Mi volt előbb: a kultúra vagy a hit? (1. rész)
2020. április 10. ApologetikaBibliaBlog Nincs hozzászólás

Az utóbbi hónapokban a Webzegézisen Mózes első könyvének tanulmányozásába kezdtem, de most a 16. fejezet után egy rövid időre szünetet tartanék. A szünet oka nem más, mint az utóbbi hetek teremtéssel kapcsolatos teológiai, írásmagyarázati vitája. Én is megkaptam már egy korábbi bejegyzésemnél, hogy nem szabad ennyire naivan olvasni és értelmezni a Bibliát, de most úgy látszik, hogy a Teremtés könyvét – és az egész Bibliát – történelmileg és teológiailag is tévedhetetlennek látó evangéliumi világban is kezd teret nyerni egy alternatív elképzelés a Szentírás magyarázásával kapcsolatban.

A következő néhány poszttal szeretném ezt az „irányzatot” kicsit bemutatni, és hatását átgondolni a Biblia értelmezésére nézve. Véleményem szerint ezen keresztül sokat tanulhatunk arról, hogy milyen „szűrőkön” keresztül jut el a Szentírás üzenete a mai kor olvasójához, illetve esetleg hol torzulhat az. Akit ez a téma nem érdekel, kitartás: hamarosan visszatérünk Mózes első könyvének 17. fejezetéhez.

Alapvető elvek és feszültségek a protestáns írásmagyarázatban

Mi, evangéliumi protestáns keresztények három nagyon fontos alapelv mentén gondolkozunk a Biblia jelentőségéről a kereszténység hitében és életében. Az első a Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, a második a bibliai hermeneutika, mint az írásmagyarázat eszközrendszerének kerete, a harmadik pedig a Szentlélek megvilágító munkája.

A Szentírás ihletettségének hite arról szól, hogy a Biblia 66 könyvének szerzői a valóságosan létező Teremtő és Megváltó Istennel valóságos kapcsolatban voltak. Isten szólt hozzájuk, és saját magáról kinyilatkoztatást adott – általában valamilyen történelmi helyzetbe ágyazva – és ezt a szerzők leírták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a bibliai szerzők nem „filozófusok” voltak, akik arról elmélkedtek volna, milyen Isten, és végül leírták a saját gondolataikat. Épp ellenkezőleg, miden esetben Isten „találta meg” őket, és indította fel arra, hogy elmondják közvetlenül (pl. próféták – „Így szól az Úr: …”) vagy közvetetten (pl. történeti könyvek, bölcsességirodalom) az Örökkévaló üzenetét az embereknek. A Biblia írói azonban nem médiumok voltak, akik kiüresített elmével átadták magukat a kinyilatkoztató felsőbb hatalomnak, aki a kezüket vezette volna írás közben. Sokkal inkább történészek vagy kalandorok, akik az Istennel való személyes és valós tapasztalataikat a saját nyelvükön és saját fogalmaikkal írták le – egyfajta kulturális szűrőn keresztül. Hogy ennek a kulturális szűrőnek mekkora a jelentősége? Erről folyik az általam itt megjelenített vita is.

A Szentírás tévedhetetlensége a másik evangéliumi alapgondolat, ami abból indul ki, hogy egy valóság van, amiben minden emberi lény él. Ennek a valóságnak része a nem látható világ, ahol maga Isten és az angyalai is megtalálhatók, valamint a látható világ a maga történelmével, tapasztalataival és biológiai lényeivel együtt. Amikor Isten a szentírókon keresztül kijelent valamit saját magáról, lelki dolgokról, az emberről vagy a világunkról, akkor az tényleg úgy van, ahogy Isten mondja, hiszen Ő alkotott mindeneket, ezért nálunk sokkal jobban ismeri a minket körülvevő valóságot. A klasszikus tévedhetetlenség tanában az is benne van, hogy a történelmi eseményekkel kapcsolatban sem állít a Szentírás valótlant. Vagyis ha a történeti könyvekben adott személyekről és tetteikről van szó, akkor az biztosan úgy történt, ahogy az eredeti szövegben le van írva – ebbe persze véleményem szerint belefér az, hogy a későbbi másolások során 1-2 évszám, vagy számadat pontatlanul vagy kerekítve lett megadva, de az nem, hogy például Jósiás király nem is létezett. Összegezve tehát, a valóság nem szakítható ketté azzal, hogy Isten is elmondja a maga „helyes” narratíváját a teremtett világról és történelemről, illetve a mai modern tudomány és emberi tapasztalat is leírja azt, és nem kell foglalkozni ezek összeegyeztetésével. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy ha a valóságot kettéválasztjuk ilyen módon, akkor onnantól kezdve soha nem tudhatjuk biztosan, hogy létezik-e egyáltalán Isten1.

A második fő alapelvünk arról szól, hogy milyen módon lehet helyesen értelmezni a Biblia mindenkori üzenetét. Miért is fontos az írásmagyarázatot tudományos alapokra helyezni? Ha a Szentírás üzenete olyan egyszerű, hogy a hétköznapi ember megértheti – hiszen Isten szólni akar hozzá –, akkor miért kell a hermeneutika tudományába ennyire elmélyedni? Az egyszerű válasz erre az, hogy az eredeti szöveg és a mai olvasó közötti időbeli és kulturális távolság miatt. Mivel a Szentírás egy organikus könyv olyan értelemben, hogy hús-vér emberek hétköznapi élettörténeteibe vezet be bennünket, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek Istennel, ezért egyszerre találhatunk benne az emberi mivoltunkból fakadó általános tapasztalatokat is, és az adott kultúrával kapcsolatos korabeli kérdéseket is. Például a Zsoltárok könyve tele van az emberi érzelmek széles spektrumának leírásával: örvendezni az Úrban, szomorkodni a gyász miatt vagy dühösnek lenni más emberek gonoszsága miatt. Ezek az általános emberi tapasztalatok megjelennek az ószövetségi történeti könyvekben is (pl. királyok életének leírása, nagy csaták, nagy építkezések stb.), illetve az újszövetségi evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben is (pl. meghal valaki, együtt étkeznek, adófizetés kikerülésének kérdése stb.). A Szentírásban viszont olyan példát is látunk, hogy Isten az adott kor kultúrájára és annak problémáira reflektál úgy, hogy a megértéséhez számunkra szükségünk van egyrészt az eredeti nyelv, másrészt az eredeti kultúra bővebb ismeretére. Például több ószövetségi törvény megértéséhez tudnunk kell, hogy a környező népek milyen bálványimádó rituálékat gyakoroltak, és akkor megértjük Isten parancsát ezekkel szemben (pl. „Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében” – 2Móz 23,19). Ugyanúgy az újszövetségi evangéliumokban Jézus beszédeit sokkal tisztábban érthetjük meg, ha tanulmányozzuk az akkori zsidó kultúra (pl. a farizeusok és szadduceusok világa) gondolatait és szokásait. Ezen felül pedig ott vannak a héberben és a görögben a nyelvi fordulatok, melyek az adott kultúrára érvényesek, nekünk a magyar fordításokban akár régiesnek hatnak (pl. segítségül hívni az Úr nevét = Őt magát segítségül hívni), de megértve az akkori jelentést a saját nyelvünk fogalmaira is egészen jól átültethetjük. Az evangéliumi hermeneutika lényege tehát, hogy a Szentírás eredeti üzenetét értsük meg úgy, ahogy Isten azt az üzenet eredeti címzettjeinek akarta átadni, és ehhez az akkori nyelv és kultúra ismerete nagyon hasznos, sőt bizonyos részeknél elengedhetetlen.

Harmadik írásmagyarázati alapelvünk a Szentlélek megvilágosító munkájának tisztelete. A Biblia világosan beszél arról, hogy az Isten megismerésére való képességünket az alázatunk és az Örökkévaló felé mutatott engedelmességünk érdemben befolyásolja. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztényeknek lenne valami titkos tanítása, amit csak a „beavatottak” ismerhetnek meg, de a többiek elől rejtve marad. A mi tanításunk egyetlen forrása a Biblia, és azt bárki olvashatja szabadon. Inkább arról van szó, hogy Isten sokkal többet ad magából, mint kognitív vagy elméleti ismeretet. Ő a teljes személyiségünkkel szeretne valódi kapcsolatba kerülni, mint apa a gyermekével. Ennek a kapcsolatnak a megértéséhez, átéléséhez és időnként a következményeinek „megemésztéséhez” Isten kijelentésére, vagyis a Szentlélek megvilágosító munkájára van szükségünk, és persze a mi alázatunkra, hogy kérjük Őt, hogy segítsen megérteni a Bibliát. Ezt azért fontos itt kiemelnem, mert a jelen témánknál – a kultúra és hit viszonyának megértése a Szentírás kinyilatkoztatásában – ennek mindenképpen szerepe lesz. A feszültség forrása ugyanis az, hogy abban hiszünk, hogy a szentírókat egyenként Isten Szentlelke ihlette, szólította meg és vezette, hogy az Örökkévaló üzenetét az adott hallgatóságnak pontosan adják át. Ez az üzenet viszont az adott ember nyelvén, kulturális hátterében és irodalmi készségein keresztül szólalt meg. Az utóbbi három dolog vizsgálatával viszont a Biblia egyes részeinél akár eltérő következtetésekre is juthatunk Isten üzenetének tartalmát illetően. E feszültség másik oldalán ott állunk mi, a 21. századi keresztény olvasók, akikben ott van a Szentlélek – és feltételezzük azt, hogy Ő segítségünkre van abban, hogy Isten örök üzenetét megértsük (lásd: 1Kor 2,13). Így előfordulhat, hogy két hasonlóan hermeneutikailag megalapozott, de tartalmában eltérő értelmezés között az egyikhez azért vonzódunk jobban, mert úgy tapasztaljuk, hogy a Szentlélek bennünk valamiért ezt a képet erősíti Istenről. Ez tehát végső soron lelkiismereti kérdéssé is válik az életünkben. Persze itt röviden rávilágítanék arra az ismert tényre is, hogy valódi hívő keresztények egyes bibliai részkérdésekben ellentétes álláspontra tudnak jutni a Szentlélek vezetésére hivatkozva, és ilyenkor az biztos, hogy az egyik oldal téved – hála Istennek az evangélium és a megváltás nem ezek közé a témák közé tartozik. Azt viszont megtanulhatjuk ebből, hogy az eredeti nyelv (legalább közvetett) ismeretének és az eredeti kultúra megértésének figyelmen kívül hagyásával, és a „Szentlélek, aki bekódolta a Bibliát, majd kikódolja nekem” hozzáállással elég súlyos tévképzetekhez juthatunk Istenről, akár lelkes és jóindulatú hívőként is. Szükséges tehát, hogy nagy alázattal álljunk hozzá a Biblia komplexitásának megértéséhez.

A kultúra formálja a hitet, vagy a hit a kultúrát?

A protestáns írásmagyarázati fő alapelvek bemutatása után elérkeztünk a témánk leglényegesebb kérdéséhez – vagy inkább kérdésköreihez. Mi az, amit eddig biztosan tudunk?

1. Isten megszólított embereket a világtörténelem során azért, hogy kijelentse magát, és az emberiség megváltásával kapcsolatos tervét előkészítse és véghez vigye.

2. Isten azért ihlette írásra a Szentírás szerzőit, hogy a korabeli hallgatók/olvasók számára érthetővé tegye az akaratát, illetve hogy a későbbi korok emberei is megismerhessék Őt. A Szentírással tehát Istennek az a célja, hogy megismerjük Őt.

3. Isten Igéje emberi nyelven íródott, az Ószövetség óhéberül és kis részben arámul, az Újszövetség koiné ógörög nyelvjárásban. Minden emberi nyelv viszont az adott kor kultúrájának, gondolkodásmódjának és világképének egyfajta lenyomata, Isten tehát ezen keresztül üzent saját magáról és a terveiről.

4. Az adott kor nyelvének és kultúrájának megértése ezért kiemelten hasznos a Biblia eredeti üzenetének megértéséhez.

5. Az eredeti üzenet megértése nélkül nem lehet a Biblia kijelentését napjaink hívő embereinek életébe beépíteni, azt alkalmazni.

Egy nagyon fontos, és a keresztény teológia szempontjából igen izgalmas dilemma jelenik itt meg. Istennek a történelmi nagy kinyilatkoztatásaival kettős célja volt. Egyrészt mindenképp akarta, hogy az emberek, akikhez eljutott az üzenet, megértsék Őt. Másrészt a Bibliából teljesen világos, hogy a kezdetben megromlott világot Isten Jézus Krisztus megváltói munkáján keresztül helyre akarja állítani. Miért van feszültség e két cél között? Gondoljuk át ezt bővebben!

A, Az érthető kinyilatkoztatás célja

Mivel Isten számára fontos az Ő beszédének megértése, abban biztosak lehetünk, hogy a korabeli hallgatóság számára érthető nyelvet és megfogalmazást használta. Gondolhatunk itt az általa használt kifejezésekre, szavakra, de azokra a képekre is, amelyeket oly gyakran használ a Biblia az isteni üzenet átadására. Például amikor Jézus példázatait olvassuk Isten országáról, akkor természetesen nem korunk műszaki-technológiai képeit használja, hanem korának és kultúrájának mezőgazdasági képeit. Az Ószövetség is tele van az ókori héber gondolkodás a nyelven keresztül kifejezésre kerülő kulturális elemeivel, és ezeket a szentírók bőségesen felhasználták az üzenet jól érthető átadásához. Az Ószövetség nehezebb részeinél (pl. prófétai irodalom) ez nagyon gyakran elő is kerül, hogy olyan helyekre, szokásokra vagy eseményekre hivatkoznak a próféták időnként, melyek emlékei elvesztek a történelemben – vagyis az akkori hallgatók azonnal értették, mi már kínlódunk vele, hogy mi is lehetett az pontosan.

Az érem egyik oldala röviden tehát az, hogy a Bibliában Isten, amikor kijelent valamit, akkor az érthetőség kedvéért mindenképp valamilyen szinten alkalmazkodik az üzenetet befogadó kultúra nyelvéhez, és ezzel együtt gondolkodásmódjához. Maga a Szentírás viszont nem beszél arról, hogy Isten milyen „súllyal” használja fel az adott kultúra elemeit a kinyilatkoztatáshoz, hanem maga a kinyilatkoztatás egyszerűen csak megtörténik.

B, Az üdvtörténet célja

Az érem másik oldala, amit látnunk kell, hogy a teljes Szentírás üdvtörténeti vonala nagyon könnyen érthető, hiszen nagyobb része alapvető emberi tapasztalatokra épül. Ennek az üdvtörténetnek egy markáns – és az egész Biblián végigvonuló – üzenete, hogy az emberiség édenkerti bukásának eredménye az Isten ellen lázadó emberek és kultúrák létrejötte. Az áteredő (vagy eredendő) bűn miatt minden ember Istennel szembeni lázadó állapotban születik meg, és ez nem csak a tetteiben nyilvánul meg, hanem a gondolkodásában is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az édenkerti emberpárnak egy tisztább és korrektebb képe volt a valóságról, mint a bukás utáni emberiségnek. Minden emberi kultúra feltette a maga nagy kérdéseit a világ eredetével, az ember felépítésével, az Isten/istenek létezésével vagy az élet értelmével kapcsolatban. A Biblia viszont egyértelműen beszél arról (pl. Pál apostol a Római levél 1. fejezetében), hogy az Isten nélkül élő ember a saját bölcsességéből habár sok mindent megérthet a teremtett világgal kapcsolatban, mégis világnézeti szempontból a lázadó természete miatt mindig torz képhez jut. Ezek a torz képek, a világ egyfajta magyarázatához vezetnek, melyek kulturális gyakorlatokban öltenek testet. Ide tartoznak a politeista ókori birodalmak, ahol az uralkodókat sokszor isteneknek, vagy azok leszármazottainak gondolták. De a modern kor szocializmusa, nemzetiszocializmusa és különböző jobb- és baloldali ideológiái alapvetően meghatározzák az emberi társadalmak gondolkozását, világnézetét és hétköznapi kultúráját is. Miért fontos ezt látnunk?

Azért, mert amikor Isten szólt mind az Ószövetségben Izrael népéhez, mint az Újszövetségben az egyházhoz, akkor a célja az volt, hogy végre megértsük a valóságot úgy, ahogy van – és ezzel együtt, a kultúránkból hozott, Istenről alkotott téves elképzeléseket hagyjuk magunk mögött. Az pedig egyébként társadalomtudományi tény, hogy adott emberi kultúrák nem statikusak és állandók, hanem különböző behatásoknak köszönhetően folyamatosan változnak. Isten például, amikor törvényt ad a népének Mózesen keresztül a Sínai-hegyen, akkor egy olyan új, monoteista kultúra alapjait teremti meg, ami teljesen egyedivé válik az ókori közel-keleti népek között.

És itt érkezünk el bejegyzésünk fő kérdéseihez, amin érdekes elmélkedni:

A kultúra hozza-e létre a hitet vagy a hit a kultúrát?

A bibliai kijelentés legfontosabb célja-e az, hogy Istenről annyi információt közöljön, amennyit azt az adott kultúra a saját világnézetén, fogalmain és képvilágán keresztül be tud fogadni? Vagy Isten éppen abból a célból nyilatkoztatta-e ki magát, hogy ezzel korrigálja az adott kor emberének torz világnézetét és kultúráját?

Ha Isten viszont egyszerre akar kulturálisan érthető, befogadható lenni, de mindemellett gyógyítaná, pontosítaná is az emberek látásmódját, akkor ezt milyen arányokban teszi? Melyek azok a bibliai fogalmak, melyeket Isten a világképünket meghatározó ún. „terminus technicus”-aivá kívánt tenni? És hogyan különböztetjük meg ezeket, az akkori kultúrában és nyelvben uralkodó képektől, melyek ma már semmit nem kell jelentsenek nekünk?

A következő bejegyzésben az ezekre a kérdésekre adható/adott különböző keresztény válaszokat fogom röviden ismertetni. Addig is kitartást, és áldott Húsvétot!

1Röviden ez azt jelenti, hogy egyes teológusok úgy próbálják védeni a Biblia és kereszténység hitelességét, hogy a Biblia isteni üzenetét és annak valóságtartalmát különválasztják az emberi történelem emberek által valóban átélt eseményeitől. Így tehát a földi történelem és a Biblia története két “párhuzamos síkon” fut, ebből pedig az következik, hogy nem kell foglalkozni azzal, hogy történelmileg vagy természettudományosan összeegyeztethető-e a Biblia kijelentése a hétköznapi valósággal. Véleményem szerint viszont ennek az is az eredménye, hogy Istent egy olyan szférába, vagy mesevilágba száműzzük, amiből nem tudhatjuk, hogy Ő valóban létezik-e, illetve kapcsolatba lépett-e valós történelmi személyekkel.

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük