Címke: Kánaán

Genezis 15. – Szövetség Isten és Ábrahám között

Mózes első könyvének tizenötödik fejezetében egy különleges dolog történik Abrám és Isten között: szövetséget kötnek a kor hivatalos eszközeivel. Ezzel a szövetséggel pedig az Úr megerősíti az ősatyát abban, hogy lesznek saját utódai, akik majd örökölni fogják a megígért földet. A szövetségkötés egy próféciát is tartalmaz arra nézve, hogy mi lesz az örökös utódokkal mielőtt bevonulhatnak az ígéret földjére.

1 Ezek után így szólt az ÚR Abrámhoz látomásban: Ne félj, Abrám! Én pajzsod vagyok neked, jutalmad felette igen bőséges.1
2 Abrám ezt mondta: Uram ISTEN, mit adnál nekem, hiszen magzatok nélkül járok, és az akire az én házam száll, a damaszkuszi Eliézer?
3 Majd így folytatta Abrám: Íme, nem adtál nekem magzatot, és íme, házam szolga szülöttje lesz az örökösöm.
4 Ekkor így szólt hozzá az ÚR: Nem ő lesz az örökösöd, hanem aki ágyékodból származik, az lesz az örökösöd.
5 Azután kivitte őt, és ezt mondta: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Azt mondta neki: Így lesz a te utódod is.
6 Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.

Isten látomásban szólt ezután Abrámhoz, ami nagyon hasonló ahhoz, ahogy a későbbi ószövetségi prófétákhoz beszél Isten (pl. Jeremiás, Ezékiel). Az ősatyának volt miért aggódnia ebben az időszakban hiszen nagy keleti királyok seregét futamította meg, ráadásul Sodoma uralkodójával is igen elutasítóan bánt. Így reálisan számíthatott arra, hogy a közeli vagy távoli városállamok királyai esetleg megtámadják őt a haszon vagy éppen a bosszú reményében. Az Örökkévaló ekkor lép be bátorító szavaival: „nem csak a teljes védelmemet élvezed, hanem meg is jutalmazlak”.

Itt azonban előkerül Abrám legfőbb problémája az élettel: nem született még mindig gyermeke. Isten korábban is azt ígérte, hogy az ígéret földjére való költözéssel utódokat ad az ősatyának, de ennek jelenleg még semmilyen látható eredménye nincs. Abrám jelenlegi jobbkeze a Damaszkuszi Eliézer, aki szolgaként született a házban, és ha az idősödő házaspár gyermek nélkül maradna, akkor akár ő kaphatná ezt az örökséget. Isten azonban határozottan visszautasítja a gondolatot, sőt nem csak egy utódot ígér Abrámnak, hanem annyit, amennyi az éjszakai égbolton lévő csillagok számával vetekedik.

A Szentírás beszámolója szerint „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.”. Ez a mondat itt Isten későbbi megváltó tervének is egy kulcsmondata, sőt minket is megtanít arra, hogy milyen típusú hitet vár tőlünk Isten. Ahogy láthatjuk a történetből, Abrám és Sára számára egyre lehetetlenebbé válik gyermeket vállalni a koruk miatt, ráadásul Sára már évtizedek óta meddő: ugyan miért változna meg ez az állapot egy szempillantás alatt? Istennek tehát van egy terve az emberrel, ami lehetetlennek tűnik, az Úr viszont makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy azt végbe kívánja vinni. Abrám reakciója pedig jelzi az egészséges, bibliai hit természetét. Az ősatyának bőven van miért kételkednie a körülmények, és az eddigi tapasztalatai miatt, azonban úgy dönt, hogy a látható tapasztalatok helyett a bizalmát a láthatatlan Istenbe veti mintegy kimondva: „ha Te ezt meg akarod valósítani, hát legyen úgy”.

Pál apostol az Újszövetségben több helyen felhasználja Ábrahám történetét a megváltás hittel kapcsolatos leírásában (pl. Róma 4,3; Gal 3,6). Isten nem azért fogadta el az ősatyát, mert tökéletesen bűntelen lett volna, és nem is azért, mert annyi jót tett az emberekkel, hogy igazán kiérdemelte az Örökkévaló elfogadását. A Teremtés könyve korábbi részeiből láthatjuk, hogy Abrám ugyanúgy a bukott emberiség tagja, aki önmagától képtelen valódi harmóniában és szent közösségben élni a Teremtőjével. Az ősatya nagyon jól tudta, hogy az Úrnál nem lehet efféle dolgokat kiérdemelni, tisztában volt a helyzetével. Amit viszont megtehetett, és meg is tett, hogy amikor megtapasztalta Isten kegyelmes hívását egy új életre, és arra, hogy a tervét megvalósítja az életében, képes volt igent mondani. Ez a megtérés csodája a bibliai hit szemszögéből, amikor a bizalmunkat Istenbe vetjük, és elismerjük, hogy a saját jó emberségünk és tetteink önmagukban nem tudják helyreállítani bukott életünket és Istennel való kapcsolatunkat. Ezért a döntéséért vált Ábrahám a hit nagy példaképévé, és erre a döntésre hív ma Isten mindannyiunkat, hogy engedjük Neki át az életünk helyreállításának felelősségét és munkáját.

7 Azután így szólt hozzá: Én vagyok az ÚR, aki kihoztalak téged Úr-Kaszdimból, hogy neked adjam e földet örökségül.
8 Abrám pedig ezt mondta: Uram ISTEN, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt?
9 Az ÚR erre azt felelte neki: Hozz nekem egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét és egy háromesztendős kost, egy gerlicét és egy galambot.
10 Elhozta azért mindezeket, és kétfelé hasította őket, és mindegyiknek a felét a másik felével szemben helyezte el, de a madarakat nem hasította kétfelé.
11 És ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra, de Abrám elűzte őket.
12 Naplementekor mély álom lepte meg Abrámot, és íme, rémület és nagy sötétség szállt őreá.
13 Ekkor az ÚR azt mondta neki: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz olyan földön, amely nem az öve, és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.
14 De azt a népet, amelyet szolgálnak, szintén megítélem, és majd kijönnek onnan nagy gazdagsággal.
15 Te pedig békességgel mész el atyáidhoz, és jó vénségben temetnek el.
16 Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide; mert az emóriak gonoszsága még nem telt be.
17 És mikor a nap lement, és sötétség lett, íme, egy füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át a húsdarabok között.
18 E napon kötött az ÚR szövetséget Abrámmal, és ezt mondta: A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától fogva a nagy folyóig az Eufráteszig:
19 a kénieket, kenizzieket és kadmóniakat,
20 a hettitákat, perizzieket és a refáiakat,
21 az emóriakat, kánaániakat, girgásiakat és jebúsziakat.

A fejezet második részében Isten újra megígéri ünnepélyesen, hogy az ígéret földjét Abrámnak fogja adni. Az ősatya azonban kételyét fejezte ki a válaszával: „Honnan tudhatom, hogy az enyém lesz? Mi erre a biztosíték?” Itt találkozhatunk a bibliai hit nagy paradoxonával: Abrám egyszerre bízott Istenben, sőt tőle várta, hogy adjon neki megerősítést az ígéreteire nézve. De mégis megerősítést várt, mert emberi értelmének korlátozottsága nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy Isten ekkora változást tud hozni az akkori Közel-Kelet népeinek életében. Ez a fajta kételkedés teljesen természetes dolog, emberi mivoltunkból fakad. Amit viszont a szövegből észre kell vegyünk, hogy az ősatya a kételkedésével nem Isten elől futott el, hanem Istenhez futott oda.

Az Örökkévaló pedig Abrám megerősítésére egy korabeli kulturális szokást használt fel: szövetséget vágtak. Az ókori nomád népek között az volt a szokás, amikor két törzs vagy család szövetséget kötött, hogy nagyobb testű állatokat kettévágtak, és a két csoport legfőbb képviselője (pl. törzsfő, vagy apa) egymás után átment az állati tetemek között, és ezzel kötöttek vérszövetséget egymással. E „szerződés” lényege, hogy a két csoport immár szövetséges, ezért köteles katonai, gazdasági és emberi szempontból is egymást védeni. A szétvágott állatokkal pedig azt fejezték ki, hogy ha valamelyik csapat megszegi azt a szövetséget, akkor őket is így vágják szét. Az ilyen szerződések örök érvényűnek, és felbonthatatlannak számítottak általában. Ha figyelmesen vizsgáljuk a szöveget, akkor láthatjuk, hogy ebben az esetben egyedül Isten ment át az állatok között „füstölgő kemence és tüzes fáklya” képében. Ebből pedig megtudhatjuk, hogy ez egy feltétel nélküli szövetség, ahol maga az Örökkévaló Isten kötelezi el magát az Abrámnak tett ígéretek betartására.

Ezen a ponton a szövetségkötés ceremóniája közben Abrám újabb kijelentéseket is kap arról, hogy milyen módon fog megvalósulni Isten ígérete. A rossz hír, hogy Abrám nem fogja életében meglátni e dolgok beteljesülését, mert Isten számára még nincs itt az ideje Kánaán földjének elfoglalására. Megtudhatjuk az is, hogy az ősatya utódai négyszáz évig egy idegen területen fognak élni, és az ott lakók nyomorgatni fogják őket. Végül pedig Isten megígéri, hogy amikor az „emóriak gonoszsága” betelik, akkor az Úr megszabadítja Abrám utódait, és elindulhatnak elfoglalni a földet. Ne feledjük, amikor Mózes e sorokat leírta Isten ihletésére, akkor Izrael népe éppen ezt a szabadítást élte át, és amit még Abrám ködösen és nagyon távolinak látott, az Isten hűségéből beteljesedett tapasztalattá vált.

Végül a 18. versben még egy érdekes megfigyelést tehetünk: az ígéret földje Isten eredeti tervében Egyiptom patakjától (Wadi el Arish nevű vízfolyás a Sínai-félszigeten) egészen az Eufrátesz folyóig terjedt teljes szélességében. Később a Szentírásból megtudhatjuk, hogy a honfoglalás után sok évvel majd csak Dávid és Salamon uralkodása alatt birtokolta Izrael népe ezt az egész területet egy rövid időre. Fontos kérdés számunkra is, hogy Isten nekünk ígért és adott dolgaival tudunk-e élni a maga teljességében a saját életünkben?

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább
Genezis 9. – Az új emberi társadalom alapjai

Mózes első könyvének kilencedik fejezetében Isten szövetséget köt az özönvizet túlélő nyolc emberrel. Noé családja fogja újra benépesíteni a Földet, de ez egy hatalmas felelősség: amilyen kultúrát, vezetést és erkölcsöt hagynak az utódaikra, az meg fogja határozni a bolygónk jövőjét. Itt megtudhatjuk, hogy melyek azok az instrukciók, amivel Isten ellátja őket az új életükben.

1 Azután Isten megáldotta Nóét és fiait, és azt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet1.
2 Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár. Mindazt, ami nyüzsög a földön, és a tenger minden halát is a kezetekbe adom.
3 Minden mozgó állat, amelyik él, legyen nektek táplálékul, amint a zöld füvet is nektek adom.

Ahogy Ádámnál és Évánál is már előkerült, Isten egyszerre áldja meg Noét és ad neki parancsot – tulajdonképpen egy paranccsal áldja meg az ősatyát. Isten áldása mindig a szabad utat jelenti az ember számára, hogy amit meg kell tennie, az valóban sikerülni fog. Noé és fiainak feladata tehát „dolgozni” a bolygónk benépesítésén, míg Isten azt ígéri, hogy ebben a projektben nem gördülnek majd akadályok eléjük. Ha ma rátekintünk Földünk majdnem 8 milliárdos lakosságára, akkor láthatjuk, hogy Isten projektje igen sikeresnek mondható. Manapság viszont a bolygónk magas népessége aggodalommal tölti el az embereket, mert sokan úgy gondolják, hogy a környezetszennyezés és mindenféle globális probléma forrása a Föld túlnépesedése. A Szentírás azonban az emberiség problémáját nem abban látja, hogy mennyien vagyunk, hanem, hogy milyen a szívünk és belső motivációnk – ez az, ami igazán tönkretesz mindent.

Azt is láthatjuk, hogy Isten úgy döntött, hogy az emberiség és az állatvilág kapcsolatát megváltoztatja a korábbi állapothoz képest. Az első emberpártól kezdve egészen az özönvízig az állatok kedves „társteremtményekként” voltak jelen az emberek körül. Az állatoknak nem kellett félniük az embertől, hiszen Isten nem engedte nekik, hogy megegyék az állatokat. Divatos szóval élve úgy is fogalmazhatunk, hogy az özönvíz előtt az ember vegán volt, vagy maximum vegetáriánus, ha feltételezzük, hogy az állatok háziasítása a tejük és tojásuk felhasználásával megtörtént. Ettől a pillanattól kezdve viszont bizonyos állatok az ember vadászati célpontjaivá váltak, és Isten a félelmet és rettegést tette az állatokba, amikor embert látnak, az ő védelmükre.

4 De a húst az éltető vérrel együtt ne egyétek meg!
5 A ti véreteket is, amelyben az életetek van, számonkérem. Minden élőlénytől számonkérem azt, az ember testvérétől is az ember életét.
6 Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremtette az embert.
7 Ti pedig szaporodjatok, sokasodjatok, és megsokasodva népesítsétek be a földet.

Az állatok megölése és elfogyasztása kiemelt jelentőséggel bír Isten további terveire nézve. Ahogy az előző részekben már láttuk, az özönvíz nem oldotta meg az ember bukott állapotának problémáját. Isten viszont nem adta fel azt a célt, hogy végül lehetőséget adjon az emberiségnek a teljes helyreállásra. A megváltás nagy tervében pedig a vérnek, mint az állatok és az ember életét közvetlenül befolyásoló testnedvnek, hatalmas szerepet adott Isten. Ezért mondja Noénak, hogy ha meg is eszik az állatokat, megölve őket a vérüket soha ne fogyasszák el. Az állatok, és az ember vére Isten számára szent, ugyanis azt az életet jelképezi a fizikai világunkban, amit egyedül Istennek van hatalma adni minden élőlénynek. Azzal, hogy Noé és később Izrael fiai nem ehettek vért, az életadó és teremtő Istent tisztelték.

A vérnek a második, és talán még fontosabb jelentősége, ami a Szentíráson végigvonul, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22b). Isten később Mózesen keresztül elrendeli, hogy az emberek a bűneikért állatáldozatokat mutassanak be, vagyis csak akkor nyerhetnek bűnbocsánatot, ha Isten jelenlétében meghal egy állat és a vére az oltárra kerül. Ezzel Isten az ellene való lázadás, a bűn súlyát mutatta meg Izrael népének. De még nem kell ennyire szaladnunk.

Azt viszont fontos látnunk, hogy Isten egy szövetséget köt az emberiséggel, aminek célja az özönvíz előtti káosz és anarchia állapotának elkerülése. Miközben Noé utódai benépesítik a Földet, az emberek többé nincsenek a saját lelkiismeretükkel „szabadon hagyva”. Isten elrendeli, hogy ha valaki megöl egy másik embert, akkor őt is meg kell ölni. Ez pedig nem más, mint a társadalmi, vagy mondhatjuk úgy is, hogy állami igazságszolgáltatás intézményének felállítása. Ezután a népek és nemzetek felelősségévé vált, hogy az Isten és emberek ellen elkövetett erkölcsi vétkeket a bűn ártó következményeivel arányosan büntessék meg. Később a „szemet szemért, fogat fogért” ókori törvénykezési elv is innen ered. Mindennek a célja pedig Isten tervében az, hogy a bukott emberiséget az Ő kegyelméből megmenti a saját, megzabolázatlan önző döntéseinek következményeitől. A történelemben pedig láthatjuk, hogy habár nincsen tökéletes állam és igazságszolgáltatás – hiszen ezt is bűnös emberek tartják fenn – mégis a büntetéstől való félelem visszafogja a társadalmakat, hogy teljesen káoszba, erőszakba és összeomlásba sodródjanak. Ebből a Noéval kötött szövetségből fakad az a tény is, hogy az újszövetségi hívők számára fontos volt, hogy a mindenkori fennálló államapparátussal szemben ne lázadjanak, hanem engedelmeskedjenek neki jó állampolgárként addig, amíg őket magukat nem akarja az állam Isten elleni lázadásra kényszeríteni. Pál apostol szerint az aktuális államhatalom Isten eszköze a bűnös emberek közötti rend fenntartására, ezért a hívő embernek is el kell fogadnia ezt a rendet, nem pedig lázadnia ellene (Róma 13,1-5). A továbbiakban arról olvashatunk, hogy Isten ezt a szövetséget mindaddig fenntartja, míg a Föld a jelenlegi állapotában létezni fog.

8 Azután ezt mondta Isten Nóénak és fiainak:
9 Én pedig, íme, szövetséget szerzek veletek és utódaitokkal
10 és minden veletek élő állattal: madárral, állattal, minden mezei vaddal; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földön élő állattal.
11 Szövetséget kötök veletek, hogy ezután soha nem vész el özönvíz miatt egy test sem; sosem lesz többé özönvíz a föld elvesztésére.
12 Majd ezt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet örök időkre szerzek köztem és köztetek és minden élő állat között, amely veletek van:
13 Ívemet a felhőkbe helyezem, és ez lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között.
14 Amikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben,
15 és megemlékezem szövetségemről, amely köztem és köztetek és minden testből való élő lény között van, és nem lesz többé a víz özönvízzé minden test elvesztésére.
16 Azért tehát legyen az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten és minden testben élő lény között, amely a földön van.
17 Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet szereztem közöttem és minden test között, mely a földön van.

Érdekes olvasni azt, hogy a szivárvány, mint fizikai-meteorológiai jelenség hogyan válik Isten szövetségének szimbólumává. A Szentírásból nem lehet tudni pontosan, hogy az özönvízig láthattak-e szivárványt az emberek a Földön. Az biztos, hogy Ádám és Éva édenkerti bukásáig biztos nem volt eső, utána viszont nincs információ arról, hogy volt-e. Ugyanakkor az is biztos, hogy Isten sokszor fizikai dolgokat használ fel arra, hogy emlékezzünk az Ő ígéreteire. Jelen esetben arra, hogy többé nem pusztítja el a Földet özönvízzel.

18 Nóé fiai pedig, akik a bárkából kijöttek, ezek voltak: Sém, Hám és Jáfet. Hám pedig Kánaán atyja.
19 Ezek hárman Nóé fiai, és tőlük népesedett be az egész föld.
20 Nóé pedig földművelő lett, és szőlőt ültetett.
21 És amikor ivott a borból, megrészegedett, és mezítelenül volt a sátra közepén.
22 Hám pedig, Kánaán ősatyja meglátta az atyja mezítelenségét, és hírül adta kint levő két testvérének.
23 Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadtak, vállukra vetették, és háttal közelítvén takarták be atyjuk mezítelenségét. Így arccal hátra meg sem látták atyjuk mezítelenségét.
24 Amikor Nóé felserkent mámorából, és megtudta, amit kisebbik fia cselekedett vele,
25 azt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen testvérei között!
26 Azután ezt mondta: Áldott az Úr Sém Istene, legyen Kánaán az ő szolgája!
27 Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sém sátraiban, és legyen szolgája Kánaán!
28 Nóé pedig az özönvíz után még háromszázötven esztendeig élt.
29 Egész életének ideje kilencszázötven esztendő volt; és azután meghalt.

Noé haláláig már nem születtek új gyermekek: Sém, Hám és Jáfet családjaira várt a Föld benépesítése. Az itt leírt történet első látásra több kérdést felvet. Ha Noé ismerte a borkészítés módját, akkor miért nem számolt az alkohol hatásaival? Itt láthatjuk a bibliai történelem első részeg emberét. Lehetséges, hogy Noé találta fel a bort, amikor megkóstolta az elraktározott és közben megerjedt szőlőlét? Mit csinált Noé meztelenül a sátra közepén? Hol volt ekkor a felesége? Miért a fiainak kellett kisegíteni őt a mámorából? A Biblia nem ad egyértelmű választ a kérdésre. Ami biztos, hogy Hám – aki valószínűleg a legfiatalabb volt a testvérei között – meglátta az apját részegen és meztelenül, és ahelyett, hogy ezt a szégyenteljes állapotot megszüntette volna, a két testvérének elmesélte, hogy ők is nézzék meg. A két testvér viszont átélte a helyzet szégyenét, és ahelyett, hogy szórakoztak volna édesapjuk nyomorult helyzetén, betakarták, és segítettek megszüntetni ezt a szégyenteljes állapotot.

Noé reakciója is érdekes ebben a történetben. Azt mindenképpen értjük, hogy mérges volt Hámra, amikor megtudta, hogyan viselkedett vele szemben. Mégis Hám legkisebb fiát, Kánaánt átkozza meg – vagy legalábbis prófétikus módon felfedi a jövőjét, ami átkozott lesz Isten szemében. Tudjuk, hogy ezt az Istentől jövő ihletett beszámolót az a Mózes írta le, aki számára küldetés volt, hogy Izrael népével a mai Palesztina területén élő kánaáni népeket kiirtsa a bűneik sokasága miatt Isten ítéleteként. Itt tehát lehet áthallás, hogy a Mózes korabeli nép tudja, hogy Isten már régóta látta Kánaán utódainak – és nem Hám összes utódjának – istentelenségét. Hiszen már ősatyjuk is milyen ember volt! Érdekes itt még látni, hogy azért is lehet, hogy Noé nem Hámot átkozta meg, mert Isten őt és testvéreit már megáldotta, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Sajnos a történelemben voltak olyan időszakok, amelyben ezekre a bibliai próféciákra helytelenül hivatkozva sémita és jáfetita rasszba tartozó emberek úgy gondolták, hogy Isten számára kedves, ha Hám leszármazottait, az afrikai embereket rabszolgaságba taszítják. Az Ószövetség üzenete viszont itt világos: kizárólag Hám egy leszármazottja válik átkozottá, és ez Kánaán. Az ő utódai pedig közel-keleti népek voltak, és nem afrikaiak.

Ezekkel az üzenetekkel, szövetségekkel, áldásokkal és átkokkal indul útjára az özönvíz utáni új emberi társadalom. A következő részekben pedig megtudhatjuk, hogy Isten az Ő megváltó tervét hogyan kezdi el szép lassan kibontakoztatni a történelem színpadán.

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább