Hónap: 2020 január

Genezis 11. – Bábeltől Ábrahámig

Mózes első könyvének tizenegyedik fejezete két részből áll. Az elején láthatjuk Bábel tornyának építését és annak következményeit, majd a szentíró rátér Sém vonalának egy eddig nem tárgyalt részére, Peleg utódaira. Ahogy az előző részben már láthattuk, Peleg utódainak felsorolása direkt maradt le ott, hogy ebben a fejezetben eljussunk Abrám (a későbbi Ábrahám) személyéhez. Abrám színre lépésével ugyanis a könyvben elkezdődik az ősatyák (más néven: pátriárkák) korszaka, ezért jelen fejezet egyfajta átvezetésnek is tekinthető.

1 Az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde volt1.
2 Mikor azután kelet felől elindultak, Sineár földjén egy síkságot találtak, és ott letelepedtek.
3 Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük jól ki! A tégla lett nekik kő gyanánt, a szurok pedig habarcs gyanánt.
4 Ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!

Mózes már a legelején kiemeli azt, hogy Noé közvetlen leszármazottainak talán pár száz embert tömörítő családja egy nyelven beszélt. Teljesen evidens, hiszen Noénak és fiainak meg kellett érteniük egymást, sőt ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy az az ősi nyelv, amin ők beszéltek Ádám nyelve is lehetett. Hogy melyik mai nyelvhez hasonlított ez a beszéd, arról nem tudunk meg semmit. Persze feltételezhetjük, hogy Isten üdvtervének a vonalán születő utódoké lett az eredeti nyelv, és akkor ez a héber – de valójában Isten el is tüntethette ezt a régi nyelvet jelezve, hogy Ádám és az őstársadalom megromlását kulturális értelemben is jó lenne elfelejteni.

Nóé utódai az Ararát-hegységből kelet-délkelet felé indultak Mezopotámia területére, bibliai névvel Sineár földjének termékeny síkságára. Az ókori történelemből az is jól ismert tény, hogy amíg a termékeny félhold hegyvidékibb területein kőből építkeztek, Mezopotámia nagy síkvidékén csak agyag volt, és azt kiégetve a mai téglák ősét az itt élők fejlesztették ki. Sém, Hám és Jáfet családjának a célja megdöbbentő: azért építenek várost és tornyot, hogy híresek legyenek és ne széledjenek el a bolygónkon.

Itt újra szembekerülünk az ember bukott természetével, melynek központi motivációja az önzés és a büszkeség. Amíg Isten parancsba adta Noé utódainak, hogy szóródjanak szét a Földön, fedezzék fel azt, addig ők ennek az ellenkezőjét kívánják csinálni. Nem is olyan régen menekült meg ez a család az emberiség totális pusztulásától, de talán csak néhány évtizeddel később az Isten által elvetett őstársadalom rendszerét építenék fel. A „szerezzünk magunknak nevet” arra utal, hogy ne a Teremtő Istené legyen a dicsőség és a hatalom, hanem az emberek mutassák meg, hogy egyedül döntenek a sorsuk felől. A torony építése, ami elér az égig e hatalom és büszkeség szimbóluma – sőt talán azé a vágyé is, hogy ha Isten újra özönvizet küldene, akkor legyen hová menekülni és túlvészelni a katasztrófát.

A történelem során sokan bírálták a Bibliát azzal kapcsolatban, hogy ez csak emberek által kitalált történetek gyűjteménye. Sokan Bábel tornyának történetéről is így gondolkoznak. Mégis ha az emberek által kreált világirodalmat, világvallásokat vagy épp társadalomtudományokat nézzük szinte senki nem feltételezi, hogy az emberiség minden egyes tagja ennyire romlott lenne. A bűn természetét nem lehet tagadni, mert akkor a valóságot tagadnánk, de az emberi történetek és magyarázatok mindig oda jutnak, hogy vannak nagyon gonosz emberek, akik valamiért ilyenné váltak, de a többiek azért jók, sőt rengeteg hétköznapi hős van. Bántja a büszkeségünket szembenézni romlottságunk teljes valóságával, mi nem írtunk volna ilyet, hogy Noé az özönvíz egyetlen igaz hőse lerészegedik és meztelenül fetreng a sátrában. Vagy éppen az ősatya utódai már egy nemzedéken belül csak magukkal törődnek, és nincs közöttük egy ember sem, aki felemeli a szavát e lázadó város megépítésével szemben. Isten azonban tökéletesen látja a szívünk legmélyét is, és amikor megszólít minket, nem fog hazudni a valós állapotunkról.

5 Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet az emberek fiai építettek.
6 Ezt mondta az ÚR: Íme, e nép egy, és az egésznek egy a nyelve, de munkájának ez csak a kezdete. Bizony semmi sem gátolja, hogy véghez vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.
7 Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás beszédét!
8 Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését.
9 Azért nevezték azt Bábelnak, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az egész föld színére.

Miért nem tetszett Istennek, hogy Babilon ősi városa felépül? Ennyire kicsinyes lenne, hogy mert az emberek nem hallgattak rá, és most megsértődik? A válasz természetesen: határozott nem. Amíg a Föld felfedezése, a népek honfoglalása rengeteg építéssel és vesződséggel jár, addig együtt maradni és egy nagy városi civilizációt építeni sokkal vonzóbb. Ez a lépés azonban túl hamar vezetett volna az erőszak és önző emberi gonoszság pusztításához, ezért nem akarta Isten engedni.

Isten beavatkozása a dologba egyszerre drasztikus, mégis hosszú távon hasznos. Beavatkozik az emberi agyak nyelvközpontjába, és ettől kezdve mintha egy szempillantás alatt mindenkinek megváltozna az anyanyelve úgy, hogy ezt észre sem veszik magukon, csak azon lepődnek meg, hogy a másik családfő beszédét nem értik. Ebből a történetből tehát egyrészt az ókori Izrael népével együtt megtudhatjuk, hogy ha mindannyian Noétól származunk mégis miért látunk különböző nyelvű és kultúrájú népeket. Másrészt arra is rácsodálkozhatunk, hogy ma a Földön élő népek és nemzetek sokszínű nyelve és kultúrája azért létezik, mert anno Isten úgy döntött új nyelveket teremt és ezt beleülteti emberek fejébe, hogy induljanak el felfedezni világunkat.

A Bábel név a héberben egy szójáték, mivel nagyon hasonló az „összezavar” héber kifejezéshez. Ezért kapta Babilon ezt a nevet, mert Isten tett valamit, ami visszafordíthatatlan következményekkel járt az emberiség történelmére.

10 Ez Sém nemzetsége: Sém százesztendős korában nemzette Arpaksadot, két évvel az özönvíz után.
11 Sém, miután Arpaksadot nemzette, ötszáz esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
12 Arpaksad pedig harminc esztendős volt, amikor Selahot nemzette.
13 Arpaksad, miután Selahot nemzette, négyszázhárom esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
14 Selah pedig harmincesztendős volt, amikor Hébert nemzette.
15 Selah, miután Hébert nemzette, négyszázhárom esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
16 Héber pedig harmincnégy esztendős volt, amikor Peleget nemzette.
17 Héber, miután Peleget nemzette, négyszázharminc esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
18 Peleg pedig harmincesztendős volt, amikor Reút nemzette.
19 Peleg, miután Reút nemzette, kétszázkilenc esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
20 Reú pedig harminckét esztendős volt, amikor Szerúgot nemzette.
21 Reú, miután Szerúgot nemzette, kétszázhét esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
22 Szerúg pedig harmincesztendős volt, amikor Náhórt nemzette.
23 Szerúg, miután Náhórt nemzette, kétszáz esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
24 Náhór pedig huszonkilenc esztendős volt, amikor Tárét nemzette.
25 Náhór, miután Tárét nemzette, száztizenkilenc esztendeig élt, és fiakat és leányokat nemzett.
26 Táré pedig hetvenesztendős volt, és nemzette Abrámot, Náhórt és Háránt.

A Szentírás itt éles váltással újra kezdi Sém nemzetségkönyvének leírását, de immár Peleg vonalán. Ennek célja, hogy láthassuk Abrám, vagyis a későbbi Ábrahám őseit. Ezek a nemzetségtáblázatok azért fontosak, mert Évának Isten azt az ígéretet tette, hogy az utódai közül lesz egy férfi, aki majd rátapos a kígyó fejére. A reménység ígéretének továbbvivője az özönvíz idején Noé lett, majd fia Sém és az ő vonalán majd Ábrahám és fiai.

Ebben a nemzetségtáblázatban még az is érdekes, hogy Ádám első nemzetségtáblázatához hasonlóan leírja az adott ősatyák életidejét. Amíg azonban Ádám utódainál 800-900 év közé estek ezek az életkorok, addig itt egyre erősebben csökken az adott ember életének ideje. Sém még 600 évet élt, Arpaksad már csak 433 évig volt jelen a földön. Amíg Selah és Héber életkora is 400 év felett volt Peleg, aki már azok között volt, akik Bábelből elindultak, már csak 239 évig élt. 200 év feletti kor élt meg Reú és Szerúg is, de Ábrahám nagyapja, Náhór már 148 esztendős korában halt meg. Innentől kezdve pedig az ősatyák életkora 100 és 200 év közé esik, szép lassan csökkenő tendenciát mutatva. A szaporodás és sokasodás tehát Isten akaratából azzal is járt, hogy a várható élettartama az embereknek lecsökkent az özönvíz utáni évszázadokban. Mivel pedig az embereknek hamarabb kell szembenézniük a halállal, talán hamarabb gondolkoznak el az életük értelmén, és az Istennel való viszonyukon is.

27 Ez Táré nemzetsége: Táré Abrámot, Náhórt és Háránt nemzette. Hárán pedig Lótot nemzette.
28 Hárán pedig meghalt apja, Táré szeme előtt, szülőföldjén, Úr-Kaszdimban.
29 Abrám és Náhór pedig feleséget vettek maguknak. Abrám feleségének a neve Száraj volt, Náhór feleségének pedig Milká; ő Háránnak Milká apjának és Jiszká apjának leánya.
30 Száraj pedig meddő volt, nem volt gyermeke.
31 És fogta Táré Abrámot, a fiát és Lótot, Hárán fiát, az unokáját és Szárajt, a menyét, Abrámnak, az ő fiának feleségét, és elindultak együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjenek. Eljutottak Háránig, és ott letelepedtek.
32 Táré pedig kétszázöt esztendős volt, amikor meghalt Háránban.

A nemzetségtábla vége, hogy Noéhoz hasonlóan Tárénak is három fiát mutatja be a Szentírás: Abrámot, Náhórt és Háránt. Mindhárom fiúnak lesz szerepe a következő nemzedékek történetében. Természetesen Abrám lesz Isten ígéreteinek birtoklója és a Szentírás főszereplője, mégis az Örökkévaló áldásaiból Náhor fia Lót és Hárán gyermekei is részesülni fognak.

Táré családjának története olyan módon is párhuzamba hozható Noé családjának a történetével, hogy az irányt az édesapa mutatja, de a három gyermek közül csak egy áll bele igazán Isten elhívásának beteljesítésébe. Jelen esetünkben már Tárénak is az volt a terve, hogy Kánaán földje felé vegye az irányt – bár nem tudjuk, hogy Isten hívta-e erre – azonban a következő részekben láthatjuk majd, hogy Abrámnak maga az Úr szól, hogy folytassa a vándorlást atyja úti célja felé.

Ezzel a résszel befejeződik a Kezdetek könyvének első szakasza, mely rengeteg választ ad arra, hogy mi és hogyan történik az emberiség életében ezen a bolygón. A továbbiakban viszont Isten nagy megváltó tervének kibontakozását láthatjuk, amely végigvezet Ábrahám életétől kezdve a teljes Ószövetségben és Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában éri el végső beteljesülését. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Genezis első felében azt láthattuk, hogy Isten hogyan kezeli az emberiséget, mint egészt. A második felében az Örökkévaló megmutatkozik abban, hogy milyen módon törődik egyes személyekkel, hithősökkel és azok családjaival. Érdemes hát tovább olvasni a Szentírás első könyvét!

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább
Genezis 10. – A Föld népeinek eredete

Mózes első könyvének tizedik részében egy ún. nemzetségtáblát találunk, amely bemutatja Nóé utódainak nevét, ahogy a Föld népei kialakultak belőlük. Ezeknél a leírásoknál két dolgot mindenképp jó szem előtt tartanunk: egyrészt a nevek felsorolása nem teljes körű, másrészt az adott népek nevei a Mózes korában ismert népcsoportokat tükrözik. A nevek felsorolása azért feltétlen kimerítő, mert Mózes az ókori Közel-Kelet szempontjából és látóteréből érdekes népeket sorolja fel a teljesség igénye nélkül. Nem biztos tehát, hogy itt megtalálhatjuk például az angolok, franciák vagy dánok közvetlen őseit. A következő fejezetben láthatjuk, hogy Bábel tornyának építése közben Isten a bolygón való szétszéledésre kényszerítette a különböző nagycsaládokat, viszont ebből az is következik, hogy a „nagyon távolra” költöző népek (pl. Távol-Kelet, Nyugat-Európa, Dél-Afrika…stb.) nevei a feledésbe merülhettek. A későbbi Izrael a vele kereskedelmi és egyéb kulturális kapcsolatban lévő népeket tudta jobban megjegyezni, a többieket „távoli szigetlakóknak” nevezte. A fejezetben található nevek azért nagyon lényegesek, mert a későbbi prófétai irodalomban több név megjelenik, és Izrael prófétái más népekkel kapcsolatban is jövendölnek dolgokat, ezért még fogunk velük találkozni az Ószövetségben.

1 Ez pedig Nóé fiainak, Sémnek, Hámnak és Jáfetnek nemzetsége, mert fiaik születtek az özönvíz után1.
2 Jáfet fiai: Gómer, Mágóg, Mádaj, Jáván, Tubál, Mesek és Tírász.
3 Gómer fiai pedig: Askenáz, Rífat és Tógarmá.
4 Jáván fiai pedig: Elisá, Tarsís, Kittím és Dódáním.
5 Ezekből váltak ki a szigetlakó népek az ő országaikban, mindegyik a maga nyelve, családja és nemzetsége szerint.

Az első és legrövidebb leírás Jáfet utódairól szól. Amíg eddig a Biblia mindig a Sém, Hám és Jáfet sorrendet használta Noé fiainak felsorolásában, most ez a sorrend megváltozik. Valószínűleg ez azért volt, mert Ábrahám utódai, a későbbi Izrael földrajzi és kereskedelmi szempontból Jáfet utódaival volt legkevésbé kapcsolatban, így a legkevesebb ismerete is e népekről volt.

Gómer, az első említett fiú neve héberül az ún. kimmerekre utal a legtöbb írásmagyarázó szerint. Ez a nép a Kaukázus-hegységen túljutva sokáig a Fekete-tenger északi partján lévő sztyeppék ura volt az ókorban. Egyesek úgy vélik, hogy a kimmerek nyugatra vándorló utódaiból származtak a germánok, illetve esetleg a kelták ősei. Természetesen egy ilyen ősi család és nép az idők folyamán rengeteg más néppel is keveredhetett, ezért nem könnyű Gómerig visszavezetni pontosan az indoeurópai népek e kisebb csoportját. Gómer három fiát is kiemeli itt a Biblia. Askenázt sokszor sokszor a későbbi szkítákkal azonosítják, akik a Kaukázustól északra található orosz sztyeppéken éltek. A Rífatból származó nép nehezen azonosítható, illetve Tógarmát a Palesztinától északkeletre fekvő területen élő népekkel, egyesek az örmények őseivel azonosítják.

A második fiú Magóg, aki Gómernél még nehezebben azonosítható. A későbbi bibliai említések alapján (pl. Ez 38,2; 39,6) a Izrael földjétől messze északra lakó népek atyja, ezért gyakran a keleti szláv és főleg orosz népek őseként azonosítják.

A harmadik fiú Mádaj, aki a későbbi médek ősatyja, akik a Tigris folyó környékén éltek és később a perzsákkal alkottak közös birodalmat Dániel próféta idején. Egyes írásmagyarázók azt gondolják, hogy Mádaj keletre tovább vándorolt leszármazottaiból származnak az indiaiak is.

A negyedik fiú Jáván, akinek héber neve a görög iónokra utal, sőt később Dániel könyvében már általánosságban a görögök összességére használja a Szentírás a Jáván szót (pl. Dán 8,21). Érdekes, hogy Gómer mellett még Jáván többi „híres” leszármazottját is részletezi a Biblia Jáfet fiainak felsorolásakor. Míg Elisá valószínűleg egy Cipruson élő törzs volt, addig Tarsís nehezen beazonosítható nép: egyesek Kis-Ázsia déli partjainál található Tarzusz városához tennék, ami egyébként Pál apostol születési helye; mások úgy gondolják, hogy a Földközi-tenger távolabbi európai partjainál kell e népet keresnünk, esetleg a mai Spanyolország környékén. Jáván fia volt még Kittím és Dódánim (egyes források szerint Ródánim), ők ugyancsak a Földközi-tenger Kis-Ázsiához közelebbi részén éltek Rodosz és Ciprus szigetein.

Jáfet ötödik és hatodik fia Tubál és Mesek, akiket a bibliamagyarázók Kis-Ázsia keleti részére szoktak tenni. Velük kapcsolatban az az érdekes, hogy Magóg és Gómerhez hasonlóan Ezékiel próféta jövendöléseiben később még említésre kerülnek (pl. Ezék 27,13; 39,1). Jáfet utolsó fiaként pedig Tírász van megemlítve, akiről ismét nincsenek biztos információk, bár egyesek az Itáliában élő Etruszkok őseinek látják őt.

Összességében elmondhatjuk, hogy Izrael földrajzi helyzetéből adódik, hogy Jáfet fiait tekinti a legtávolabb élőknek az ún. „szigetek lakóinak” Mózes első könyve. Akkoriban még nem létezett világtérkép, ezért teljesen érthető, hogy ezek a népek mai beazonosítása nem könnyű. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy Jáfet fiai azok az Eurázsiai népek, akik Izrael területétől magasabb szélességi körön helyezkednek el bolygónkon. Ebből akár az is következhet, hogy Jáfet utódai népesítették be a Távol-Keletet is és később a Bering-szoroson átkeltek Észak-Amerikába, és dél felé haladva az egész kontinenst benépesíthették, és utódaik lehettek Amerika őslakos indián törzsei.

Forrás: esv.org
6 Hám fiai pedig: Kús, Micraim, Pút és Kánaán.
7 Kús fiai pedig: Szebá, Havílá, Szabtá, Ramá, Szabteká. Ramá fiai pedig: Sebá és Dedán.

Hám fiainak jutott ebben a részben a leghosszabb leírás. Ezek a leszármazottak Észak-Afrika irányába indultak el felfedezni és benépesíteni a Földet. Kús népe a Núbiai-sivatagig jutott el, és belőlük származik az ókor óta fennálló Etiópia országa. Micraim nem más, mint Egyiptom héber neve, illetve Pút népét az Egyiptomtól keletre található Líbiai-sivatag területére teszik. Természetesen e három fiú további leszármazottai – vagy akár Hám itt nem megnevezett leszármazottai – népesíthették be Afrika délebbi részeit is a nagy „kirajzás” után. Kánaán pedig, mint a negyedik fiú pedig utódaival a mai Palesztina területét népesíttette be, és tudjuk, hogy igen fontos szerepük lesz e népeknek amikor Józsué által elindul Izrael népének honfoglalása Palesztinában.

Kús öt fiának és két unokájának (Sebá és Dedán) felsorolásában azt láthatjuk, hogy Kús utódai a Vörös-tenger másik oldalán az Arab-félszigeten telepedtek le, és ők lettek a később a Bibliában is többször említett arab kereskedő törzsek ősei.

8 Kús nemzette Nimródot is, aki hatalmas kezdett lenni a földön.
9 Hatalmas vadász volt az ÚR előtt, ezért mondják: Hatalmas vadász az ÚR előtt, mint Nimród.
10 Birodalma kezdetben Bábel, Erek, Akkád, Kalné volt Sineár földjén.
11 E földről ment Assúrba és építette Ninivét, Rehobót városát és Kelahot.
12 És Reszent, ezt a nagy várost Ninive és Kelah között.

Nimród neve Mózes korára már valószínűleg egy ősi, és igen nagy hatalmú uralkodót jelentett. A Szentírás őt is Kús fiaként, de teljesen külön részben említi. A Biblián kívüli történelmi forrásokból láthatjuk, hogy az ún. „termékeny félhold” területének keleti részén születtek meg az emberiség talán legkorábbi városállamai, ahol a keleti despotikus uralkodó típusa formálódott ki. Sineár földje a leírásban maga Mezopotámia, ahol Nimród olyan ősi városokban uralkodott, mint Babilon, Uruk vagy Akkád. A legtöbb ilyen várost már a régészek megtalálták és feltárták a kultúráját. Számunkra és Izrael akkori népe számára ez azért is érdekes, mert Mezopotámia területe és azon belül is Babilon városa szimbólummá válik az egész Bibliában: mégpedig az Isten ellen lázadó emberiség szimbólumává. Habár vita van az írásmagyarázók között, hogy Nimród, aki „hatalmas vadász volt az ÚR előtt” Mózes szemében egy csodálandó, vagy inkább egy nagyon negatív szereplő-e, az biztos, hogy kulturális hagyatéka mindenképp az istentelenség. Babilon képében persze az az üzenet is végigvonul a Szentírás üdvtörténetén, hogy az Isten ellen lázadó emberi civilizációk és hatalmak rengeteg nagy dolgot véghez tudnak vinni, és csillogó, sőt virágzó kultúrát tudnak létrehozni, de végül ezek valamiért mindig válságba kerülnek és összeomlanak. Babilon ellenpontja pedig Jeruzsálem városa lesz majd a prófétai irodalomban, a város, mely Istenre támaszkodik és célja nem a saját dicsősége, hanem Isten szolgálata.

13 Micraim nemzette a lúdiakat, anámiakat, lehábiakat és naftúhiakat,
14 a patrósziakat és kaszlúhiakat, ahonnan a filiszteusok származnak; és a kaftóriakat.
15 Kánaán pedig Szidónt nemzette, az ő elsőszülöttét, azután Hétet,
16 meg a jebúsziakat, emóriakat és girgásiakat,
17 a hivvieket, arkiakat és a színieket,
18 az arvádiakat, cemáriakat és hamátiakat. Azután elszéledtek a kánaániak nemzetségei.
19 A kánaániak határa pedig Szidóntól Gerár felé menve Gázáig, Sodoma, Gomora, Admá és Cebóim felé menve Lesáig terjedt.
20 Ezek Hám fiai családjuk, nyelvük, földjük és nemzetségeik szerint.

Ebben a leírásban Hám utódai közül a későbbi Izrael legnagyobb ellenségeit látjuk. Micraim, Egyiptom ősatyja nemzette a később Alsó-, Középső- és Felső-Egyiptomban élő népcsoportokat. Itt kicsit kakukktojásnak számít a filiszteusok népe és a kaftóriak. Az utóbbi népcsoport Kréta benépesítőiként ismert a bibliamagyarázók között, és talán a filiszteusok ősei is először erre a szigetre mentek, majd ezután települtek át Palesztina tengerparti területére, ahol több száz évvel Mózes után Izrael állandó katonai ellenségeivé váltak. Itt viszont azt is érdemes kiemelni, hogy a „filiszteus” héber szó gyökere migránst, vagyis áttelepült népcsoportot is jelenthet, így érthető, hogy Mózes nem a Dávid korabeli filiszteus népről beszél, maximum az őseikről.

Kánaán leszármazottai a későbbi Izrael területén, az ígéret földjén és annak közvetlen szomszédságában éltek. A könyvben tovább haladva majd láthatjuk, hogy amikor Ábrahám erre a területre érkezik ők már itt élnek. Érdekes látni, hogy ők ugyanúgy az istenfélő Noé leszármazottai, mint később Ábrahám lesz, mégis néhány száz év alatt teljesen elfordultak Teremtő Istentüktől úgy, hogy már meg sem maradt az Úr az emlékezetükben.

21 Sémnek is lettek gyermekei: ő Héber összes fiának az atyja, Jáfetnek pedig testvérbátyja volt.
22 Sém fiai: Élám, Assúr, Arpaksad, Lúd és Arám.
23 Arám fiai pedig: Úc, Húl, Geter és Mas.
24 Arpaksad pedig Selahot nemzette, Selah pedig Hébert.
25 Hébernek is lett két fia. Az egyikük neve Peleg, mivelhogy az ő idejében osztották szét a földet. Testvérének a neve pedig Joktán.
26 Joktán nemzette Almódádot, Selefet, Hacarmávetet és Jerahot,
27 Hadórámot, Úzált és Diklát,
28 Óbált, Abimáélt és Sebát
29 Ófírt, Havílát és Jóbábot. Ezek mind Joktán fiai.
30 Lakóhelyük Mésától fogva Szefárba menve a keleti hegyekig terjedt.
31 Ezek Sém fiai családjuk, nyelvük, földjük és nemzetségük szerint.
32 Ezek Nóé fiainak a családjai nemzetségeik szerint, népeik között; ezekből alakultak ki a népek a földön az özönvíz után.

Utolsó nagy csoportként Mózes Sém utódait sorolja fel, és rögtön azzal kezdi, hogy tőle származik majd Héber. A következő fejezetben láthatjuk majd, ahogy a sok nemzet szétszéled a Föld színén, és mindnek különböző nyelve lesz. Héber pedig Ábrahám ősatyjaként a saját nyelvét örökíti tovább majd az utódaira. Vagyis a Héber által beszélt nyelv válik majd Izrael népének hivatalos nyelvévé, és az ószövetségi Szentírás kinyilatkoztató nyelvévé is.

Sémnek, mint a legidősebb testvérnek is a Közel-Kelet akkori geopolitikai szempontjaiból fontos utódai születnek. Élám, az első említett gyermek nem más, mint a későbbi perzsa nép ősatyja, akik a mai napig megmaradtak Irán területén nagy számban. Érdekesség, hogy ők inkább indoeurópai nyelvet beszélnek, de ez lehet, hogy Nimród utódainak hatása, ahogy kelet felé vándoroltak.

Assúr, a következő említett fiú az ókorból jól ismert asszír nép őse. Amikor e nép majd hatalmas birodalommá válik, akkor ők fogják Izrael északi 10 törzsét leigázni, és szétszórni a birodalmuk területén.

Arpaksadról nem lehet tudni, hogy egy nagyon ősi népet formált volna, de utódaiból származik majd Ábrahám nyomán Izrael. Ami viszont biztos, hogy az ő családja vagy nemzetsége Mezopotámia térségét választotta lakhelyül.

Lúd személye és későbbi népe nem teljesen bizonyos, de több írásagyarázó klasszikusan a Kis-Ázsia nyugati partvidékén található Lídia tartományában élőkkel azonosítja. Arám személye viszont annál ismertebb, ő az ókori Szíria atyja, és az Ószövetségben többször találkozhatunk ezzel a néppel, néha baráti, néha ellenséges szándékkal. Izrael északi szomszédai voltak, és a mai napig azok. Arám felsorolt fiait nagyon nehéz azonosítani újabb népekkel, de valószínűleg az a leszármazottaik nem kerültek távol Palesztina közvetlen környékétől.

Végül a szentíró Ábrahám és a héberek közvetlen leszármazottait sorolja fel, mintegy előkészítve lassan a terepet a Genezis második felére, ahol a rész főszereplője hamarosan megjelenik. Itt még érdekes lehet kiemelni, hogy Héber leszármazottai két nagy családra oszlanak: Peleg és Joktán vonala. Peleg neve azt jelenti „szétválni”, és valóban az ő idejében szóródtak szét a népek és nemzetek. Habár Pelegtől származik majd Ábrahám, a nemzetségtábla ezen részét tudatosan kihagyja az író, míg Joktán utódairól részletesen szól.

Joktán utódainál tizenhárom fiút említ a Szentírás, akik egy meghatározott területen belül települtek le. Az ősi nevek jelentéséből általában az Arab-félszigeten élő különböző települések re és törzsekre következtetnek a téma szakértői. Talán Ofír és Havilá neve kiemelendő, hiszen más helyeken a Bibliában ezek a területek úgy vannak megemlítve, mint ahol aranyat lehet találni. Hogy pontosan milyen típusú aranyra gondolnak, az a szövegek ősi volta miatt már a feledés homályába merült. Láthatjuk tehát, hogy a különböző arab törzsek a Biblia beszámolója szerint Kús és Joktán utódainak keveredéséből jöttek létre, vagyis egyszerre sémiták és hámiták.

Összegezve az eddigieket láthatjuk, hogy legalább két fontos teológiai célja van ennek a fejezetnek. Az első, hogy amikor Izrael fiai találkoznak különböző nyelven beszélő és különböző kultúrájú népekkel, akkor tudják, hogy ezek a népek tulajdonképpen mind Noé utódai. Ezek az utódok pedig – ahogy a következő fejezetben látni fogjuk – Isten akaratából széledtek szét, és váltak különböző nyelvű és kultúrájú népekké. A második fontos cél, ami inkább az Ószövetség későbbi olvasóinak jelentős: a későbbi prófétai irodalomban több helyen megjelenik, hogy Isten nemcsak Izrael jövőjéről, hanem más népek jövőbeli tetteiről is kijelentést ad népének. Ez a nemzetségtábla segítségünkké lehet, hogy beazonosítsuk azokat az ókori népeket, akikről majd Ézsaiás, Ezékiel és a többi próféta beszél. Végül pedig már csak az a kérdésünk maradt, hogy miért kellett ennyire különbözővé válniuk a földi nemzeteknek, ha egy őstől származnak? Erre a választ a következő részben kapjuk meg.

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább
Genezis 9. – Az új emberi társadalom alapjai

Mózes első könyvének kilencedik fejezetében Isten szövetséget köt az özönvizet túlélő nyolc emberrel. Noé családja fogja újra benépesíteni a Földet, de ez egy hatalmas felelősség: amilyen kultúrát, vezetést és erkölcsöt hagynak az utódaikra, az meg fogja határozni a bolygónk jövőjét. Itt megtudhatjuk, hogy melyek azok az instrukciók, amivel Isten ellátja őket az új életükben.

1 Azután Isten megáldotta Nóét és fiait, és azt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet1.
2 Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár. Mindazt, ami nyüzsög a földön, és a tenger minden halát is a kezetekbe adom.
3 Minden mozgó állat, amelyik él, legyen nektek táplálékul, amint a zöld füvet is nektek adom.

Ahogy Ádámnál és Évánál is már előkerült, Isten egyszerre áldja meg Noét és ad neki parancsot – tulajdonképpen egy paranccsal áldja meg az ősatyát. Isten áldása mindig a szabad utat jelenti az ember számára, hogy amit meg kell tennie, az valóban sikerülni fog. Noé és fiainak feladata tehát „dolgozni” a bolygónk benépesítésén, míg Isten azt ígéri, hogy ebben a projektben nem gördülnek majd akadályok eléjük. Ha ma rátekintünk Földünk majdnem 8 milliárdos lakosságára, akkor láthatjuk, hogy Isten projektje igen sikeresnek mondható. Manapság viszont a bolygónk magas népessége aggodalommal tölti el az embereket, mert sokan úgy gondolják, hogy a környezetszennyezés és mindenféle globális probléma forrása a Föld túlnépesedése. A Szentírás azonban az emberiség problémáját nem abban látja, hogy mennyien vagyunk, hanem, hogy milyen a szívünk és belső motivációnk – ez az, ami igazán tönkretesz mindent.

Azt is láthatjuk, hogy Isten úgy döntött, hogy az emberiség és az állatvilág kapcsolatát megváltoztatja a korábbi állapothoz képest. Az első emberpártól kezdve egészen az özönvízig az állatok kedves „társteremtményekként” voltak jelen az emberek körül. Az állatoknak nem kellett félniük az embertől, hiszen Isten nem engedte nekik, hogy megegyék az állatokat. Divatos szóval élve úgy is fogalmazhatunk, hogy az özönvíz előtt az ember vegán volt, vagy maximum vegetáriánus, ha feltételezzük, hogy az állatok háziasítása a tejük és tojásuk felhasználásával megtörtént. Ettől a pillanattól kezdve viszont bizonyos állatok az ember vadászati célpontjaivá váltak, és Isten a félelmet és rettegést tette az állatokba, amikor embert látnak, az ő védelmükre.

4 De a húst az éltető vérrel együtt ne egyétek meg!
5 A ti véreteket is, amelyben az életetek van, számonkérem. Minden élőlénytől számonkérem azt, az ember testvérétől is az ember életét.
6 Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremtette az embert.
7 Ti pedig szaporodjatok, sokasodjatok, és megsokasodva népesítsétek be a földet.

Az állatok megölése és elfogyasztása kiemelt jelentőséggel bír Isten további terveire nézve. Ahogy az előző részekben már láttuk, az özönvíz nem oldotta meg az ember bukott állapotának problémáját. Isten viszont nem adta fel azt a célt, hogy végül lehetőséget adjon az emberiségnek a teljes helyreállásra. A megváltás nagy tervében pedig a vérnek, mint az állatok és az ember életét közvetlenül befolyásoló testnedvnek, hatalmas szerepet adott Isten. Ezért mondja Noénak, hogy ha meg is eszik az állatokat, megölve őket a vérüket soha ne fogyasszák el. Az állatok, és az ember vére Isten számára szent, ugyanis azt az életet jelképezi a fizikai világunkban, amit egyedül Istennek van hatalma adni minden élőlénynek. Azzal, hogy Noé és később Izrael fiai nem ehettek vért, az életadó és teremtő Istent tisztelték.

A vérnek a második, és talán még fontosabb jelentősége, ami a Szentíráson végigvonul, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22b). Isten később Mózesen keresztül elrendeli, hogy az emberek a bűneikért állatáldozatokat mutassanak be, vagyis csak akkor nyerhetnek bűnbocsánatot, ha Isten jelenlétében meghal egy állat és a vére az oltárra kerül. Ezzel Isten az ellene való lázadás, a bűn súlyát mutatta meg Izrael népének. De még nem kell ennyire szaladnunk.

Azt viszont fontos látnunk, hogy Isten egy szövetséget köt az emberiséggel, aminek célja az özönvíz előtti káosz és anarchia állapotának elkerülése. Miközben Noé utódai benépesítik a Földet, az emberek többé nincsenek a saját lelkiismeretükkel „szabadon hagyva”. Isten elrendeli, hogy ha valaki megöl egy másik embert, akkor őt is meg kell ölni. Ez pedig nem más, mint a társadalmi, vagy mondhatjuk úgy is, hogy állami igazságszolgáltatás intézményének felállítása. Ezután a népek és nemzetek felelősségévé vált, hogy az Isten és emberek ellen elkövetett erkölcsi vétkeket a bűn ártó következményeivel arányosan büntessék meg. Később a „szemet szemért, fogat fogért” ókori törvénykezési elv is innen ered. Mindennek a célja pedig Isten tervében az, hogy a bukott emberiséget az Ő kegyelméből megmenti a saját, megzabolázatlan önző döntéseinek következményeitől. A történelemben pedig láthatjuk, hogy habár nincsen tökéletes állam és igazságszolgáltatás – hiszen ezt is bűnös emberek tartják fenn – mégis a büntetéstől való félelem visszafogja a társadalmakat, hogy teljesen káoszba, erőszakba és összeomlásba sodródjanak. Ebből a Noéval kötött szövetségből fakad az a tény is, hogy az újszövetségi hívők számára fontos volt, hogy a mindenkori fennálló államapparátussal szemben ne lázadjanak, hanem engedelmeskedjenek neki jó állampolgárként addig, amíg őket magukat nem akarja az állam Isten elleni lázadásra kényszeríteni. Pál apostol szerint az aktuális államhatalom Isten eszköze a bűnös emberek közötti rend fenntartására, ezért a hívő embernek is el kell fogadnia ezt a rendet, nem pedig lázadnia ellene (Róma 13,1-5). A továbbiakban arról olvashatunk, hogy Isten ezt a szövetséget mindaddig fenntartja, míg a Föld a jelenlegi állapotában létezni fog.

8 Azután ezt mondta Isten Nóénak és fiainak:
9 Én pedig, íme, szövetséget szerzek veletek és utódaitokkal
10 és minden veletek élő állattal: madárral, állattal, minden mezei vaddal; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földön élő állattal.
11 Szövetséget kötök veletek, hogy ezután soha nem vész el özönvíz miatt egy test sem; sosem lesz többé özönvíz a föld elvesztésére.
12 Majd ezt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet örök időkre szerzek köztem és köztetek és minden élő állat között, amely veletek van:
13 Ívemet a felhőkbe helyezem, és ez lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között.
14 Amikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben,
15 és megemlékezem szövetségemről, amely köztem és köztetek és minden testből való élő lény között van, és nem lesz többé a víz özönvízzé minden test elvesztésére.
16 Azért tehát legyen az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten és minden testben élő lény között, amely a földön van.
17 Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet szereztem közöttem és minden test között, mely a földön van.

Érdekes olvasni azt, hogy a szivárvány, mint fizikai-meteorológiai jelenség hogyan válik Isten szövetségének szimbólumává. A Szentírásból nem lehet tudni pontosan, hogy az özönvízig láthattak-e szivárványt az emberek a Földön. Az biztos, hogy Ádám és Éva édenkerti bukásáig biztos nem volt eső, utána viszont nincs információ arról, hogy volt-e. Ugyanakkor az is biztos, hogy Isten sokszor fizikai dolgokat használ fel arra, hogy emlékezzünk az Ő ígéreteire. Jelen esetben arra, hogy többé nem pusztítja el a Földet özönvízzel.

18 Nóé fiai pedig, akik a bárkából kijöttek, ezek voltak: Sém, Hám és Jáfet. Hám pedig Kánaán atyja.
19 Ezek hárman Nóé fiai, és tőlük népesedett be az egész föld.
20 Nóé pedig földművelő lett, és szőlőt ültetett.
21 És amikor ivott a borból, megrészegedett, és mezítelenül volt a sátra közepén.
22 Hám pedig, Kánaán ősatyja meglátta az atyja mezítelenségét, és hírül adta kint levő két testvérének.
23 Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadtak, vállukra vetették, és háttal közelítvén takarták be atyjuk mezítelenségét. Így arccal hátra meg sem látták atyjuk mezítelenségét.
24 Amikor Nóé felserkent mámorából, és megtudta, amit kisebbik fia cselekedett vele,
25 azt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen testvérei között!
26 Azután ezt mondta: Áldott az Úr Sém Istene, legyen Kánaán az ő szolgája!
27 Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sém sátraiban, és legyen szolgája Kánaán!
28 Nóé pedig az özönvíz után még háromszázötven esztendeig élt.
29 Egész életének ideje kilencszázötven esztendő volt; és azután meghalt.

Noé haláláig már nem születtek új gyermekek: Sém, Hám és Jáfet családjaira várt a Föld benépesítése. Az itt leírt történet első látásra több kérdést felvet. Ha Noé ismerte a borkészítés módját, akkor miért nem számolt az alkohol hatásaival? Itt láthatjuk a bibliai történelem első részeg emberét. Lehetséges, hogy Noé találta fel a bort, amikor megkóstolta az elraktározott és közben megerjedt szőlőlét? Mit csinált Noé meztelenül a sátra közepén? Hol volt ekkor a felesége? Miért a fiainak kellett kisegíteni őt a mámorából? A Biblia nem ad egyértelmű választ a kérdésre. Ami biztos, hogy Hám – aki valószínűleg a legfiatalabb volt a testvérei között – meglátta az apját részegen és meztelenül, és ahelyett, hogy ezt a szégyenteljes állapotot megszüntette volna, a két testvérének elmesélte, hogy ők is nézzék meg. A két testvér viszont átélte a helyzet szégyenét, és ahelyett, hogy szórakoztak volna édesapjuk nyomorult helyzetén, betakarták, és segítettek megszüntetni ezt a szégyenteljes állapotot.

Noé reakciója is érdekes ebben a történetben. Azt mindenképpen értjük, hogy mérges volt Hámra, amikor megtudta, hogyan viselkedett vele szemben. Mégis Hám legkisebb fiát, Kánaánt átkozza meg – vagy legalábbis prófétikus módon felfedi a jövőjét, ami átkozott lesz Isten szemében. Tudjuk, hogy ezt az Istentől jövő ihletett beszámolót az a Mózes írta le, aki számára küldetés volt, hogy Izrael népével a mai Palesztina területén élő kánaáni népeket kiirtsa a bűneik sokasága miatt Isten ítéleteként. Itt tehát lehet áthallás, hogy a Mózes korabeli nép tudja, hogy Isten már régóta látta Kánaán utódainak – és nem Hám összes utódjának – istentelenségét. Hiszen már ősatyjuk is milyen ember volt! Érdekes itt még látni, hogy azért is lehet, hogy Noé nem Hámot átkozta meg, mert Isten őt és testvéreit már megáldotta, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Sajnos a történelemben voltak olyan időszakok, amelyben ezekre a bibliai próféciákra helytelenül hivatkozva sémita és jáfetita rasszba tartozó emberek úgy gondolták, hogy Isten számára kedves, ha Hám leszármazottait, az afrikai embereket rabszolgaságba taszítják. Az Ószövetség üzenete viszont itt világos: kizárólag Hám egy leszármazottja válik átkozottá, és ez Kánaán. Az ő utódai pedig közel-keleti népek voltak, és nem afrikaiak.

Ezekkel az üzenetekkel, szövetségekkel, áldásokkal és átkokkal indul útjára az özönvíz utáni új emberi társadalom. A következő részekben pedig megtudhatjuk, hogy Isten az Ő megváltó tervét hogyan kezdi el szép lassan kibontakoztatni a történelem színpadán.

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább
Genezis 8. – Egy új világ kezdete

Mózes első könyvének nyolcadik fejezetében az özönvíz lassan lecsillapodik, majd annyira elapad, hogy Noé újra kiléphet a bárkából családjával, és az állatsereggel együtt, hogy birtokba vegyék újra a bolygót, amit Isten számukra tisztított meg. Ez egy új kor kezdete Isten tervében, ahol nem csak az ellene lázadó, és immár teljesen elfajzott földi társadalom lett elpusztítva, hanem maga az Éden kertje is eltűnik, többet nem említi a Szentírás, hogy a bolygónkon meg lehetne azt találni.

1 Isten pedig megemlékezett Nóéról és minden vadról és állatról, amely vele volt a bárkában. Szelet bocsátott a földre és a víz megapadt1.
2 Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái, és megszűnt az eső az égből.
3 És visszahúzódott az ár a földről, folyton apadva, és százötven nap múlva megfogyatkozott a víz.

Habár Noénak az állatok etetésén túl kizárólag az volt a feladata az „özönvíz műveletben”, hogy várakozzon Isten további utasításaira, ez nem lehetett felemelő időszak főhősünk számára. Várakozni általában unalmas dolog, főleg egy olyan időszakban, amikor nem élhetjük a hétköznapi életünket valami miatt (pl. kórházi kényszerpihenő, álláskeresős időszak… stb.), és nem tudjuk biztosan, hogy mikor fog igazán elkezdődni az új életünk.

A Biblia több helyen úgy vezeti be Isten aktív beavatkozását népe életébe, hogy Ő „megemlékezett” valakiről, vagy akár az egész népéről. Isten itt megemlékezik Noéról, később majd megemlékezik Izraelről, akik Egyiptomban sínylődnek. Ez a héber kifejezés itt nem azt jelenti, hogy Isten elfelejtette volna Noét, aztán véletlen eszébe jutott, hogy most már jó lenne elintézni a „bárka ügyet” is. Sokkal inkább arra utal, hogy az Örökkévaló a vele szövetségben élő embernek ígéreteket tesz, és mindig eljön az a történelmi pillanat, amikor beváltja az ígéretét. Noénak nem csak azt ígérte meg, hogy eljön az özönvíz, hanem azt is, hogy az özönvíz után hősünk családjával új életet kezdhet. Amikor pedig Noé megérezte, hogy a bárka mozgásának iránya emelkedésből süllyedésbe vált, átélte, hogy itt a pont, amikor Isten újra megteszi, amit mond.

Az özönvíz története Isten hűségének és megbízhatóságának története is. És ez csak az ilyen típusú beszámolók kezdete Isten népének történetében. Isten később számtalan esetben, sokszor évtizedekkel vagy évszázadokkal előre megmondja népének, hogy mit fog cselekedni majd, és amikor eljön az idő közbelép, és megteszi amit ígért. Izrael népének tett legdrágább ígérete az volt, hogy eljön a Dávid trónján ülő felkent király, és teljesen új perspektívát hoz majd Isten és az emberek közötti kapcsolatban – ez történt 2000 évvel ezelőtt a Názáreti Jézus szolgálatában. A Bibliában Isten minden jövőre vonatkozó ígérete, aminek már eljött az ígért történelmi ideje, beteljesült: aki nem hiszi olvasson utána! És még ma is vannak be nem teljesült ígéretek, például az, hogy „új eget és új földet várunk, az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (2Pét 3,13) Ezen a keresztény reménységen ma sokan hasonlóan röhögnek, mint ahogy Noé idejében tették, amíg el nem jött az özönvíz. De ha a Bibliát olvasod, megérted, hogy az egyik biztos pont az Úrnál, hogy betartja az ígéreteit. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább olvassuk el, hogyan jutott el Noé a bárkából való kiszállásig.

4 A bárka a hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát hegyén.
5 A víz pedig a tizedik hónapig folyton apadt. A tizedik hónap első napján meglátszottak a hegyek csúcsai.
6 Negyven nap múlva Nóé kinyitotta a bárka ablakát, amelyet csinált,
7 és kibocsátotta a hollót, és az el-elrepült meg vissza-visszaszállt, míg a víz a földről föl nem száradt.
8 Kibocsátotta a galambot is, hogy meglássa, vajon elfogyott-e a víz a föld színéről.
9 De a galamb nem talált nyugvóhelyet a lábának, és visszatért hozzá a bárkába, mert víz volt az egész föld színén. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette magához a bárkába.
10 Még másik hét napig várakozott, és ismét kibocsátotta a galambot a bárkából.
11 Este megjött hozzá a galamb, és íme: leszakított olajfalevél volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy elapadt a víz a földön.
12 Még hét napig várakozott, kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
13 A hatszázegyedik esztendőben, az első hónap első napján felszáradt a víz a földről. Ekkor Nóé felnyitotta a bárka fedelét, és látta, hogy íme, megszikkadt a föld színe.

A bárka egy ponton megakadt, ami a szöveg szerint nem volt más, mint a mai Ararát-hegység egyik hegyén, vagyis valahol a mai Törökország és Örményország határvidékén. Ezután még három hónapnak kellett eltelnie, hogy a hegyek csúcsai elkezdjenek látszani – de az élhető, termékeny völgyek még víz alatt voltak. Noé azonban egy idő után kíváncsivá vált, és két madarat is kiengedett repülni a bárkából, hátha viselkedésükből következtethet arra, hogy újra élhető-e a Föld. A holló nem volt e legjobb indikátor, hiszen dögevő állat is, ezért miközben összevissza repkedett a bárka környékén, könnyen táplálékhoz juthatott a víz felszínén úszó elpusztult élőlények testéből. A másodjára kiküldött madár, a galamb azonban növényekkel, magokkal táplálkozik, ezért sokkal jobb „vízszintmérőnek” bizonyult Noé kezében. Amikor már a galamb sem tér vissza, egészen bizonyossá válik, hogy egyre több az élhető szárazföld a bárka körül. Az egy évig tartó „kényszerutazásnak” pedig lassan vége szakad.

14 A második hónapban pedig, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.
15 Ekkor így szólt Isten Nóéhoz:
16 Menj ki a bárkából a feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt,
17 és minden élőlényt, amely veled van, minden madarat és állatot meg minden földön csúszó-mászó állatot vigyél ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak.
18 Kiment azért Nóé a fiaival, a feleségével és fiainak feleségeivel együtt.
19 Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden, ami mozog a földön kijött a bárkából az ő neme szerint.

Noé egy hívő, Istent kereső ember hírében állt és biztosak lehetünk abban, hogy számára fontos volt az, hogy az Örökkévaló mit akar mondani az életével kapcsolatban. De miután saját szemeivel látta és élte át, hogy a Teremtő az erejének teljes súlyával ítéletben részesíti a bolygó teljes élővilágát, és megtörténik a hihetetlen: minden és mindenki elpusztul körülötte – itt az istenfélelem egészséges érzése az életében új dimenziókba jutott. Mi keresztények sokszor nagyon lazán kezeljük ezt a kérdést, hiszen az Istent Atyánknak, mennyi Apukánknak szólíthatjuk – sőt Jézus azt mondja rólunk, tanítványokról, hogy a barátai vagyunk. És ez így igaz. Isten nagyon személyes és közeli akar lenni, ahogy vele kapcsolatban vagyunk. Az Úr nem szeretné, hogy a benne hívők rettegjenek tőle, de azt újra és újra be kell látnunk, hogy az Isten nem a „sarki fűszeres”, vagy a velünk egy szinten lévő emberi haverunk, hanem a világmindenség teljhatalmú Teremtője és Igaz Bírója, aki mindig is sokkal hatalmasabb lesz nálunk, és ez így van jól. Noét ez az egészséges istenfélelem arra vezette, hogy akármennyire is tisztának látszott a terep a bárka elhagyására, mégis megvárta azt a pontot, amikor az Úr szólt, hogy most már mehet.

20 Nóé oltárt épített az Úrnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozattal áldozott az oltáron.
21 Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta szívében: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, jóllehet az ember szívének gondolata ifjúságától fogva gonosz. Nem vesztem el többé az összes élőlényt, amint most cselekedtem.
22 Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

A fejezet végén Isten rátekint Noéra, aki a megmenekülése iránt érzett háláját kifejezve áldozatokat mutatott be a Teremtő, és immár Megmentő Istenének. És ekkor az Örökkévalótól egy nagyon megindító vallomást hallhatunk az új világ jövőjével kapcsolatban. Isten világosan látja, hogy az őstársadalom elpusztításával az ember mély, belső problémája nem oldódott meg. Minden ember a születésétől fogva teli van gonosz gondolatokkal és vágyakkal (is), melyek miatt Ádám, és immár Noé leszármazottai nem képesek a teremtés eredeti rendje szerint valódi, áldott Istennel való engedelmes közösségre. A lázadás csírája ott növekszik minden ember szívében, mégis Isten úgy dönt, hogy többet nem fogja természeti katasztrófával kiirtani a Föld összes lakosát. Míg a bolygónk a Teremtő által kiszabott ideig működik, addig az emberi társadalmat engedi élni rajta ilyen hatalmas ítéletek nélkül. De miért döntött így Isten?

Hiszem azt, hogy meglátott valami nagyon értékeset Noéban. Noé tudta jól, hogy a saját életét jól megvizsgálva ő sem bűntelen, hanem hasonlóan a többiekhez teli van gonosz gondolatokkal és vágyakkal. Lehet a bárkában való utazása során végig azon gondolkodott, hogy miért pont engem mentett meg Isten, hiszen nem vagyok sokkal jobb náluk. Mégis ahogy átélte Isten megmentő jóindulatát, hála tört ki a szívéből, és az áldozatok bemutatásával elismerte, hogy nem érdemelte meg, hogy túlélje az özönvizet, de a legnagyobb kincsnek tartja, hogy Isten mégis megtette ezt vele.

Isten ebbe az új világba küldte el később a Fiát, Jézus Krisztust, hogy haljon meg az emberekért. Mert tudta, hogy mindig lesznek olyanok a történelem során, akik hajlandóak lesznek elismerni tehetetlen voltukat a saját gonoszságaikkal szemben, és kérni Isten megmentő kegyelmét, hogy húzza ki életüket ebből az állapotból. Sok ember azt gondolja, hogy a nagyon jó, erős jellemű és igen erkölcsös emberek válnak keresztényekké. De a bibliai valóság éppen ennek ellenkezőjét mutatja: akik átélik kilátástalan emberi gyengeségüket és Istenhez fordulnak bűnbocsánatért és megváltásért, azokat Isten menti meg saját maguktól. És ennek hosszú éveken-évtizedeken által érlelt, és az Úrral való kapcsolatból fakadó eredménye lesz az erkölcsös és szilárd jellem. Ne tévesszük össze az okot és az okozatot!

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább