Mózes első könyvének huszadik fejezetében Ábrahám és Sára az ígéret földjének déli részére települ, ahol nem ismerik őket. Az ősatya pedig úgy tűnik szorong a gondolattól, hogy újra számára idegenek társaságában kell élnie, ezért újra elkövet egy hibát, amiből anno tanulnia kellett volna.
Mózes első könyvének tizenkilencedik fejezete Lót sorsáról szól. Isten nem őt választotta az akkor még gyermektelen Ábrahám örökösének, sőt földrajzilag el is kellett távolodnia rokonától. Egy olyan nép közé került azonban, akikről egyre nyilvánvalóbbá vált gonoszságuk. Lótot egy olyan embernek mutatja be a Biblia, aki szerette Istent és az Ő útjain akart járni, és maga is kínlódott a Sodomában tapasztaltak miatt (2Pét 2,7). Ebben a részben megláthatjuk, hogy Isten hogyan viszonyul az emberi gonoszsághoz, hogy van egy pont, ami után egy kultúrát nem enged tovább élni, mert az már a többi emberre káros.
Az evangéliumi világot érintő, és szinte minden évben felbukkanó nagy teológiai viták általában sokak lelki világát kavarják fel. A képzett teológusok a vita „zászlóvivői” általában, hiszen nagyon helyesen úgy érzik, hogy meg kell védeniük a tiszta keresztény tanítást, de ezzel együtt jár, hogy nagy nyilvánosságot is kap az adott teológiai kérdés. Ekkor pedig a hétköznapi keresztény emberek is részeseivé válnak a nagy „boxmeccsnek”, ahol ők is fogadhatnak a győztesekre. Ebben a bejegyzésben két bibliai alapelvre szeretném ráirányítani mindenkinek a figyelmét, amelyek segíthetnek nekünk abban, hogy egy ilyen éppen aktuális vita folyamán kinek az oldalára álljunk, ha egyáltalán szükséges oldalt választani.
Mózes első könyvének tizennyolcadik fejezetében harmadik alkalommal – és egyben utoljára – olvashatjuk azt, hogy az Úr „megjelent” Ábrahámnak. Isten ezután is kommunikálni fog az ősatyával, de nem fog ezért emberi alakot magára ölteni. A fejezetben láthatjuk, hogy Isten különleges céllal és nagy bejelentéssel látogatja meg Ábrahámot és Sárát, ezután pedig tovább megy ítéletet tartani Sodoma, Gomora és a környező városok felett.
Mózes első könyvének tizenhetedik fejezetében a Mindenható Isten és az Ábrahám közötti szövetség következő fázisát írja le a Biblia. Korábban már megkötötték a „vérszövetséget” (1Móz 15), de most ezt a kapcsolatot Isten továbbvezeti. A 99 éves ősatya újabb ígéreteket kap, de ekkor már Isten engedelmességet is vár tőle. Ábrahám élete itt nagy példa arra, hogy időnként nem értjük az Úr mit, miért tesz, de ettől függetlenül érdemes engedelmesnek lennünk.
Az előző bejegyzésben a protestáns írásmagyarázat alapelveit és feszültségeit jártuk körül. Ennek pedig a legfontosabb ténye, hogy a Mindenható és Mindentudó Isten világosan és érthetően nyilatkoztatta ki akaratát a Biblia szerzőin keresztül, akik a saját koruk, nyelvük és kultúrájuk kontextusában tolmácsolták azt. Isten Szava tehát örök és tévedhetetlen, mi viszont akkor tudjuk a tartalmát a legpontosabban megérteni, ha az adott szentíró eredeti hallgatóságának soraiba képzeljük magunkat, akikhez valójában szólt az eredeti kijelentés. A Szentírás magyarázatában viszont ott ütközünk problémákba, amikor az adott bibliai szakasz a műfajából és kifejezésmódjából adódóan nem könnyen érthető, az adott kor kultúráját sem ismerjük olyan jól mint a sajátunkat, és az akkori szentírót már nem tudjuk megkérdezni, hogy mire gondolt pontosan.
Legutóbbi hozzászólások