe mindig is úgy hitte, hogy a teljes univerzum Teremtőjével lépett szövetségre, aki nemcsak megteremtette egyszer, hanem ma is „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3b). A Szentírás örökkévaló és láthatatlan (szellemi) Istene létrehozza a látható (fizikai) világot, mert így döntött.

Világunk létrejöttének módjáról azt is megtudhatjuk, hogy Isten nem egy pillanat alatt végezte el a teremtés munkáját, hanem újabb és újabb Isteni beavatkozások által formálta azt. Kezdetben a Föld bolygót úgy láttatja a szentíró, mint kőzetek és víz rendezetlen halmazát, melyet a sötétség lepelként borít be: jelezve, hogy a mű még nincs készen. De Isten Lelke, a Szentlélek már készen állt arra, hogy erre a nyers világra hatással legyen. Mózes – a Biblia többi szerzőjével együtt – tudta azt, hogy Isten az Ő Szentlelke által mindig jelen van világunkban kijelentve és munkálva az Örökkévaló akaratát: erről személyes tapasztalata volt, ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk.

3 Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.
4 Látta Isten, hogy jó a világosság, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől.
5 Isten a világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. És lett este, és lett reggel: első nap.

A Szentírás első fejezete a világunk megformálását egy hat napos folyamatként írta le, és ennek üzenete Mózes népe számára egyértelmű: „Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja.” (2Móz 20,9-10) Az ókori világban nem volt jellemző, hogy az emberek ilyen tudatosan tartottak volna pihenőnapot – a zsidókat mindig kicsit „furának” tartották azért, mert ők szombaton bezárják a boltot, nem mennek üzletelni, és a földet sem művelik, még aratáskor sem. Ez pedig azért van, mert Isten az embert nem azért teremtette, hogy élete fő célja a munka legyen, hanem azért, hogy az Örökkévalóval legyen közösségben, és a munkáját az Ő dicsőségére végezze. Heti egy napot megpihenni, imádkozni és Istent keresni segít abban, hogy ne imádjuk bálványként a munkánkat, hanem egészségesen lássuk életünk célját.

A teremtés első napján, mint egy jó építészmérnök, aki leül a tervezőasztalához: Isten felkapcsolja a lámpát és megvilágítja világunkat. A fény nélkül nem tudna élni a világegyetem, és bolygónk sem: a fény energiája adja a meleget, az erőt a fotoszintézishez a növények életében – közvetlenül és közvetetten szinte mindenhez szükséges. A modern fizikusok a fény és energia létrejöttét, kiáradását egy ősrobbanásra vezetik vissza, ami az univerzum kezdetén volt – a Biblia ennél többet mond: azért lett fény és energia világunkban, mert Isten úgy döntött.

6 Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat, amely elválasztja a vizeket a vizektől.
7 Teremtette tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt való vizeket a boltozat felett való vizektől. És úgy lett.
8 A boltozatot Isten égnek nevezte. És lett este, és lett reggel: második nap.

Ahogy korábban már láttuk a Föld eredeti állapotában is rengeteg vizet tartalmazott. Isten a második napon parancsolt a vizeknek és a bolygónk egyik legcsodálatosabb és legfontosabb fizikai-földrajzi folyamatát indította be: a víz körforgását. Az, hogy a víz párolog a földfelszínről és felhők képződnek, melyek a szélrendszerek által mozognak és bizonyos fizikai hatásokra csapadék formájában újra a felszínre hullanak bolygónk időjárását, éghajlati övezetességét és növénytakarójának – sőt teljes állatvilágának – tulajdonságait is meghatározza. Mózes teológiai üzenete egyértelmű: azért van ez így Földünkön, mert Isten akarta, hogy így legyen.

9 Majd ezt mondta Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy előtűnjék a száraz. És úgy lett.
10 A szárazat Isten földnek nevezte, az egybegyűlt vizeket pedig tengernek. És látta Isten, hogy ez jó.
11 Azután ezt mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet; gyümölcsfát, hogy neme szerint való gyümölcsöt teremjen, és magva legyen a földön. És úgy lett.
12 Hajtott tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet a maga neme szerint és gyümölcstermő fákat, amelyeknek gyümölcsei fajtájuknak megfelelő gyümölcsöket hoznak. És látta Isten, hogy ez jó.
13 És lett este, és lett reggel: harmadik nap.

A vizek körforgásának létrehozása mellett bolygónkon csak akkor lehet élet és civilizáció, ha a földfelszínnek csak egy részét (esetünkben 70,8%-át) borítják óceánok és tengerek, és létrejön a szárazföld, ahol a kontinensek a bolygónk felszínének 29,2%-át uralják. Habár nem tudhatjuk biztosan, hogy a teremtéskor a kontinensek a mai formájukban és elhelyezkedésükben voltak-e, Istent bölcs építőmesterként láthatjuk munkálkodni, ahogy egymás után logikus sorrendben hozza létre világunkban az egymásra épülő dolgokat.

A teremtés harmadik napjának csúcsteljesítménye a földi növénytakaró létrehozása a maga teljességében. Az ókorban még nem ismerték a földrajzi övezetességet és az ökológia tudományát, de érdekes megfigyelni, hogy Mózes ezt a napot sem „meseszerűen” adja elő. Az akkori emberek korrektül látták, hogy vannak különböző fajtájú növények (szántóföldi növények, gyümölcsfák… stb.) és ezek a saját fajtájuk (nemük) szerint sokasodnak a Föld felszínén – táplálékot adva a leendő állatvilágnak és emberiségnek. És mindez miért történik? Mert Isten bölcs teremtőként építi egymásra Földünk egyre bonyolultabb élő struktúráit.

14 Majd ezt mondta Isten: Legyenek világítótestek az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek és meghatározói az ünnepeknek, napoknak és esztendőknek,
15 és legyenek világosságul az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre. És úgy történt.
16 Megteremtette tehát Isten a két nagy világítótestet: a nagyobbik világítótestet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világítótestet, hogy uralkodjék éjjel, és a csillagokat.
17 Az ég boltozatára helyezte azokat Isten, hogy világítsanak a földre,
18 és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó.
19 És lett este, és lett reggel: negyedik nap.

Sokan ellentmondást látnak a Teremtés könyvének e szakaszában. Hogyan lehet, hogy Isten megteremtette a világosságot – sőt a nappalok és éjszakák körforgását is – mégis csak a negyedik napon teremti meg az égitesteket. A Biblián azonban végigvonul az a gondolat, hogy a világosság és fény végső forrása a szó szoros értelmében a láthatatlan világból érkezik. János apostol szerint „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5) Amikor az apostol a látja a világ újjáteremtését Jézus visszajövetele után a következőket írja Isten új városáról: „És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23) Isten tehát az égitestek nélkül is tud világosságot nyújtani teremtett világának, azonban a negyedik napon azért helyezi fel a Napot, a Holdat és a csillagokat az égre, hogy számunkra legyenek azok segítségül az időszámításban és a tájékozódásban. Amikor pedig kész a mű, a mérnök lekapcsolja lámpáját de az égitestek világítanak tovább.

20 Majd ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, és madarak repdessenek a föld felett, az ég boltozata alatt.
21 Ekkor megteremtette Isten a nagy víziállatokat és a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket a maguk neme szerint és mindenféle szárnyast a maga neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
22 Azután megáldotta Isten őket e szavakkal: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön.
23 És lett este, és lett reggel: ötödik nap.

Habár napjainkra a biológia tudománya az állatok rendszertanának nagyon jól összeállított struktúráját tárja elénk különböző törzsekkel, nemzettségekkel, családokkal és fajokkal; mégis az ókori szem számára logikus a három nagy földi szféra – a víz, a levegő és a szárazföld – alapján megkülönböztetni az állatokat. Azok a népek, akik istenek sokaságában hittek az ókori keleten, a Föld különböző szféráiban és állatcsaládjaiban is különböző istenségeket láttak – ezzel szemben Mózes világosan tudatja, hogy mind a tengeri állatok mind a madarak azért léteznek, mert az egy igaz Teremtő Isten így határozott. Ez a kép később majd a tíz parancsolatban megjelenik újra, ahol Isten a bálványimádás minden formáját tiltja.

24 Azután ezt mondta Isten: Hozzon a föld élő állatokat a maguk neme szerint: állatokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat a maguk neme szerint. És úgy lett.
25 Megteremtette tehát Isten a szárazföldi vadakat a maguk neme szerint, az állatokat a maguk neme szerint és a földön csúszó-mászó mindenféle állatot a maguk neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
26 Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
27 Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.
28 Megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
29 Azután ezt mondta Isten: Íme nektek adok minden maghozó füvet az egész föld színén és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van. Az legyen az eledeletek.
30 A föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak pedig, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lett.
31 És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó. És lett este, és lett reggel: hatodik nap.

A teremtés utolsó napján Isten minden szárazföldi élőlényt (köztük természetesen az embert is) megteremti. Ahogy pedig a vízi és levegőben repülő életmódot folytatott élőlényeknél is láthattuk, Mózes kiemeli, hogy Teremtőnk ezeket az állatokat a „neme szerint” teremtette. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért látunk rengeteg különböző állatfajt a Földön, mert Isten így döntött. E szakasz olvasásából megérthetjük, hogy miért van sokszor vita a biológiai evolúció elméletét elfogadók és a Biblia tévedhetetlenségében hívő keresztények között. Amíg a Szentírás azt hangsúlyozza, hogy az állatok sokszínűsége és a különböző fajok eredete Isten tudatos döntésére vezethető vissza, addig a természettudomány amellett foglal állást, hogy az egyes földi állatfajok véletlenszerű genetikai mutációk láncolata miatt váltak ilyenné, amilyenek napjainkban.

Végül fontos látnunk, hogy Isten teremtői munkája az ember megteremtésében éri el a csúcspontját. Mózes első könyvének világos üzenete, hogy az ember szárazföldi élőlényként rengeteg dologban hasonlít a szárazföldi állatokra – mégis hatalmas szakadék tátong az ember és az állatvilág között Isten tervében. Isten célja az emberrel ugyanis, hogy a saját „képére és hasonlatosságára” teremtsen embert. A „teremtés koronája” a férfi és a nő együtt hasonlóan szaporodhat és sokasodhat, mint az állatok Isten parancsa szerint. Mégis egy nagyon speciális szerepet és elhívást szán a Teremtő az embereknek: uralkodni a Föld bolygón – a teljes állat és növényvilágon egyaránt. Hogy ez a cél mennyire sikerült azt a következő fejezetekben megláthatjuk majd, de van egy biztos pont: Isten egy tökéletes világot teremtett kezdetben. A harmadik naptól kezdve újra és újra visszhangozza a Szentírás: „És látta Isten, hogy ez jó”. A világ és a benne lévő élőlényeg eredetileg hibátlanok, tökéletesek voltak és jószándékúak. Ezt abban is láthatjuk, hogy Isten minden állatnak és az embernek is a növényeket adta táplálékul – nem volt agresszió, ragadozó állat vagy éppen állatokra (és egymásra) vadászó ember.

Hol vagyunk ma már ehhez a világhoz képest? Mi romlott el? A következőkben megtaláljuk e kérdésekre a választ.

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább