Címke: Ararát

Genezis 8. – Egy új világ kezdete

Mózes első könyvének nyolcadik fejezetében az özönvíz lassan lecsillapodik, majd annyira elapad, hogy Noé újra kiléphet a bárkából családjával, és az állatsereggel együtt, hogy birtokba vegyék újra a bolygót, amit Isten számukra tisztított meg. Ez egy új kor kezdete Isten tervében, ahol nem csak az ellene lázadó, és immár teljesen elfajzott földi társadalom lett elpusztítva, hanem maga az Éden kertje is eltűnik, többet nem említi a Szentírás, hogy a bolygónkon meg lehetne azt találni.

1 Isten pedig megemlékezett Nóéról és minden vadról és állatról, amely vele volt a bárkában. Szelet bocsátott a földre és a víz megapadt1.
2 Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái, és megszűnt az eső az égből.
3 És visszahúzódott az ár a földről, folyton apadva, és százötven nap múlva megfogyatkozott a víz.

Habár Noénak az állatok etetésén túl kizárólag az volt a feladata az „özönvíz műveletben”, hogy várakozzon Isten további utasításaira, ez nem lehetett felemelő időszak főhősünk számára. Várakozni általában unalmas dolog, főleg egy olyan időszakban, amikor nem élhetjük a hétköznapi életünket valami miatt (pl. kórházi kényszerpihenő, álláskeresős időszak… stb.), és nem tudjuk biztosan, hogy mikor fog igazán elkezdődni az új életünk.

A Biblia több helyen úgy vezeti be Isten aktív beavatkozását népe életébe, hogy Ő „megemlékezett” valakiről, vagy akár az egész népéről. Isten itt megemlékezik Noéról, később majd megemlékezik Izraelről, akik Egyiptomban sínylődnek. Ez a héber kifejezés itt nem azt jelenti, hogy Isten elfelejtette volna Noét, aztán véletlen eszébe jutott, hogy most már jó lenne elintézni a „bárka ügyet” is. Sokkal inkább arra utal, hogy az Örökkévaló a vele szövetségben élő embernek ígéreteket tesz, és mindig eljön az a történelmi pillanat, amikor beváltja az ígéretét. Noénak nem csak azt ígérte meg, hogy eljön az özönvíz, hanem azt is, hogy az özönvíz után hősünk családjával új életet kezdhet. Amikor pedig Noé megérezte, hogy a bárka mozgásának iránya emelkedésből süllyedésbe vált, átélte, hogy itt a pont, amikor Isten újra megteszi, amit mond.

Az özönvíz története Isten hűségének és megbízhatóságának története is. És ez csak az ilyen típusú beszámolók kezdete Isten népének történetében. Isten később számtalan esetben, sokszor évtizedekkel vagy évszázadokkal előre megmondja népének, hogy mit fog cselekedni majd, és amikor eljön az idő közbelép, és megteszi amit ígért. Izrael népének tett legdrágább ígérete az volt, hogy eljön a Dávid trónján ülő felkent király, és teljesen új perspektívát hoz majd Isten és az emberek közötti kapcsolatban – ez történt 2000 évvel ezelőtt a Názáreti Jézus szolgálatában. A Bibliában Isten minden jövőre vonatkozó ígérete, aminek már eljött az ígért történelmi ideje, beteljesült: aki nem hiszi olvasson utána! És még ma is vannak be nem teljesült ígéretek, például az, hogy „új eget és új földet várunk, az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (2Pét 3,13) Ezen a keresztény reménységen ma sokan hasonlóan röhögnek, mint ahogy Noé idejében tették, amíg el nem jött az özönvíz. De ha a Bibliát olvasod, megérted, hogy az egyik biztos pont az Úrnál, hogy betartja az ígéreteit. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább olvassuk el, hogyan jutott el Noé a bárkából való kiszállásig.

4 A bárka a hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát hegyén.
5 A víz pedig a tizedik hónapig folyton apadt. A tizedik hónap első napján meglátszottak a hegyek csúcsai.
6 Negyven nap múlva Nóé kinyitotta a bárka ablakát, amelyet csinált,
7 és kibocsátotta a hollót, és az el-elrepült meg vissza-visszaszállt, míg a víz a földről föl nem száradt.
8 Kibocsátotta a galambot is, hogy meglássa, vajon elfogyott-e a víz a föld színéről.
9 De a galamb nem talált nyugvóhelyet a lábának, és visszatért hozzá a bárkába, mert víz volt az egész föld színén. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette magához a bárkába.
10 Még másik hét napig várakozott, és ismét kibocsátotta a galambot a bárkából.
11 Este megjött hozzá a galamb, és íme: leszakított olajfalevél volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy elapadt a víz a földön.
12 Még hét napig várakozott, kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
13 A hatszázegyedik esztendőben, az első hónap első napján felszáradt a víz a földről. Ekkor Nóé felnyitotta a bárka fedelét, és látta, hogy íme, megszikkadt a föld színe.

A bárka egy ponton megakadt, ami a szöveg szerint nem volt más, mint a mai Ararát-hegység egyik hegyén, vagyis valahol a mai Törökország és Örményország határvidékén. Ezután még három hónapnak kellett eltelnie, hogy a hegyek csúcsai elkezdjenek látszani – de az élhető, termékeny völgyek még víz alatt voltak. Noé azonban egy idő után kíváncsivá vált, és két madarat is kiengedett repülni a bárkából, hátha viselkedésükből következtethet arra, hogy újra élhető-e a Föld. A holló nem volt e legjobb indikátor, hiszen dögevő állat is, ezért miközben összevissza repkedett a bárka környékén, könnyen táplálékhoz juthatott a víz felszínén úszó elpusztult élőlények testéből. A másodjára kiküldött madár, a galamb azonban növényekkel, magokkal táplálkozik, ezért sokkal jobb „vízszintmérőnek” bizonyult Noé kezében. Amikor már a galamb sem tér vissza, egészen bizonyossá válik, hogy egyre több az élhető szárazföld a bárka körül. Az egy évig tartó „kényszerutazásnak” pedig lassan vége szakad.

14 A második hónapban pedig, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.
15 Ekkor így szólt Isten Nóéhoz:
16 Menj ki a bárkából a feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt,
17 és minden élőlényt, amely veled van, minden madarat és állatot meg minden földön csúszó-mászó állatot vigyél ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak.
18 Kiment azért Nóé a fiaival, a feleségével és fiainak feleségeivel együtt.
19 Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden, ami mozog a földön kijött a bárkából az ő neme szerint.

Noé egy hívő, Istent kereső ember hírében állt és biztosak lehetünk abban, hogy számára fontos volt az, hogy az Örökkévaló mit akar mondani az életével kapcsolatban. De miután saját szemeivel látta és élte át, hogy a Teremtő az erejének teljes súlyával ítéletben részesíti a bolygó teljes élővilágát, és megtörténik a hihetetlen: minden és mindenki elpusztul körülötte – itt az istenfélelem egészséges érzése az életében új dimenziókba jutott. Mi keresztények sokszor nagyon lazán kezeljük ezt a kérdést, hiszen az Istent Atyánknak, mennyi Apukánknak szólíthatjuk – sőt Jézus azt mondja rólunk, tanítványokról, hogy a barátai vagyunk. És ez így igaz. Isten nagyon személyes és közeli akar lenni, ahogy vele kapcsolatban vagyunk. Az Úr nem szeretné, hogy a benne hívők rettegjenek tőle, de azt újra és újra be kell látnunk, hogy az Isten nem a „sarki fűszeres”, vagy a velünk egy szinten lévő emberi haverunk, hanem a világmindenség teljhatalmú Teremtője és Igaz Bírója, aki mindig is sokkal hatalmasabb lesz nálunk, és ez így van jól. Noét ez az egészséges istenfélelem arra vezette, hogy akármennyire is tisztának látszott a terep a bárka elhagyására, mégis megvárta azt a pontot, amikor az Úr szólt, hogy most már mehet.

20 Nóé oltárt épített az Úrnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozattal áldozott az oltáron.
21 Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta szívében: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, jóllehet az ember szívének gondolata ifjúságától fogva gonosz. Nem vesztem el többé az összes élőlényt, amint most cselekedtem.
22 Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

A fejezet végén Isten rátekint Noéra, aki a megmenekülése iránt érzett háláját kifejezve áldozatokat mutatott be a Teremtő, és immár Megmentő Istenének. És ekkor az Örökkévalótól egy nagyon megindító vallomást hallhatunk az új világ jövőjével kapcsolatban. Isten világosan látja, hogy az őstársadalom elpusztításával az ember mély, belső problémája nem oldódott meg. Minden ember a születésétől fogva teli van gonosz gondolatokkal és vágyakkal (is), melyek miatt Ádám, és immár Noé leszármazottai nem képesek a teremtés eredeti rendje szerint valódi, áldott Istennel való engedelmes közösségre. A lázadás csírája ott növekszik minden ember szívében, mégis Isten úgy dönt, hogy többet nem fogja természeti katasztrófával kiirtani a Föld összes lakosát. Míg a bolygónk a Teremtő által kiszabott ideig működik, addig az emberi társadalmat engedi élni rajta ilyen hatalmas ítéletek nélkül. De miért döntött így Isten?

Hiszem azt, hogy meglátott valami nagyon értékeset Noéban. Noé tudta jól, hogy a saját életét jól megvizsgálva ő sem bűntelen, hanem hasonlóan a többiekhez teli van gonosz gondolatokkal és vágyakkal. Lehet a bárkában való utazása során végig azon gondolkodott, hogy miért pont engem mentett meg Isten, hiszen nem vagyok sokkal jobb náluk. Mégis ahogy átélte Isten megmentő jóindulatát, hála tört ki a szívéből, és az áldozatok bemutatásával elismerte, hogy nem érdemelte meg, hogy túlélje az özönvizet, de a legnagyobb kincsnek tartja, hogy Isten mégis megtette ezt vele.

Isten ebbe az új világba küldte el később a Fiát, Jézus Krisztust, hogy haljon meg az emberekért. Mert tudta, hogy mindig lesznek olyanok a történelem során, akik hajlandóak lesznek elismerni tehetetlen voltukat a saját gonoszságaikkal szemben, és kérni Isten megmentő kegyelmét, hogy húzza ki életüket ebből az állapotból. Sok ember azt gondolja, hogy a nagyon jó, erős jellemű és igen erkölcsös emberek válnak keresztényekké. De a bibliai valóság éppen ennek ellenkezőjét mutatja: akik átélik kilátástalan emberi gyengeségüket és Istenhez fordulnak bűnbocsánatért és megváltásért, azokat Isten menti meg saját maguktól. És ennek hosszú éveken-évtizedeken által érlelt, és az Úrral való kapcsolatból fakadó eredménye lesz az erkölcsös és szilárd jellem. Ne tévesszük össze az okot és az okozatot!

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább