Címke: keresztény

Istenélmények és keresztény megtérés: csak az agyunk játszik velünk?

Sorozatunk következő bejegyzését egy olyan témával folytatom, amit a nem keresztények és a hitük valódiságával küzdő, kételkedő (igen, van ilyen!) keresztényeknek is hasznos átgondolni. A téma alapvetően arról szól, hogy azok az emberek, akik elhiszik, hogy Jézus Krisztus lassan 2000 éve tényleg meghalt és feltámadt a halálból, sőt a Biblia beszámolóit minden más kérdésben is hitelt érdemlőnek tartják, hogyan jutottak el erre a meggyőződésre. Nem kisebb ember, mint maga Pál apostol, a kereszténység egyik leghíresebb elterjesztője így számol be saját megtéréséről:

„Egykor én magam is úgy véltem, hogy mindent meg kell tennem ama názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem Jeruzsálemben, és a szentek közül sokat börtönbe csukattam a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján. Sőt amikor megölték őket, szavazatommal ehhez hozzájárultam.  Minden zsinagógában sokszor büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, és szerfelett dühöngtem ellenük, még idegen városokban is üldöztem őket.

 Ilyen ügyben éppen útban voltam Damaszkusz felé a főpapoktól kapott felhatalmazással és engedéllyel. Déltájban az úton azt láttam, ó, király, hogy a mennyből a napfénynél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és a velem együtt utazókat. Amikor pedig mindnyájan földre estünk, hangot hallottam, amely héber nyelven szólt hozzám, és ezt mondta: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Én pedig azt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig azt mondta: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” – ApCsel 26,9-15

A modern neurobiológiai kutatásokból kiderül, hogy az ember érzelmi világának változásai összefüggésben vannak a központi idegrendszer működésével. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy amikor valamilyen érzelmet érzünk (pl.: lelkesedés, szomorúság… stb.) akkor különböző műszerekkel kimutatható, hogy az agyunkban is történik éppen valami. Erre épült rá később az ún. neuroteológia „tudományága”, amely a különböző vallásokhoz kapcsolódó istenélményeket az agyunk speciális kisüléseinek tartja[1]. Ez azért érdekes, mert ha bizonyítani lehet, hogy az agyunk normál működésének velejárója, hogy bizonyos esetekben ún. „istenélményeket” tud létrehozni, akkor ez azt is jelentheti, hogy minden ilyen élmény abból fakad, hogy a saját agyunk csap be minket. Ebben az esetben Pál apostol, és minden keresztény, aki azt állítja, hogy Istent megtapasztalta, és ez az élmény vezette a megtérésre és Jézus Krisztus követésére, az végsősoron téved. Ezt pedig azt is jelentheti, hogy az emberen kívüli természetfeletti valóság nem létezik, így nem is várhatunk onnan impulzusokat, hiszen ha tapasztalunk is ilyet, csak az agyunk játszik velünk. Mind keresztényeknek, mind nem keresztényeknek fontos ezzel a kérdéssel szembenéznie: az agyműködéssel kapcsolatos tények képesek-e hitelteleníteni a keresztények 2000 éves üzenetét Isten Fiáról, aki, megváltói munkáját elvégezve a kereszten, feltámadt a halálból.

Mi van akkor, ha az istenélmények és agyi kisülések közötti összefüggés igaz?

Ahogy Szalai András a neuroteológia kutatásáról írott átfogó szakirodalmi összefoglalójából kiderül:[2] legalább két komoly szakmai probléma merül fel az istenélmények és agyi kisülések vizsgálata során.

Az első ellenérv a neurológia tudománya oldaláról érkezik, miszerint megismételhető kísérletekkel nem bizonyítható, hogy az agy adott területeinek külső, tudatos stimulálása istenélményeket hozna létre az emberek többségénél. Vagyis egyértelmű természettudományos bizonyíték nincs arra, hogy az ember valóban úgy működne, hogy „természetfeletti” élmények során csak az agya játszana vele.

A második ellenérv a teológia és az ismeretelmélet oldaláról jön. Tegyük fel, hogy igaz az, hogy minden egyes természetes (nem stimulált) istenélmény során az emberi agyban ki lehet mutatni, hogy bizonyos területek működésbe lépnek. Ez a tény szükségszerűen hiteltelenítené-e a Biblia vagy a történelem folyamán Jézus Krisztusban való hitre eljutott emberek tömegeinek kijelentését? A válasz természetesen nem. A Szentírás már a kezdetektől egy olyan emberképet mutat, ahol ugyan az ember több részből áll: test, lélek (és esetleg szellem), mégis lényünk egy organikus egészet alkot. Amikor az ember lelke szomorú az a testére is kihat (Zsolt 31,9-10), vagy éppen Isten iránt sóvároghat a lelkünk és testünk egyszerre (Zsolt 63,1; 84,2). Jób könyvében és a Zsoltárokban megannyi bizonyítékot látunk arra is, hogy ha az ember teste beteggé válik, akkor a lelke is rosszul lesz és fordítva. Sőt az Újszövetség legnagyobb reménységének, a hívők feltámadásának is az a célja, hogy az ember test-lélek egysége a maga teljes dicsőségében helyre legyen állítva (1Kor 15,42-48). Ha Pál apostolt a damaszkuszi úton átélt istenélményekor betették volna egy MRI-vizsgálóba, akkor lehetséges, hogy az agyának bizonyos területei igen intenzív működést mutattak volna. De ez ismeretelméleti szempontból nem oldja meg a „mi volt előbb?” kérdését. Természettudományos szempontból egyszerűen nem lehet vizsgálni azt, hogy Pál agyának kisülése volt az első vagy a külső kiváltó élmény hatására „indult be” az agya is. A Biblia világképébe azonban tökéletesen belefér az, hogy amikor Isten megszólítja az embert, akkor azt ő a teljes testi-lelki valójával (agyával, hormonjaival…stb.) érzékeli.

Miért lehet mégis perdöntő a Biblia istenélményekkel kapcsolatos beszámolója?

Mind az ó-, mind az újszövetségi Szentírás írói azzal a meggyőződéssel örökítették meg történeteiket az utókor számára, hogy Isten népének valódi történelmét írják meg. E történelemnek pedig szerves része, hogy Isten időnként meglátogatja népét, és szabadulást szerez nekik. A Biblia által leírt nagy meglátogatások, istenélmények, melyek a nem hívők számára sokszor mesésnek és mitikus kiszínezésnek tűnnek: valójában élménybeszámolók. Ezekben pedig az az izgalmas és egyedülálló, hogy nem arról van szó, hogy egy-egy kiválasztott „guru” magányosan, egy mindenkitől elszeparált helyen Istent tapasztalja, majd a többieknek elmondja élményeit (bár sok egyedi istenélményről is beszél a Szentírás). Hanem Isten népének történelmén végigvonul, hogy az Úr kollektíven meglátogatja népét. Lássunk erre néhány példát:

  1. Isten, amikor Mózest elhívja, azzal hitelesíti magát a fáraó és Izrael vénei előtt, hogy amikor eldobja a botját, az kígyóvá változik (2Móz 7,9-10).
  2. Mózes második könyvében az Egyiptomra nehezedő 10 csapás az Úrtól az egész nép számára nyilvánvaló és váratlan természetfeletti jelenség volt.
  3. Izrael egyiptomi kivonulásának utolsó pontja volt, hogy Mózes felemeli a botját egy éjszakán át, amire Isten kettéválasztja a tengert és Izrael népe száraz lábbal kel át a Sínai-félszigetre (2Móz 14,21-22). Itt mind az egyiptomiaknak, mind az izraelitáknak kollektív istenélményük volt.
  4. Jézus születésekor pásztorok csoportját szólították meg az angyalok Betlehem környékén, hogy lássák meg az újszülött Jézust, Izrael szabadítóját (Lk 2,8-19).
  5. Jézus, amikor felvitte Pétert, Jakabot és Jánost egy hegyre, és megláthatták az isteni dicsőségét, miközben Mózes és Illés is megjelent, és az Úrral beszélgettek (Mt 17,4).
  6. Jézus rengeteg gyógyítása, illetve az ördögök kiűzése is nagy nyilvánosság előtt történt.
  7. Jézus feltámadásának hírvivői először angyalokkal találkozó asszonyok voltak (Mt 28,1-7). Aztán megjelent váratlanul Jézus két, Emmausba tartó tanítványának (Lk 24,13-35). Majd a tanítványok nagyobb csoportjának is, sőt együtt is evett velük. (Lk 24,36-43).
  8. Pál apostol szerint (valószínűleg a jeruzsálemi apostolok mondták el neki) Jézus megjelent 500 tanítványnak egyszerre, akik közül még sokan éltek akkor, amikor az első korinthusi levelet írta (1Kor 15,6).

Napjainkban könnyen előfordulhat, hogy keresztények olyan egyszerű és mindenki más által is átélhető élményeket azonosítanak „istenélményként”, mint nagy békesség vagy öröm. Ekkor pedig könnyen gondolhatjuk azt, hogy csak az agyunk vagy a hormonrendszerünk „játékait” éljük meg természetfeletti érintésekként, becsapva magunkat. Azonban a teljesség igénye nélkül fent említett bibliai beszámolókban közös az, hogy…

– sok ember egyszerre látta Isten természetfeletti megnyilvánulását

– erre a megnyilvánulásra nem készültek, nem vártak, így nem vádolhatók azzal, hogy meditatív vagy önszuggesztív csoportnyomásra hirtelen mindenki átélte az élményt

– ezek az élmények Istennel a tanúk számára kitörölhetetlen és feledhetetlen életélménnyé váltak, amit mindenképpen az utókor számára pontos megőrzésre méltattak.

Pál apostol maga fogalmazza meg, hogy ha Jézus feltámadása nem valóságos, vagyis az apostolok és tanítványok százai ezt csak kollektíven hallucinálták, akkor a keresztény hit és reménység semmit sem ér. Sőt a keresztények a legnyomorultabb emberek a világon, hiszen önbecsapásban élnek, sőt valójában a bűneikre nem is nyertek bocsánatot (1Kor 15,12-19). Isten viszont nem véletlenül tette ezeket a dolgokat nagy nyilvánosság előtt. Ugyanis a bukott ember számára Isten meglátogatása és maga a természetfelettiség hihetetlennek tűnik. A korai tanítványoknak, vagy éppen a még korábbi Izrael népének szüksége volt kollektív istentapasztalatra. Ugyanis amikor az ember ilyeneket lát, akkor az első őszinte kérdése a következő: „Biztos nem káprázik a szemem?” vagy „Megőrültem, vagy tényleg valóság, amit tapasztalok?” Ezen a ponton segít az, amikor a többieket megkérdezzük, és tőlünk független más emberek is azt tudják mondani, hogy mindenféle csoportnyomás nélkül és a legnagyobb meglepetésükre ők is ugyanazt látták vagy élték át, mint mi.

A bibliai beszámolók természete ismeretelméleti szempontból valószínűtlenné teszik azt, hogy Isten meglátogatásai és tettei a történelemben csak az emberek agyi kisüléseinek és képzelgéseinek eredményei lennének.  Ez pedig kijózanító lehet napjaink kételkedő embere számára is. Természetesen csak akkor, ha a Szentírást olvasva szembesül azzal, hogy sem az Ó- sem az Újszövetség írói nem mitológiát vagy mesekönyvet kívántak írni, hanem saját és korabeli embertársaik közös történelmi élményét vetették papírra. Abban persze könnyű kételkedni, hogy velük valóban megtörténtek-e azok az élmények, de abban nagyon nehéz, hogy a szentírók komolyan gondolták-e, hogy részesei voltak annak a történetnek, amit maga a Mindenható Isten írt.

[1] A neuroteológiáról bővebben ld. Szalai András kiváló összefoglalóját:
http://site-44438.mozfiles.com/files/44438/Neuroteologia_Isten_az_agyban.pdf

[2] u.o.

Tovább