Címke: teremtés

Genezis 1. – A teremtés hajnala

A Teremtés könyvének első fejezete az Ószövetség talán legismertebb része. A legtöbben itt kezdik el olvasni a Bibliát, és sokan itt is hagyják abba. Mózes ebben a részben a világunk kezdeteivel kapcsolatos rengeteg kérdésre válaszol Isten kijelentett szavával. Így kezdődik a Szentírás:

1 Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet[1].
2 A föld pedig kietlen és puszta volt, sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke lebegett a vizek felett.

Aki valaha járt általános vagy középiskolába, az tudja, hogy a világunk kezdeteiről az ókorban rengeteg teremtés-mítosz látott napvilágot. Különböző politeista ókori népek sokféleképpen leírták, hogy milyen csodálatos módon keletkezett a világ – természetesen az istenek valamilyen közreműködésével. Mózes már az első mondatában tisztázza: Isten teremtette az eget és a földet. Isten népe mindig is úgy hitte, hogy a teljes univerzum Teremtőjével lépett szövetségre, aki nemcsak megteremtette egyszer, hanem ma is „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3b). A Szentírás örökkévaló és láthatatlan (szellemi) Istene létrehozza a látható (fizikai) világot, mert így döntött.

Világunk létrejöttének módjáról azt is megtudhatjuk, hogy Isten nem egy pillanat alatt végezte el a teremtés munkáját, hanem újabb és újabb Isteni beavatkozások által formálta azt. Kezdetben a Föld bolygót úgy láttatja a szentíró, mint kőzetek és víz rendezetlen halmazát, melyet a sötétség lepelként borít be: jelezve, hogy a mű még nincs készen. De Isten Lelke, a Szentlélek már készen állt arra, hogy erre a nyers világra hatással legyen. Mózes – a Biblia többi szerzőjével együtt – tudta azt, hogy Isten az Ő Szentlelke által mindig jelen van világunkban kijelentve és munkálva az Örökkévaló akaratát: erről személyes tapasztalata volt, ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk.

3 Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.
4 Látta Isten, hogy jó a világosság, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől.
5 Isten a világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. És lett este, és lett reggel: első nap.

A Szentírás első fejezete a világunk megformálását egy hat napos folyamatként írta le, és ennek üzenete Mózes népe számára egyértelmű: „Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja.” (2Móz 20,9-10) Az ókori világban nem volt jellemző, hogy az emberek ilyen tudatosan tartottak volna pihenőnapot – a zsidókat mindig kicsit „furának” tartották azért, mert ők szombaton bezárják a boltot, nem mennek üzletelni, és a földet sem művelik, még aratáskor sem. Ez pedig azért van, mert Isten az embert nem azért teremtette, hogy élete fő célja a munka legyen, hanem azért, hogy az Örökkévalóval legyen közösségben, és a munkáját az Ő dicsőségére végezze. Heti egy napot megpihenni, imádkozni és Istent keresni segít abban, hogy ne imádjuk bálványként a munkánkat, hanem egészségesen lássuk életünk célját.

A teremtés első napján, mint egy jó építészmérnök, aki leül a tervezőasztalához: Isten felkapcsolja a lámpát és megvilágítja világunkat. A fény nélkül nem tudna élni a világegyetem, és bolygónk sem: a fény energiája adja a meleget, az erőt a fotoszintézishez a növények életében – közvetlenül és közvetetten szinte mindenhez szükséges. A modern fizikusok a fény és energia létrejöttét, kiáradását egy ősrobbanásra vezetik vissza, ami az univerzum kezdetén volt – a Biblia ennél többet mond: azért lett fény és energia világunkban, mert Isten úgy döntött.

6 Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat, amely elválasztja a vizeket a vizektől.
7 Teremtette tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt való vizeket a boltozat felett való vizektől. És úgy lett.
8 A boltozatot Isten égnek nevezte. És lett este, és lett reggel: második nap.

Ahogy korábban már láttuk a Föld eredeti állapotában is rengeteg vizet tartalmazott. Isten a második napon parancsolt a vizeknek és a bolygónk egyik legcsodálatosabb és legfontosabb fizikai-földrajzi folyamatát indította be: a víz körforgását. Az, hogy a víz párolog a földfelszínről és felhők képződnek, melyek a szélrendszerek által mozognak és bizonyos fizikai hatásokra csapadék formájában újra a felszínre hullanak bolygónk időjárását, éghajlati övezetességét és növénytakarójának – sőt teljes állatvilágának – tulajdonságait is meghatározza. Mózes teológiai üzenete egyértelmű: azért van ez így Földünkön, mert Isten akarta, hogy így legyen.

9 Majd ezt mondta Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy előtűnjék a száraz. És úgy lett.
10 A szárazat Isten földnek nevezte, az egybegyűlt vizeket pedig tengernek. És látta Isten, hogy ez jó.
11 Azután ezt mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet; gyümölcsfát, hogy neme szerint való gyümölcsöt teremjen, és magva legyen a földön. És úgy lett.
12 Hajtott tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet a maga neme szerint és gyümölcstermő fákat, amelyeknek gyümölcsei fajtájuknak megfelelő gyümölcsöket hoznak. És látta Isten, hogy ez jó.
13 És lett este, és lett reggel: harmadik nap.

A vizek körforgásának létrehozása mellett bolygónkon csak akkor lehet élet és civilizáció, ha a földfelszínnek csak egy részét (esetünkben 70,8%-át) borítják óceánok és tengerek, és létrejön a szárazföld, ahol a kontinensek a bolygónk felszínének 29,2%-át uralják. Habár nem tudhatjuk biztosan, hogy a teremtéskor a kontinensek a mai formájukban és elhelyezkedésükben voltak-e, Istent bölcs építőmesterként láthatjuk munkálkodni, ahogy egymás után logikus sorrendben hozza létre világunkban az egymásra épülő dolgokat.

A teremtés harmadik napjának csúcsteljesítménye a földi növénytakaró létrehozása a maga teljességében. Az ókorban még nem ismerték a földrajzi övezetességet és az ökológia tudományát, de érdekes megfigyelni, hogy Mózes ezt a napot sem „meseszerűen” adja elő. Az akkori emberek korrektül látták, hogy vannak különböző fajtájú növények (szántóföldi növények, gyümölcsfák… stb.) és ezek a saját fajtájuk (nemük) szerint sokasodnak a Föld felszínén – táplálékot adva a leendő állatvilágnak és emberiségnek. És mindez miért történik? Mert Isten bölcs teremtőként építi egymásra Földünk egyre bonyolultabb élő struktúráit.

14 Majd ezt mondta Isten: Legyenek világítótestek az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek és meghatározói az ünnepeknek, napoknak és esztendőknek,
15 és legyenek világosságul az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre. És úgy történt.
16 Megteremtette tehát Isten a két nagy világítótestet: a nagyobbik világítótestet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világítótestet, hogy uralkodjék éjjel, és a csillagokat.
17 Az ég boltozatára helyezte azokat Isten, hogy világítsanak a földre,
18 és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó.
19 És lett este, és lett reggel: negyedik nap.

Sokan ellentmondást látnak a Teremtés könyvének e szakaszában. Hogyan lehet, hogy Isten megteremtette a világosságot – sőt a nappalok és éjszakák körforgását is – mégis csak a negyedik napon teremti meg az égitesteket. A Biblián azonban végigvonul az a gondolat, hogy a világosság és fény végső forrása a szó szoros értelmében a láthatatlan világból érkezik. János apostol szerint „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5) Amikor az apostol a látja a világ újjáteremtését Jézus visszajövetele után a következőket írja Isten új városáról: „És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23) Isten tehát az égitestek nélkül is tud világosságot nyújtani teremtett világának, azonban a negyedik napon azért helyezi fel a Napot, a Holdat és a csillagokat az égre, hogy számunkra legyenek azok segítségül az időszámításban és a tájékozódásban. Amikor pedig kész a mű, a mérnök lekapcsolja lámpáját de az égitestek világítanak tovább.

20 Majd ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, és madarak repdessenek a föld felett, az ég boltozata alatt.
21 Ekkor megteremtette Isten a nagy víziállatokat és a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket a maguk neme szerint és mindenféle szárnyast a maga neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
22 Azután megáldotta Isten őket e szavakkal: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön.
23 És lett este, és lett reggel: ötödik nap.

Habár napjainkra a biológia tudománya az állatok rendszertanának nagyon jól összeállított struktúráját tárja elénk különböző törzsekkel, nemzettségekkel, családokkal és fajokkal; mégis az ókori szem számára logikus a három nagy földi szféra – a víz, a levegő és a szárazföld – alapján megkülönböztetni az állatokat. Azok a népek, akik istenek sokaságában hittek az ókori keleten, a Föld különböző szféráiban és állatcsaládjaiban is különböző istenségeket láttak – ezzel szemben Mózes világosan tudatja, hogy mind a tengeri állatok mind a madarak azért léteznek, mert az egy igaz Teremtő Isten így határozott. Ez a kép később majd a tíz parancsolatban megjelenik újra, ahol Isten a bálványimádás minden formáját tiltja.

24 Azután ezt mondta Isten: Hozzon a föld élő állatokat a maguk neme szerint: állatokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat a maguk neme szerint. És úgy lett.
25 Megteremtette tehát Isten a szárazföldi vadakat a maguk neme szerint, az állatokat a maguk neme szerint és a földön csúszó-mászó mindenféle állatot a maguk neme szerint. És látta Isten, hogy ez jó.
26 Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára. Uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
27 Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.
28 Megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton.
29 Azután ezt mondta Isten: Íme nektek adok minden maghozó füvet az egész föld színén és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van. Az legyen az eledeletek.
30 A föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak pedig, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lett.
31 És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó. És lett este, és lett reggel: hatodik nap.

A teremtés utolsó napján Isten minden szárazföldi élőlényt (köztük természetesen az embert is) megteremti. Ahogy pedig a vízi és levegőben repülő életmódot folytatott élőlényeknél is láthattuk, Mózes kiemeli, hogy Teremtőnk ezeket az állatokat a „neme szerint” teremtette. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért látunk rengeteg különböző állatfajt a Földön, mert Isten így döntött. E szakasz olvasásából megérthetjük, hogy miért van sokszor vita a biológiai evolúció elméletét elfogadók és a Biblia tévedhetetlenségében hívő keresztények között. Amíg a Szentírás azt hangsúlyozza, hogy az állatok sokszínűsége és a különböző fajok eredete Isten tudatos döntésére vezethető vissza, addig a természettudomány amellett foglal állást, hogy az egyes földi állatfajok véletlenszerű genetikai mutációk láncolata miatt váltak ilyenné, amilyenek napjainkban.

Végül fontos látnunk, hogy Isten teremtői munkája az ember megteremtésében éri el a csúcspontját. Mózes első könyvének világos üzenete, hogy az ember szárazföldi élőlényként rengeteg dologban hasonlít a szárazföldi állatokra – mégis hatalmas szakadék tátong az ember és az állatvilág között Isten tervében. Isten célja az emberrel ugyanis, hogy a saját „képére és hasonlatosságára” teremtsen embert. A „teremtés koronája” a férfi és a nő együtt hasonlóan szaporodhat és sokasodhat, mint az állatok Isten parancsa szerint. Mégis egy nagyon speciális szerepet és elhívást szán a Teremtő az embereknek: uralkodni a Föld bolygón – a teljes állat és növényvilágon egyaránt. Hogy ez a cél mennyire sikerült azt a következő fejezetekben megláthatjuk majd, de van egy biztos pont: Isten egy tökéletes világot teremtett kezdetben. A harmadik naptól kezdve újra és újra visszhangozza a Szentírás: „És látta Isten, hogy ez jó”. A világ és a benne lévő élőlényeg eredetileg hibátlanok, tökéletesek voltak és jószándékúak. Ezt abban is láthatjuk, hogy Isten minden állatnak és az embernek is a növényeket adta táplálékul – nem volt agresszió, ragadozó állat vagy éppen állatokra (és egymásra) vadászó ember.

Hol vagyunk ma már ehhez a világhoz képest? Mi romlott el? A következőkben megtaláljuk e kérdésekre a választ.

[1] A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Tovább