Címke: Lót

Genezis 14. – Ábrahám a harcos

Mózes első könyvének tizennegyedik részében betekinthetünk egy a Krisztus előtti harmadik évezred végén zajló tipikus közel-keleti konfliktusba. Néhány mezopotámiai városállam királya hadat indít olyan palesztinai királyok ellen, akik többé nem kívánnak adófizetői lenni. Főhősünk, Ábrahám pedig ebbe a konfliktusba unokaöccse, Lót miatt kerül bele – és sikeres mentőakciója után egy nagyon különleges találkozással zárul a történet.

1 Történt pedig Amráfelnak, Sineár királyának és Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernak, Élám királyának és Tidálnak, Góim királyának napjaiban,1
2 hogy hadat indítottak ezek Bera, Sodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebóim királya és Bela, azaz Cóar királya ellen.
3 Mindezek a Sziddím völgyében egyesültek, ahol a Sós-tenger van.

Mózes négy mezopotámiai uralkodó felsorolásával kezdi ezt a részt, akik a mai Holt-tenger környéki városok és talán az ígéret földjének egész térsége felett katonai fölénnyel, és adószedő joggal bírtak. Amráfel valószínűleg Babilon – akkor még kicsi – városállamának uralkodója volt, aki még nem tudta, hogy néhány évszázad múlva ebből a városból emelkedik ki Hammurapi vezetésével az Óbabiloni Birodalom. Arjók nevét meg lehet találni a felső mezopotámiai történelmi emlékek között Mari városa környékén, ezért Ellászár területe is valószínűleg itt keresendő2. Kedorláómer egy elámi név, ami a arra utal, hogy ez a király jött legkeletebbről, és a szöveg alapján azt is láthatjuk, hogy ő volt a legtekintélyesebb a négy uralkodó közül. Végül Tidálról csak annyit tudunk, hogy a hettita eredetű a neve, ráadásul a „Góim” nevű területe egyszerűen a héberben nemzeteket jelent. Itt Mózes lehet, hogy nem ismerte pontosan Tidál városát, és az akarta kifejezni, hogy még egy király a keleti nemzetek közül.

A lázadó királyok közül ötöt említ Mózes, és itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy Sodoma és Gomora városai az egész Szentírásban a gonoszság és Isten elleni lázadás jelképeivé váltak. A királyaik neve is erről árulkodik: Bera és Birsa nevek a héberben a gonoszsággal kapcsolatos szavakat jelentenek. A nagy csata előkészületeit látva tehát a figyelmes olvasó rögtön Lótra gondol, aki nem régiben e területre költözött.

4 Tizenkét esztendeig szolgálták Kedorláómert, és a tizenharmadik esztendőben ellene támadtak.
5 A tizennegyedik esztendőben pedig eljött Kedorláómer és a királyok, akik ővele voltak, és megverték a refáiakat Asterót Karnaimban, a zúziakat Hámban, az émieket Sávé-Kirjátaimban
6 és a hóriakat az ő hegyükön, a Szeíren, egészen Él-Páránig, amely a puszta mellett van.
7 Azután visszafordultak, és Én-Mispátba, azaz Kádésba mentek, és elpusztították az amálékiak egész mezőségét és az emóriakat is, akik Hacecón-Támárban laktak.
8 Tehát kiment Sodoma királya, Gomora királya, Admá királya, Cebóim királya és Bela, azaz Cóar királya, és megütköztek azokkal a Sziddím völgyében:
9 Kedorláómerral, Élám királyával, Tidállal, Góim királyával, Amráfellal, Sineár királyával és Arjókkal, Ellászár királyával. Négy király öt ellen.
10 A Sziddím völgye pedig tele volt szurokforrásokkal. Amikor Sodoma és Gomora királya megfutamodott, beleestek azokba. Akik pedig megmaradtak, a hegyek közé futottak.
11 Elvitték Sodoma és Gomora minden jószágát és eleségét, és elmentek.
12 Lótot, Abrám testvérének a fiát is elvitték jószágostul együtt, és elmentek. Ekkor Lót Sodomában lakott.
13 Eljött pedig egy menekült, és hírül vitte a héber Abrámnak, aki az emóri Mamrénak, Eskól és Ánér testvérének tölgyesében lakott, akik meg Abrám szövetségesei voltak.
14 Amint Abrám meghallotta, hogy rokona fogságba esett, fölfegyverezte a házában felnövekedett háromszáztizennyolc kipróbált legényét, és üldözte őket Dánig.

A hadviselés és seregek mozgatása az ókorban sokkal lassabb volt, mint napjainkban. Erre utal, hogy a Sziddím-völgy királyai a tizenharmadik évben lázadtak fel az adószedőikkel szemben, mégis nagyjából egy évvel később érkeztek meg a seregek megtorolni a pártütést. Palesztina közepén a Jordán és a Földközi-tenger között volt egy útvonal, amit a „Királyok útjának” neveztek: valószínűleg ezen keresztül vonultak be Kedorláómer seregei, és az egész térségben hódító háborút végeztek, majd visszafelé fordultak a lázadó Sodoma környéki királyok ellen. A harcról részleteket nem közöl a szentíró, csak annyit, hogy Sodoma és Gomora királya csúfos vereséget szenvedett, és beleesett a környéken található szurokforrásokba.

Ahogy pedig az ókori hadviselésben szokás volt, a legyőzött népeket teljesen kifosztották, sőt „civileket” is hurcoltak el rabszolgának, és Lót sorsa is ez lett volna. A fordulat azonban itt kezdődik: egy hírnök elmondja Abrámnak a történteket, aki azonnal fegyverbe hívja a háza népének férfi tagjait – valószínűleg szolgákat, akik Abrámmal dolgoztak. És itt merül fel egy nagyon fontos kérdés: hogyan üldözhet háromszáztizennyolc felfegyverzett ember egy négy királyból álló ókori haderőt? Mekkora esélye van győzni Isten emberének a túlerővel szemben?

15 Szolgáit csapatokra osztva ellenük támadt éjszaka, megverte és egészen a Damaszkusztól balra fekvő Hóbáig űzte őket.
16 Visszahozott minden jószágot. Visszahozta az ő rokonát, Lótot jószágával együtt meg az asszonyokat meg a népet is.

Abrám győzelmének pontos részleteit nem láthatjuk itt ezekben a sorokban. Az valószínűsíthető, hogy a négy mezopotámiai király nagy győztes hadjárata után nem igazán számított egy éjszakai rajtaütésre. Amikor egy nagy haderő éppen éjszakázó táborára lecsap egy jóval kisebb sereg, az előnyt hozhat, hiszen ilyenkor a katonák nagy része nincs felfegyverezve és esélyük sincs jól felmérni a rájuk leselkedő fenyegetést. Abrám tehát a nagy sereget az éj leple alatt magabiztosan üldözhette anélkül, hogy az komoly ellentámadásba lendült volna. Menekülés közben pedig természetes, hogy leghamarabb a zsákmányolt állatokat és embereket hagyják hátra, hiszen ezek lassítják a katonai csapat mozgását. A történetben tehát bizonytalanság van arra nézve, hogy Abrám megsemmisítette volna a négy király nagyobb seregét, vagy szimplán a nagy részük csak elmenekült. Ami biztos, az ősatya elérte a célját, megmentette Lótot a rabszolgaságtól, és hazahozta földjére a rokonát.

17 Miután pedig visszatért Kedorláómer és a vele levő királyok megveréséből, kiment elébe Sodoma királya a Sávé völgyébe, azaz a Király-völgybe.
18 Melkisédek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő a magasságos Isten papja volt.
19 Megáldotta őt, és azt mondta: Áldott legyen Abrám a magasságos Istentől, az ég és föld teremtőjétől.
20 Áldott a magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És Abrám tizedet adott neki mindenből.
21 Sodoma királya pedig azt mondta Abrámnak: Add nekem a népet, a jószágot pedig tartsd meg magadnak.
22 De Abrám ezt felelte Sodoma királyának: Fölemeltem kezemet az Úrhoz, a magasságos Istenhez, az ég és föld teremtőjéhez,
23 hogy én egy fonalszálat vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: én gazdagítottam meg Abrámot.
24 Semmi egyebet sem veszek el, csak a legények élelmét és azoknak a férfiaknak a részét, akik eljöttek velem: Anér, Eskól és Mamré kapják meg a részüket.

Érdekes látnunk az egész részben Ábrahám jellemfejlődését, amit az utolsó szakasz kifejezetten kiemel. Amíg korábban az ősatya annyira félt Egyiptom királyától, hogy a feleségét a húgának hazudta, addig most hadsereggel támad neki négy, hasonlóan félelmetes uralkodónak azért, hogy megmentse Lótot. Miután Isten áldásával visszatér az ígéret földjére éppen közvetlenül Jeruzsálem mellett megy el, amikor két király jön elé. Mindkét személy nagy hatalmú, és Abrámmal ellentétben a vezetői pozícióban van a térségben. Amíg azonban Melkisédek a Magasságos Isten papjaként az Örökkévalónak való engedelmesség mintaképe, addig Sodoma királya az Istennel szembeni lázadás és gonoszság megtestesítője. Mindkét király valamilyen módon meg akarja ajándékozni az ősatyát, de amíg Melkisédektől Abrám mindent elfogad, addig Sodoma királyát megveti, és elutasítja ajándékát.

A történet üzenete nagyon világos: Ábrahámnak elhívása van a Teremtő Istentől, és amíg Melkisédek ezt felismeri, elismeri és támogatja, addig Sodoma királya valószínűleg egy számára hasznos és tehetséges szövetségest lát az ősatyában. Az ősatya azonban nem hajlandó szövetséget kötni olyan személlyel, aki istentelen célokra akarná használni a vele való kapcsolatát.

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

2 Andrew E. Steinmann (2019): Genesis – An Introduction and Commentary. Tyndale Old Testament Commentaries. Volume 1., IVP Academic, Downers Grove, Illinois, 112 o.

Tovább
Genezis 13. – A szükséges elválás

Mózes első könyvének tizenharmadik fejezete Ábrahám, és unokaöccse Lót viszonyáról szól, melynek végkifejlete a két család útjának elválása lesz. Isten korábbi ígéretei alapján láthatjuk, hogy Ábrahám elhívása nem csak a szülőföldjének, hanem a háza népének elhagyása is volt, azért, hogy az utódaiból Isten egy új népet hívjon életre. Mózes korában már világos volt, hogy Lót utódaiból egy Izraeltől teljesen különböző nép lett, de ez a szeparáció a rokonságon belül Ábrahám döntésével kezdődött. Isten az ősatyával kapcsolatos akarata csak úgy valósulhat meg, ha Lót egy kicsit „távolabb megy”, vagyis már nem számít Ábrahámmal egy háztartásban lévő embernek. Ahogy pedig látni fogjuk, ez egy nagyon gyakorlati probléma megoldására született döntés eredménye lesz.

1 Abrám feljött Egyiptomból a déli tartományba, feleségével és mindenével együtt, és Lót is vele jött1.
2 Abrámnak pedig sok jószága, ezüstje és aranya volt.
3 Egyik helyről a másikra ment dél felől egészen Bételig, oda, ahol először volt a sátra, Bétel és Aj között;
4 annak az oltárnak a helyéig, melyet ott korábban készített. És segítségül hívta Abrám az ÚR nevét.

Főhősünk az előző fejezetben csúfos szégyent vallott az Istennek való engedelmességében, és a férj szerepében is. A saját félelme vezérelte Egyiptomba, és most szomorú tapasztalatokkal és mindemellett anyagi gyarapodással tér vissza Kánaán földjére. Az ősatya először a Negev sivatag területéré érkezik, majd egyre északabbra vándorol, és eljut Kánaán középső részéig Bétel – az Örökkévaló tiszteletének későbbi izraeli központja – közelébe, ahol már korábban saját maga épített oltárt az Úr tiszteletére.

Ábrahámnak ez a tette valószínűleg bűnbánatból fakadt. Tudta, hogy azt az utat, amire maga Isten helyezte, elhagyta, de élt benne a remény, hogy újra „fel tudja venni a fonalat” az Úr követésében. Ehhez a legjobb mód pedig az volt, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol még Isten szólt hozzá, és ő maga is még az Úr útján járt. Ábrahám példájából itt azt is megláthatjuk, hogy az Istenben bízó emberek is időnként elveszíthetik a fókuszt az életükben, letérhetnek a saját félelmeik és bizonytalanságaik miatt a „keskeny útról” – ettől annyira életszerű a Biblia hőseinek élete. Azonban az is nagyon reményteljes, hogy vissza lehet térni az útra, hiszen Abrám a kihűlt oltárát újra izzásba tudta hozni, és visszatért az Úrral való közösség melegsége az életébe.

5 Lótnak is, aki Abrámmal járt, voltak juhai, ökrei és sátrai,
6 és nem bírta eltartani őket az a föld, hogy együtt lakjanak. Mivel sok jószáguk volt, nem lakhattak együtt.
7 Viszálykodás is támadt Abrám jószágainak és Lót jószágainak a pásztorai között. Akkor még a kánaániak és a perizziek is ott laktak azon a földön.
8 Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, se az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk.
9 Hát nincs előtted az egész föld? Kérlek, válj el tőlem. Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mész én balra térek.
10 Fölemelte ezért Lót a szemét, és látta, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította volna az ÚR Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az ÚR kertje, mint Egyiptom földje.
11 Lót tehát a Jordán egész mellékét választotta magának, és elköltözött kelet felé. Így hát elváltak egymástól.
12 Abrám Kánaán földjén telepedett le, Lót pedig a Jordán melléki városokban és Sodomáig sátorozott.
13 Sodoma lakosai pedig nagyon gonoszak és bűnösök voltak az ÚR előtt.

A Kánaán földjére visszatéréssel úgy tűnik nem sikerült helyreállítani a két család megélhetésének gondjait, ami miatt nemrég Egyiptomba menekültek. Kánaán földjén más népek is éltek, akik leterhelték az erőforrásokat (pl. kutak és legelők az állatoknak), és úgy látszik, hogy Lót és Abrám túl nagy állatállománnyal rendelkezett ahhoz, hogy azon az egy területen közösen tudjanak megélni. A vita az erőforrásokon azonban nem a két családfő között, hanem inkább a szolgáik között folytak a mezőn. Mivel Abrám tudta jól, hogy Isten ígérete szerint majd gyermekei születnek, és bővülni fog a család, Lótot nem gondolta lehetséges örökösének. Eljött az idő, amikor unokaöccse már felnőtt családfő és meg kell keresnie a saját területét az ég alatt.

Abrám, mint rangidős családfő kezdeményezte a konfliktusok feloldását Lóttal. Az ajánlata pedig igen nagyvonalú volt: Lót választhatott, hogy melyik területet szeretné „belakni” a saját nyájával, és Abrám ehhez alkalmazkodva az ellenkező irányba indult. Ez a döntés a bibliai hit egy gyönyörű és létfontosságú aspektusát mutatja be: Isten hűségét a saját ígéreteihez. A Lóttal való tárgyalás eredménye az is lehetett volna, hogy a fiatal rokon elsősorban Kánaán területén szeretne élni, és Abrámot kijjebb szorítja az ígéret földjéről. Abrám azonban bízott Istenben, ezért Lót bárhogy dönt is, ha az Örökkévaló végül az ő utódainak akarja adni Kánaánt, akkor ebben Őt senki nem állíthatja meg. Hívőként gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy olyan dolgokért küzdünk teljes erőbedobással, amit igazából Isten már nekünk ígért, és csak várnunk kellene a beteljesülésre. Érdemes ezért tanulnunk az ősatya bölcs és türelmes hitéből.

Lót területválasztásáról itt érdemes szót ejteni. A Sodoma és Gomora városának környékét úgy írja le itt a Szentírás, mint egy igen virágzó gazdaságú terület – amin természetesen nem lepődhetünk meg, hiszen a Jordán folyó völgyében volt, és a termékeny folyóvölgyek az ókorban általában kiemelten prosperáló gazdaságú területek voltak. A Mózes korabeli olvasó azonban tudta erről a környékről, hogy már nem ilyen, sőt elpusztult városok nyomai vannak a környéken. A későbbi fejezetekben majd megtudjuk pontosan mi történt ezekkel a helyekkel, de egy dolgot fontos kiemelni: az itt lakók igen gonoszok és bűnösök voltak az Úr szemében. Azt a jelenséget, amit itt láthatunk a bibliai teológia az „általános kegyelem” kifejezéssel illeti. Ez annyit jelent, hogy az édenkerti események óta bukott ember ugyan a bűnei miatt Isten ítélete alatt van, és szüksége van Isten speciális kegyelmére (a megváltásra), hogy helyreálljon az élete, mégis a földi munkálkodásában ettől függetlenül lehet sikeres. A Nap ugyanúgy kisüt rá, az ő földjére is esik az eső és bolygónk erőforrásaiból Isten kegyelméből minden ellene lázadó ember is ugyanúgy részesül. Így lehetséges, hogy a Lót által oly gazdagnak és virágzónak látott területen olyan emberek élnek, akik sikeresek ugyan, de Isten szemszögéből kirívóan erkölcstelenek. Lótnak ezzel a döntésével még később meggyűlik a baja, de ne szaladjunk előre történetünkben.

14 Az ÚR pedig azt mondta Abrámnak, miután Lót elvált tőle: Emeld fel a szemedet, és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra.
15 Mert az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak adom örökre.
16 Olyanná teszem magodat, mint a föld pora: hogy ha valaki megszámlálhatja a föld porát, a te utódaid is megszámlálhatók lesznek.
17 Kelj fel, járd be ezt az országot hosszában és széltében, mert neked adom.
18 Fölszedte azért Abrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamré tölgyesében, Hebrón vidékén, és oltárt épített ott az ÚRnak.

A fejezet utolsó része mintha egyfajta felszabadulásként csendülne fel. Isten meglátogatja Abrámot, aki végre már egyedül van, és ott jár azon az úton, ahol vár a következő lépésre Isten tervében. Isten lépése pedig itt és most az ígéret megerősítése: Abrámnak abban a tudatban kell bejárnia Kánaán földjét, hogy ez végső soron majd az ő családjának tulajdona lesz. Annak a rengeteg utódnak, amit Isten akar adni az ősatya számára kell is ez a nagy terület, mégis érdekes látni, hogy itt még Abrám nem igazán láthatta hogyan fog beteljesülni mindez az ígéret, hiszen sem tulajdonjoga nem volt még Kánaánban, sem gyermeke. Az ősatya itt újra Istenbe veti a bizalmát, és hűségesen folytatja vándorútját az ígért földön, és nem tesz más, mint éli az életét, és vár Istenre. Mai türelmetlen, instant világunkban jó hallani ezt az üzenetet is: Isten sokszor azért várat meg minket, mert a türelmes várakozás egyszerűen pozitív irányba formálja a jellemünket.

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább