A szenvedély és alázat viszonya Isten megismerésében
2020. június 05. BibliaBlogGyakorlati teológia Nincs hozzászólás

Az evangéliumi világot érintő, és szinte minden évben felbukkanó nagy teológiai viták általában sokak lelki világát kavarják fel. A képzett teológusok a vita „zászlóvivői” általában, hiszen nagyon helyesen úgy érzik, hogy meg kell védeniük a tiszta keresztény tanítást, de ezzel együtt jár, hogy nagy nyilvánosságot is kap az adott teológiai kérdés. Ekkor pedig a hétköznapi keresztény emberek is részeseivé válnak a nagy „boxmeccsnek”, ahol ők is fogadhatnak a győztesekre. Ebben a bejegyzésben két bibliai alapelvre szeretném ráirányítani mindenkinek a figyelmét, amelyek segíthetnek nekünk abban, hogy egy ilyen éppen aktuális vita folyamán kinek az oldalára álljunk, ha egyáltalán szükséges oldalt választani.

A szenvedély, mint hitünk hajtóereje

A Bibliát végigolvasva könnyen észrevehetjük, hogy Isten az Ő népét mindig egy szenvedélyes kapcsolatra hívja. Habár régi teológiai vita szól arról, hogy Istennek vannak-e változékony érzelmei, abban biztosak lehetünk, hogy tőlünk emberektől azt várja, hogy szenvedélyesen szeressük Őt. „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erőddel. Ez az első parancsolat.” (Mk 12,30) Jézus itt az Ószövetség első és legnagyobb parancsolatát idézi, ami arról szól, hogy Isten az ember teljes lelkére vágyik. Az emberi szív a héber nyelvben a gondolatok, vívódások és döntések központja, a lélekben benne vannak még az érzelmeink és vágyaink is, az elménk a megismerési képességünkről szól, míg a minden erőnk a gyakorlati aktivitásunkról. Elmondhatjuk tehát, hogy aki ennyire teljes lényének minden porcikájában aktívan szereti Istent, az bizony szenvedélyes.

A szenvedélyt röviden így határozhatnánk meg: erőteljes szeretet és érzelmi lelkesedés valaki, vagy valami iránt, amely folyamatos belső ösztönző erővé válik. Az Isten felé érzett szenvedélyünk viszi előre a Vele való közösségünket: ez indít buzgó imára, ettől hálás a szívünk a megváltás ajándékáért, és ez ösztönöz arra, hogy Isten számára kedves életet éljünk. Az apostolokat a Jézus iránti szenvedélyes szeretetük hajtotta, hogy elvigyék az evangéliumot a „föld legvégső határáig”, és napjaink keresztényeit is ez a szenvedély hajtja, amikor a személyes életükben küzdenek a kísértésekkel és saját büszkeségükkel, vagy amikor igyekeznek másoknak segíteni, nem is beszélve Jézus örömhírének buzgó hirdetéséről.

Egy szenvedély nélküli keresztény olyan, mint aki a világ legnagyobb ajándékát kapta meg, annak mégsem tud örülni1. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor nem tudunk szenvedélyes lenni Isten irányába, akkor esetleg valami „homok” kerülhetett az Úrral való kapcsolatunk gépezetébe, amivel érdemes foglalkoznunk. Végső soron tehát a szenvedély nélküli hívő olyan, mint egy autó, amit elfelejtettek megtankolni: nem tud előre menni, mert nincs, ami hajtja.

Az alázat, mint hitünk „műszaki állapota”

A Szentírást végigtanulmányozva ugyancsak megannyi igeszakasszal találkozhatunk, ami arról beszél, hogy az Istennel való helyes kapcsolódás kikerülhetetlen eleme az alázat: „Megmondta neked, ó, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel.” (Mik 6,8) Az alázat azért ilyen kiemelten fontos az Istennel való kapcsolatban, mert a büszkeség buktatta el az első emberpárt. A saját büszkeségünk azt sugallja, hogy nincs szükségünk Isten útmutatásaira, mi nagyon jól tudjuk, hogyan kell élni és gondolkozni, és így függetlenek tudunk maradni.

Az alázatot a Biblia fényében röviden így definiálhatjuk: őszintén elismerjük, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk megítélni mi a jó és a rossz, és nem értjük jól Isten dolgait, ezért szükségünk van arra, hogy Isten segítsen minket az Ő megismerésének útján. A Példabeszédek könyve ezt a következő módon fejezi ki: „Az Úr félelme bölcsességre tanít, a tisztesség előtt jár az alázatosság” (Péld 15,33) Keresztényként el kell fogadnunk, hogy nincs tökéletes és mindenre kiterjedő tudásunk Istennel kapcsolatban, sőt a Bibliát is képesek vagyunk félreérteni akkor, ha Isten nem segít meg ebben a folyamatban. Emberként képesek vagyunk a tévedésre, és ha ezt nem látjuk be, akkor már a büszkeség ösvényén masírozunk. A bibliánk olvasásával és tanulmányozásával mindannyiunkban kialakul egy kép Istenről: ez a mi saját rendszeres teológiánk. Aztán találkozunk más keresztényekkel, akik adott igeszakaszokat időnként teljesen máshogy értelmeznek, és ezen a ponton van szükségünk az alázatra. Ha el tudjuk ismerni, hogy bár a Biblia tévedhetetlen, de a mi értelmezésünk nem feltétlen az, akkor nem ítélünk el idejekorán olyan értelmezéseket, amelyek számunkra elsőre idegennek hatnak2.

Egy alázat nélküli keresztény olyan, mint aki elfelejtette, hogy Isten őt a totális sötétségből emelte ki, és csak az Ő kegyelméből értheti meg az Ő Szavát. Amikor nem tudunk alázatosak lenni Isten irányába, akkor úgy élünk, mint aki mindent tökéletesen tud Isten akaratáról, és nincs szüksége másoktól való visszajelzésre. Ezt még Pál apostol sem engedte meg magának:

Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, és magammal vittem Tituszt is. Kijelentés következtében mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, de külön a tekintélyeseknek, hogy valami módon hiábavaló ne legyen futásom.” (Gal 2,1-2)

Az apostolnak nagyon konkrét elképzelése volt arról, hogy mi Jézus Krisztus örömhíre, mégis teológiai vita kerekedett azzal kapcsolatban, hogy a nem zsidó származású keresztényeknek fel kell-e venni az ószövetségi szokásokat (pl.: körülmetélés). Pál apostol alázattal elismerve, hogy esetleg tévedhet az álláspontjában, visszajelzést kér Jézus legkorábbi tanítványaitól. És ők megerősítik őt, hogy jól érti és szolgálja Jézus Krisztust.

Hogyan kapcsolódik össze a szenvedély és alázat?

Amíg tehát az szenvedély nélküli keresztény olyan, mint aki nem tankolja az autóját, az alázat nélküli hívő olyan, mint aki műszakilag nem tartja karban a közlekedési eszközét. Az egészséges hitet az jellemzi, hogy egyszerre törekszünk szenvedélyesen, aktívan követni Istent és alázattal figyelünk arra, hogy a saját helytelen istenképünk vagy bibliaértelmezésünk is korrigálható legyen. Ha csak az egyik terület válik hangsúlyossá az életünkben, akkor a következő két szélsőségbe juthatunk:

Vakbuzgó fundamentalizmus: keresztény életünk kezdetén, megtérésünk után természetes, hogy örülünk az igazságnak és hatalmas hévvel vetjük bele magunkat Isten megismerésébe. Számunkra minden tanítás, amit a Bibliából kiolvasunk, vagy másoktól hallunk az igaz – a keresztény életét mindenki „fundamentalistaként” kezdni. Az evangélium változhatatlan üzenetét hallottuk, és az élő Jézus vezetett minket hitre, és ez a kapcsolat számunkra mindennél drágább. Azonban ekkor még általában nincs elegendő tudásunk és eszközünk arra nézve, hogy minden tekintetben precízen és korrektül értelmezzük a Bibliánkat, és kiszűrjük a szélsőséges, netán téves tanításokat. Fiatal hívőként tehát általában olyanok vagyunk, mint egy kiskacsa, aki az első meglátott mozgó objektumot tekinti a mamájának, és követi őt feltétel nélkül. Ezért attól függően, hogy kiken keresztül ért el minket az evangélium válhatunk fundamentalista katolikussá, kálvinistává, baptistává, golgotássá, karizmatikussá és még sorolhatnám.

Ahogy pedig bölcsen mondani szokás: „nincs tökéletes teológiájú gyülekezet”. Minden felekezetnek, keresztény közösségnek megvannak a maga teológiai hangsúlyai, és kisebb-nagyobb mértékű pontatlanságai is. Amikor találkozunk más keresztények véleményével egy adott bibliai tanításról – evangéliumot kivéve – akkor kétféle módon reagálhatjuk le. Vagy azt mondjuk csípőből, hogy a másik keresztény téved, sőt nem is értjük, hogy Jézust követő ember hogyan gondolhat ekkora tévedéseket a Biblia üzenetéről. Vagy azt mondjuk, hogy bár az álláspont nem szimpatikus elsőre, de igyekszünk jobban utánanézni, hogy egyáltalán lehetséges lehet-e ez az értelmezés. Ilyenkor is juthatunk arra, hogy a saját eddigi értelmezésünk számunkra a vonzóbb, de nem kell megkérdőjeleznünk a másik ember Istennel való kapcsolatát, és nem is kell győzködnünk a mi álláspontunkról féltve őt a „hamis tanítástól”. Egyszerűen elfogadhatjuk, hogy sok – de nem elsődleges – bibliai kérdésben több értelmezés is lehetséges, és talán a végső igazságot majd csak a mennyben tudjuk meg az adott dologról. Ebben az esetben a szenvedély és alázat egészségesen, egyszerre növekszik bennünk.

Vannak olyan keresztények, akik akár sok év tanítványság után is igen szenvedélyesek Isten irányába, azonban az alázatuk növekedése – legalábbis a Biblia értelmezésének területén – nem követi ezt a tendenciát. Ez abban mutatkozik meg náluk, hogy van egy adott álláspontjuk (pl.: „a Biblia alapján csak néhány ezer éves lehet a Föld”, „Krisztus 1000 éves uralmát csak jelképesen lehet értelmezni”, „Istenben nem lehetnek kavargó érzelmek, mert Ő változhatatlan”… stb.), és ha valaki egy ellenkező álláspontot vezet le a Szentírásból, azt azonnal tévelygőnek vagy eretneknek bélyegzik. Ekkor a legnagyobb probléma abban rejlik, hogy ezek a hívők a saját gondolkodásuk csapdájába esnek. Azt állítják ugyanis magukról, hogy ők alázatosak, és ezért csak Isten előtti alázatból rendelik alá magukat a Szentírás napnál is világosabb kijelentésének. (Ebből ugye az is következik, hogy aki máshogy értelmezi, mint ők, azok nyilvánosan lázadnak Isten ellen.) Bármelyikünk belesodródhat az effajta hozzáállásba egy ilyen vita során, de az segíthet ha megértjük, ilyenkor nem alázatosak vagyunk, hanem szenvedélyesek. Nem attól félünk a szívünk mélyén, hogy ha a másik álláspontját megfontoljuk, akkor majd nem fogjuk jól érteni az igazságot. Inkább arról van szó, hogy attól rettegünk, hogy ha a saját álláspontunkat fel kellene adnunk – vagy csak el kellene róla ismernünk, hogy az nem kizárólagos – akkor az Isten iránti szenvedélyünk csökkenne. E félelem sarkall minket arra, hogy „vakbuzgó fundamentalistaként” az Isten iránti szenvedélyes szeretetünket bizonygatva minden eszközzel próbáljuk a Föld színéről eltüntetni a tőlünk eltérő álláspontot (netán az álláspont képviselőit…). A legtöbb ilyen vitában – tisztelet a kivételnek3 – azonban mi nem Istent, vagy a Bibliát védjük, hanem a Szentírás egy hozzánk érzelmileg nagyon közel álló értelmezését, és ez nagy különbség.

Amikor ezt tesszük, akkor olyanok vagyunk, mint akinek van egy műszakilag totálisan roncs és életveszélyes autója (pl. fék és kormány nélkül), és azt tele tankoljuk szenvedéllyel és a gázra lépünk – aztán a környezetünk vagy túléli, vagy nem.

Hideg ortodoxia: természetesen áteshetünk a ló túloldalára is a szenvedély és alázat kérdésében. Lehetséges ugyanis, hogy a keresztény életünk kezdetétől fogva odaadtuk magunknak arra, hogy minél több tudást, írásmagyarázati módszert és teológiai ismeretet magunkévá tegyünk. Látva a sok tévtanítást és irányzatot lehetséges, hogy az az istenfélélelem és alázat hajt, hogy egyre pontosabban ismerjük meg az igazságot, és véletlenül se jussunk téves dolgokra az Úrral kapcsolatban. Ilyenkor a lelki világunkban eljuthatunk oda, hogy már annyi tanítást és teológiai álláspontot ismerünk, hogy az evangélium központi üzenetén kívül minden másban bizonytalanok vagyunk. Sőt félünk is saját álláspontot kialakítani, mert mi van ha tévedünk, és ezért félreképviseljük Istent?

Gyakorló és állandóan olvasó teológusoknál nagy a kísértés – saját tapasztalatból is írom –, hogy annyira elmélyülünk a Biblia magyarázatának végeláthatatlan teológiai résztémáiba, hogy nem marad lelki kapacitásunk és időnk arra, hogy Istennel valódi szenvedélyes kapcsolatban éljünk. Ilyenkor átélhetjük azt, hogy ha megkérdeznek minket egy adott teológiai témában, akkor hosszan és nagyon precízen el tudjuk mesélni, hogy a vita honnan ered, melyik igék mutatnak a témára, milyen vitapontok húzódnak végig az egyháztörténelmen a téma kapcsán… stb. Ennek a tudásnak hatalmas értéke van, és nagyon szüksége van a keresztény gyülekezeteknek ilyen elmélyült emberekre. Mindezek után viszont megkérdezhetnek minket, hogy mikor gyönyörködtünk az Úrban utoljára, mikor öntöttük ki a szívünket imában Neki, mikor tapasztaltuk, hogy Isten személyesen szól hozzánk és vezet, vagyis milyen az Istennel való személyes közösségünk?

Ha erre a kérdése már alig tudunk válaszolni, akkor bizony elbillent az egyensúly az életünkben. Mert nem csak az értelmünkkel kell imádnunk Istent szenvedélyesen, hanem a szívünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel: ez az egészséges keresztény hit. Amikor csak tökéletesen és rendszerezetten ismerjük a keresztényt tanokat, de alig éljük azokat a gyakorlatban, akkor olyan emberhez hasonlítunk, aki megveszi a „vadiúj” tökéletes műszaki állapotban lévő autóját, aztán pedig évekig törölgeti a garázsban, de nem tankolja meg, és nem mer vele menni sehová.

1Itt fontos megjegyeznem, hogy minden ember egyedi érzelmi és lelki alkattal rendelkezik, ezért az érzelmeink és lelkesedésünk kifejezésének módjában vannak különbségek. Természetes, hogy például egy introvertált máshogy szenvedélyes, mint egy extrovertált. Egyértelmű, hogy egy intellektuálisabb beállítottságú ember máshogyan éli meg az Isten iránti szenvedélyét, mint egy inkább érzelmi beállítottságú. Jézus ezért beszél az elméről, az erőről és a lélekről is külön.

2Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindenfajta bibliaértelmezését el kell fogadjuk. Inkább azt, hogy először alaposan és alázatosan vizsgáljuk meg az adott bibliai szakaszt, hogy lehet-e létjogosultsága a másik értelmezésnek.

3Van olyan teológiai vitakérdés, ahol kifejezetten egy adott álláspont az evangélium szívét támadja. Ilyenkor nem kérdés, hogy védeni kell magát az evangélium tiszta tanítását.

Baji Péter

Baji Péter (1988–) ifjúsági lelkipásztor,
bibliai tudományok (BA) - Logos Hungary Keresztény Főiskola
PhD földtudományok, társadalomföldrajz - ELTE Földtudományi Doktori Iskola
Baji Péter

Latest posts by Baji Péter (see all)

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük