Genezis 15. – Szövetség Isten és Ábrahám között
2020. március 06. BibliaBlog Nincs hozzászólás

Mózes első könyvének tizenötödik fejezetében egy különleges dolog történik Abrám és Isten között: szövetséget kötnek a kor hivatalos eszközeivel. Ezzel a szövetséggel pedig az Úr megerősíti az ősatyát abban, hogy lesznek saját utódai, akik majd örökölni fogják a megígért földet. A szövetségkötés egy próféciát is tartalmaz arra nézve, hogy mi lesz az örökös utódokkal mielőtt bevonulhatnak az ígéret földjére.

1 Ezek után így szólt az ÚR Abrámhoz látomásban: Ne félj, Abrám! Én pajzsod vagyok neked, jutalmad felette igen bőséges.1
2 Abrám ezt mondta: Uram ISTEN, mit adnál nekem, hiszen magzatok nélkül járok, és az akire az én házam száll, a damaszkuszi Eliézer?
3 Majd így folytatta Abrám: Íme, nem adtál nekem magzatot, és íme, házam szolga szülöttje lesz az örökösöm.
4 Ekkor így szólt hozzá az ÚR: Nem ő lesz az örökösöd, hanem aki ágyékodból származik, az lesz az örökösöd.
5 Azután kivitte őt, és ezt mondta: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Azt mondta neki: Így lesz a te utódod is.
6 Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.

Isten látomásban szólt ezután Abrámhoz, ami nagyon hasonló ahhoz, ahogy a későbbi ószövetségi prófétákhoz beszél Isten (pl. Jeremiás, Ezékiel). Az ősatyának volt miért aggódnia ebben az időszakban hiszen nagy keleti királyok seregét futamította meg, ráadásul Sodoma uralkodójával is igen elutasítóan bánt. Így reálisan számíthatott arra, hogy a közeli vagy távoli városállamok királyai esetleg megtámadják őt a haszon vagy éppen a bosszú reményében. Az Örökkévaló ekkor lép be bátorító szavaival: „nem csak a teljes védelmemet élvezed, hanem meg is jutalmazlak”.

Itt azonban előkerül Abrám legfőbb problémája az élettel: nem született még mindig gyermeke. Isten korábban is azt ígérte, hogy az ígéret földjére való költözéssel utódokat ad az ősatyának, de ennek jelenleg még semmilyen látható eredménye nincs. Abrám jelenlegi jobbkeze a Damaszkuszi Eliézer, aki szolgaként született a házban, és ha az idősödő házaspár gyermek nélkül maradna, akkor akár ő kaphatná ezt az örökséget. Isten azonban határozottan visszautasítja a gondolatot, sőt nem csak egy utódot ígér Abrámnak, hanem annyit, amennyi az éjszakai égbolton lévő csillagok számával vetekedik.

A Szentírás beszámolója szerint „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.”. Ez a mondat itt Isten későbbi megváltó tervének is egy kulcsmondata, sőt minket is megtanít arra, hogy milyen típusú hitet vár tőlünk Isten. Ahogy láthatjuk a történetből, Abrám és Sára számára egyre lehetetlenebbé válik gyermeket vállalni a koruk miatt, ráadásul Sára már évtizedek óta meddő: ugyan miért változna meg ez az állapot egy szempillantás alatt? Istennek tehát van egy terve az emberrel, ami lehetetlennek tűnik, az Úr viszont makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy azt végbe kívánja vinni. Abrám reakciója pedig jelzi az egészséges, bibliai hit természetét. Az ősatyának bőven van miért kételkednie a körülmények, és az eddigi tapasztalatai miatt, azonban úgy dönt, hogy a látható tapasztalatok helyett a bizalmát a láthatatlan Istenbe veti mintegy kimondva: „ha Te ezt meg akarod valósítani, hát legyen úgy”.

Pál apostol az Újszövetségben több helyen felhasználja Ábrahám történetét a megváltás hittel kapcsolatos leírásában (pl. Róma 4,3; Gal 3,6). Isten nem azért fogadta el az ősatyát, mert tökéletesen bűntelen lett volna, és nem is azért, mert annyi jót tett az emberekkel, hogy igazán kiérdemelte az Örökkévaló elfogadását. A Teremtés könyve korábbi részeiből láthatjuk, hogy Abrám ugyanúgy a bukott emberiség tagja, aki önmagától képtelen valódi harmóniában és szent közösségben élni a Teremtőjével. Az ősatya nagyon jól tudta, hogy az Úrnál nem lehet efféle dolgokat kiérdemelni, tisztában volt a helyzetével. Amit viszont megtehetett, és meg is tett, hogy amikor megtapasztalta Isten kegyelmes hívását egy új életre, és arra, hogy a tervét megvalósítja az életében, képes volt igent mondani. Ez a megtérés csodája a bibliai hit szemszögéből, amikor a bizalmunkat Istenbe vetjük, és elismerjük, hogy a saját jó emberségünk és tetteink önmagukban nem tudják helyreállítani bukott életünket és Istennel való kapcsolatunkat. Ezért a döntéséért vált Ábrahám a hit nagy példaképévé, és erre a döntésre hív ma Isten mindannyiunkat, hogy engedjük Neki át az életünk helyreállításának felelősségét és munkáját.

7 Azután így szólt hozzá: Én vagyok az ÚR, aki kihoztalak téged Úr-Kaszdimból, hogy neked adjam e földet örökségül.
8 Abrám pedig ezt mondta: Uram ISTEN, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt?
9 Az ÚR erre azt felelte neki: Hozz nekem egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét és egy háromesztendős kost, egy gerlicét és egy galambot.
10 Elhozta azért mindezeket, és kétfelé hasította őket, és mindegyiknek a felét a másik felével szemben helyezte el, de a madarakat nem hasította kétfelé.
11 És ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra, de Abrám elűzte őket.
12 Naplementekor mély álom lepte meg Abrámot, és íme, rémület és nagy sötétség szállt őreá.
13 Ekkor az ÚR azt mondta neki: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz olyan földön, amely nem az öve, és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.
14 De azt a népet, amelyet szolgálnak, szintén megítélem, és majd kijönnek onnan nagy gazdagsággal.
15 Te pedig békességgel mész el atyáidhoz, és jó vénségben temetnek el.
16 Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide; mert az emóriak gonoszsága még nem telt be.
17 És mikor a nap lement, és sötétség lett, íme, egy füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át a húsdarabok között.
18 E napon kötött az ÚR szövetséget Abrámmal, és ezt mondta: A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától fogva a nagy folyóig az Eufráteszig:
19 a kénieket, kenizzieket és kadmóniakat,
20 a hettitákat, perizzieket és a refáiakat,
21 az emóriakat, kánaániakat, girgásiakat és jebúsziakat.

A fejezet második részében Isten újra megígéri ünnepélyesen, hogy az ígéret földjét Abrámnak fogja adni. Az ősatya azonban kételyét fejezte ki a válaszával: „Honnan tudhatom, hogy az enyém lesz? Mi erre a biztosíték?” Itt találkozhatunk a bibliai hit nagy paradoxonával: Abrám egyszerre bízott Istenben, sőt tőle várta, hogy adjon neki megerősítést az ígéreteire nézve. De mégis megerősítést várt, mert emberi értelmének korlátozottsága nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy Isten ekkora változást tud hozni az akkori Közel-Kelet népeinek életében. Ez a fajta kételkedés teljesen természetes dolog, emberi mivoltunkból fakad. Amit viszont a szövegből észre kell vegyünk, hogy az ősatya a kételkedésével nem Isten elől futott el, hanem Istenhez futott oda.

Az Örökkévaló pedig Abrám megerősítésére egy korabeli kulturális szokást használt fel: szövetséget vágtak. Az ókori nomád népek között az volt a szokás, amikor két törzs vagy család szövetséget kötött, hogy nagyobb testű állatokat kettévágtak, és a két csoport legfőbb képviselője (pl. törzsfő, vagy apa) egymás után átment az állati tetemek között, és ezzel kötöttek vérszövetséget egymással. E „szerződés” lényege, hogy a két csoport immár szövetséges, ezért köteles katonai, gazdasági és emberi szempontból is egymást védeni. A szétvágott állatokkal pedig azt fejezték ki, hogy ha valamelyik csapat megszegi azt a szövetséget, akkor őket is így vágják szét. Az ilyen szerződések örök érvényűnek, és felbonthatatlannak számítottak általában. Ha figyelmesen vizsgáljuk a szöveget, akkor láthatjuk, hogy ebben az esetben egyedül Isten ment át az állatok között „füstölgő kemence és tüzes fáklya” képében. Ebből pedig megtudhatjuk, hogy ez egy feltétel nélküli szövetség, ahol maga az Örökkévaló Isten kötelezi el magát az Abrámnak tett ígéretek betartására.

Ezen a ponton a szövetségkötés ceremóniája közben Abrám újabb kijelentéseket is kap arról, hogy milyen módon fog megvalósulni Isten ígérete. A rossz hír, hogy Abrám nem fogja életében meglátni e dolgok beteljesülését, mert Isten számára még nincs itt az ideje Kánaán földjének elfoglalására. Megtudhatjuk az is, hogy az ősatya utódai négyszáz évig egy idegen területen fognak élni, és az ott lakók nyomorgatni fogják őket. Végül pedig Isten megígéri, hogy amikor az „emóriak gonoszsága” betelik, akkor az Úr megszabadítja Abrám utódait, és elindulhatnak elfoglalni a földet. Ne feledjük, amikor Mózes e sorokat leírta Isten ihletésére, akkor Izrael népe éppen ezt a szabadítást élte át, és amit még Abrám ködösen és nagyon távolinak látott, az Isten hűségéből beteljesedett tapasztalattá vált.

Végül a 18. versben még egy érdekes megfigyelést tehetünk: az ígéret földje Isten eredeti tervében Egyiptom patakjától (Wadi el Arish nevű vízfolyás a Sínai-félszigeten) egészen az Eufrátesz folyóig terjedt teljes szélességében. Később a Szentírásból megtudhatjuk, hogy a honfoglalás után sok évvel majd csak Dávid és Salamon uralkodása alatt birtokolta Izrael népe ezt az egész területet egy rövid időre. Fontos kérdés számunkra is, hogy Isten nekünk ígért és adott dolgaival tudunk-e élni a maga teljességében a saját életünkben?

1 A bejegyzésben szereplő összes igevers forrása: Újonnan revideált Károli-Biblia. Copyright © 2011 Veritas Kiadó.

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük